Bedőcs Imre (László király)
Bedő J. István |
Ahogy ez sejthető volt, az Árpád-ház második szentje sem kerülte el sorsát, rockopera lett belőle. Színre állítója a Felvidéki Rock Színház, zeneszerzője Szűts István, a dalszövegeket Virág László írta.
A másfél évtizedes felvidéki társulat missziót tölt be főképpen a szomszédos országok magyarlakta településein, de Magyarországon is, a legkülönbözőbb hazafias témájú művek bemutatásával. Kezdetnek bátran az István, a királyt vitték a bátorkeszi templomdombra, és azóta sem fogynak ki a társulat turnéelőadásaiból. Ennek alapján tehát csak gyöngéd szeretettel szabadna írni munkájukról.
A szentté avatott László király tiszteletére az elmúlt évben egy győri születésű zeneszerző, Burkali Theodor alkotta meg a Szent László-himnuszt. De nagy terjedelmű, oratorikus zenedarab, egész estés mű eddig nem született róla. A most bemutatott darab a lovagkirály életét igyekezett színpadi művé formálni. Szüts István, a zeneszerző, a Kormorán zenekar billentyűse, aki a folk-rockos vonalon már csaknem harminc évet húzott le, számtalan lemezen, filmen, kísérőzenében tette le a névjegyét – tehát jó elképzelésnek tűnt bevonni őt egy sokadik, hasonló hangvételű munkába.
Az Újpesti Színházban szépen is szólt a (rögzített, hangszerelt) zene, szellemesen fűződtek bele a népdalok (például a Kis kece lányom, az A csitári hegyek alatt…) alapjaira épülő áriák, a kórusok. A színpadra állítás alapvetően a turné jelleghez igazodó volt, alig díszlet, alig kellék, csupán a jelmezek segítettek megkülönböztetni az egyes szereplőket. Az egész színpadi esemény láthatóan azzal a céllal készült, hogy a 2017-es Szent László-év alkalmából megcsillogtasson valamit a 11. századi király életéből, találja meg a párhuzamokat a külső fenyegetettség kapcsán, mutasson példát a mának. Ehhez természetesen meg kell találni a zűrzavaros, testvérharcokban, intrikákban, támadásokban bővelkedő kor drámai csomópontjait. Vagyis kell hozzá egy drámaíró. Valamilyen oknál fogva ez elmaradt. A színházat nem helyettesítheti, ha Dózsa László mint narrátor felolvassa a Szent László legenda korszerűsített szövegét, a színen pedig papírmasé alakok sétálnak fel és alá, vagy lefúrt lábbal deklamálják a dalokat.
László (Bedőcs Imre) és Salamon (Sas Tibor)
A dalszövegek szerzőjének lelki hevülete szép indíttatás, ám nem elégséges, ha a szereplőkkel nem történik semmi. Illetve ha történik valami, azt nem a színadon látjuk, hanem az Úr hangjaként megszólaló narrátortól. Onnan tudjuk meg (többször is), hogy milyen tulajdonságok jellemezték a királyt, és hogy a törvényeivel védelmezte a kifosztástól a szegényeket és az erőszaktól a nőket. Ennek azonban a deszkákon nincs nyoma. Karkó Henriettnek kellett volna rendeznie ezt a darabot, de ha nincs cselekvés, akkor csak be- és kivonulások vannak. Az egyetlen valamirevaló drámai pillanat – a három herceg (László, Salamon és Géza) vitája, majd Géza békéltető gesztusa – egyszerűen nélkülöz minden színpadismeretet.
Olyan hatást keltett a színpadra betétovázó játszó személyek mozgása, éneke, mintha a rendező csak annyi instrukciót adott volna, hogy X. a zene végén jöjjön be. És a kioldalgás sem volt másmilyen. De a zeneszerzőnek meg a koreográfusnak sem mondhattak nagyon mást: „Ide jöjjön be most a Fehér lovas, rekedten énekeljen olyasmit, mint Bill az István, a királyban. Ide meg kerüljön egy népi tánc elemekből összerakott forgás, olyan, mint a Királydombon.”
Általában amúgy is nagyon hajaz az egész a Boldizsár Miklós drámája alapján készült rockoperára – és ez még nem lenne baj. Csakhogy ott a különböző jellemek és szándékok világossá váltak a Szörényi–Bródy dalokból, megvolt a drámai helyzet, volt konfliktus, volt cselekmény. Ez a néhány dramaturgiai adalék végzetesen hiányzik az Urunk, László! anyagából. Egy emberről, akinek élete az első perctől az utolsóig a jóság, a könyörtelen könyörületesség jegyében zajlik, aligha lehet operát írni. Lászlónak egyetlen egy, konfliktusról szóló áriája van (hogy ezzel a műfajidegen terminológiával búsítsam a szerzőket): amikor elmondja, hogy eltemeti a vitézeit is, meg a legyilkolt ellenségeit is, és imákat mond értük. Ettől kicsit plasztikusabb lesz.
A már említett Fehér lovas szemlátomást valamiféle sámánféle – habár a fejére szerelt, arasznyi, hároméves őzbak agancs, még ha jelképes is, kissé degradálja a keresztény király ellenpólusaként bemutatkozó, pogány hitű figurát… (Vagy nem is az volt?)
Fehér lovas (Kozák Péter)
A dalok szövege is vegyes színvonalú. Minden megfogalmazás – végül is László és felesége, Adelhaid többször elismételt szerelmes duettje is – a keresztény erkölcsről szól. Néhol kifejezetten frappáns, igen jól énekelhető, szépen rímelő sorok vannak benne, máskor meg Egressy Bénit meghazudtolóan botladozó megfogalmazások. Ha pedig már keresztény lelkiségről beszélünk: Pilinszky János vagy még inkább Sík Sándor is mélyen hívő ember volt (kétséges ugyan, hogy írtak volna énekelhető művet rockopera számára), de az ő verseikből nem csak a vallásos érzület jön át.
A Felvidéki Rock Színház színjátszói inkább csak hangjukkal, mint játékukkal vettek részt az előadásban, némelykor próbára téve saját képességeik határait. (Az újpesti bemutató kínos pillanatai voltak, amikor a mikroportok pár pillanatra – és taktusra – csődöt mondtak. Akkor bizony lelepleződött a hangképzés és a hangerő felső határa…) Az összképen mit sem tudott javítani az előadás lezárásaként a templomi fohászként ismert Szent László-könyörgés végigéneklése. Talán még rontott is, ne feledjük: a színház egy másik műfaj temploma.
Az előadáson néptánccsoport és táncszínházi táncosok, továbbá egy táncstúdió tanítványai működtek közre. A koreográfia – részben diszkós tornagyakorlat, részben az előbbit és csűrdöngölőt egyesítő mozgás – méltatlan volt a nagy igyekezethez.
Adelhaid (Szuri Dóra) bizonyságát kapja László szerelmének
Az előadás képei többet ígérnek annál, mint amit az előadáson kaptunk.
Végül e rockopera jövőjéről. Ha ebből egy jókezű szerző megírja az innen hiányzó színdarabot, egy dramaturg színpadképes darabot farag belőle, megcsiszolja a dalszövegeket, a zenéből csak annyit használ fel (a kényszerű üresjáratok nélkül), amennyi valóban szükséges, egy alkalmas rendező újrarendezi, László király nem csak álldogál, és hol felveszi alabárdját, hol meg leteszi, ha minden szerepet énekelni jól tudó színész játszik el, ha kap egy koreográfust, akinek koncepciója van, nem pedig másolni próbálja Novák Ferenc egy-egy ötletét – még siker is lehet.
Fotók: Kolbe Gábor
Részletes szereposztás itt
Kaktusz Kata
2016. november 7. hétfő
Jómagam tudom, milyen volt. Ilyen színpadra mást nem lehet felvinni. Ez egy szabadtéri előadásra íródott. Ha van nagy színpad, akkor az egész díszlet fel tud kerülni a helyére, és nem csak egy “kartont” lehet felállítani. A tánc, legalább is a néptánc része, kb. egy havi munka. Ha van nagyobb színpad, akkor talán az egész táncegyüttes felfér rá. Az a tánc több munka, mint amennyit gondolna az ember. Ha minden körülmény megvan, akkor színvonalas az előadás. Kritikát írni egyszerű, csak mögé kell nézni.
Tóth Zsófia
2016. november 2. szerda
A rockszínház egybe van…, de mindegy.
Ha még több lett volna a díszlet,a táncosok nem fértek volna el, de van itt megoldás: nagyobb színpad.
Talán azért mondta a szöveget a narrátor, mert 1. ez így lett megírva,
2. sokkal szebb, ha mondják és nem énekelik pl. a törvényeket.
Látszik, hogy senki semmit nem tud a sámánokról, hiszen igenis úgy nézett ki a Fehér lovas, de ha valaki nem lát, azzal nem lehet semmit csinálni.
Ha a mikroportok elromlanak, az meg már nem az énekesek sem a hangosítók hibája.
László nem csak álldogál, de ha nincs szövege, akkor sétáljon le a színpadról (pl. a veszekedés közben, amikor is más énekel)?
Az énekesek, az én véleményem szerint tudnak énekelni, lehet másnak más a hallása. De bizonyára mindenki meg tudja rendezni ezt a rockoperát, ha így gondolják, hogy maguk jobban tudják, akkor tán fel lehet állni és előadni, ahogyan szerették volna látni!