Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája (részlet)

Posted on 2016. szeptember 11. vasárnap Szerző:

0


Ostby_A vágyakozás enci-bor240

B | Bibliotéka

Rómában, nem is olyan régen, a Santa Maria Maggiore mögötti egyik sikátorban megbújt egy kis bibliotéka, amelyet egy magánalapítvány működtetett. A mindössze tizenötezer kötetes, említésre sem méltó könyvtár egy magánadományozó gyűjteménye volt, aki azon rosszul értelmezett buzgalmában, hogy a felvilágosult osztályhoz, azaz az úgynevezett értelmiséghez tartozzon, összekapart egy kizárólag hajókról és hajózásról szóló művekből álló gyűjteményt. Nem sokan és nem különösebben érdeklődtek-e könyvek iránt; kevés fontos hajózástörténeti alkotás vagy akár megközelítőleg is régiségnek tekinthető példány kallódott itt, röviden szólva azok számára, akiket az átlagosnál jobban érdekel a téma, elég jelentéktelen könyvtár volt. Éppen ezért nem is sokan látogatták, évente mindössze pár száz hajó- és szállítmányozásrajongó merészkedett be. Gyakran hosszú idő eltelt anélkül, hogy betért volna egy-egy potenciális olvasó, ugyanakkor június elején, a vitorlásfesztivál idején, amikor a résztvevők közül többen elvetődtek Rómába, megesett, hogy egyetlen nap alatt olykor húszan is megfordultak a könyvtárban, többségében középkorú férfiak matrózsapkában és élére vasalt nadrágban, leginkább feleségük társaságában.

Egyikük sem érdeklődött különösebben a hajózás története iránt; inkább az unalom űzte be őket a kicsi római könyvtárba. Az év hátralévő része pontosan olyan eseménytelenül telt, ahogy azt a gyűjtemény megérdemelte.

Az ifjú könyvtáros, akinek a gondjaira bízták, azt remélte, hogy ilyen mérvű tapasztalat birtokában – egy bibliotéka önálló felügyelete, amely bibliotéka ugyan kétségkívül nem jelentősebb bármelyik iskolai gyűjteménynél, de az önálló felügyelet mégiscsak komoly felelősség – sikerül majd a Vatikáni Könyvtárban elhelyezkednie, később, amikor a hajózási gyűjteményben szerzett tapasztalata olyan lenyűgöző lesz, hogy nem veheti semmibe a Pápai Állam főkönyvtárosa, Massimo Lambini, aki akkoriban, azaz az 1940-es években kizárólag azokat alkalmazta, akiket Olaszország legeslegjobb könyvtárosainak tartott.

Az ifjú könyvtáros már több éve foglalkozott a 15 ezer jelentéktelen hajózási munkával, de egyik sem érdekelte. Ellenben lángolóan lelkesedett a középkori és reneszánsz irodalomért, s különösen nagyra tartotta Dante Alighierit és a Divina Commediát (boldog tudatlanságban leledzve afelől, hogy az olvasás módozataitól függően a mű talán szexuális háromszöggel, sőt végső soron négyszöggel zárul). E mű ihletésére a könyvtáros, aki zsenge kora ellenére már kopaszodott, minden este leült íróasztalához, és ontotta magából egyik dagályos versét a másik után, mely versek címzettje egy nő volt, akit Angelának, azaz „angyalnak” keresztelt el. Talán szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a nő, akire a versek lecsaptak, merőben testetlen, nem nélküli és elméleti volt, egészen megfelelt a dantei szellemnek, és Dante bizonyára helyeselte volna az eljárást, ámde ekkoriban már nyilvánvalóan halott volt, a versek pedig olyan rosszak, hogy semmi esetre sem kerülhettek ki a zárt íróasztalfiókból.

A véletlenek játéka folytán egy fiatal lány, aki néhány sarokkal odébb lakott, egyik nap megállt itt, mert nagyon kellett vécére mennie, na igen, hogyan lehet ezt illendően papírra vetni? Szörnyű ingert érzett, hogy „produkáljon egy kolbászt”, „kábelt fektessen”: egyszóval a régi jó székletről van szó, egész egyszerűen szarnia kellett, az alhasára és a végbelére szinte elviselhetetlen nyomás nehezedett, hol a hideg rázta, hol elöntötte a forróság, és érezte, hogy lassacskán kétrét görnyed. Ez a szükség vitte be a könyvtárba, amely jeltelen zöld kapujával, aprócska táblájával szemérmesen húzódott meg a mellékutcában, és igyekezett elrejtőzni azok elől, akik minden eshetőség ellenére egy hiányos és nem különösebben eredeti hajózási könyvtárat akartak felkeresni. De nincs az az erő, ami visszatartana egy gyönyörű fiatal lányt, aki tudja, hogy ha nem sikerül vécére mennie, a bűzös katasztrófa végtelen időkre kitaszítja a gyönyörű fiatal lányok sorából.

A lány különös, eltorzult arckifejezéssel lépett be a könyvtárba, és aprócska sarkain odabotorkált az íróasztalhoz, ahol a kartotékcédulákat rendezgető ifjú könyvtáros ült. Ekkortájt a könyvtáros már biztos volt benne, hogy betéve tudja az összeset. A kis fadobozok minden egyes rojtosra olvasott cédulája újra meg újra szembesítette önnön kudarcával, mely véleménye szerint a világirodalom számára is nagy veszteséget jelentett.

Az ajtónyikordulásra felnézett, és meglátta a lányt, aki ott állt az íróasztal előtt: a piszkos ablakon átszűrődő fénysugarak végigsimították a sötét tincseket, amelyek kicsiny fejét övezték. A könyvtáros belenézett a tiszta, kék szempárba, és látta az arcára kiülő fájdalmat (a végbelet szorító székelési inger eredményét). A lány egyszerű ruhái, a zöld kardigán és a sötétvörös szoknya, kiemelték dús formáit. Mindez oly heves reakciót váltott ki a könyvtárosból, hogy kővé meredt, és csak bámult a lányra. Úgy vélte, dörrenést hallott, mintha elmozdultak volna a könyvtárpolcok vagy a valóság váltott volna nyomvonalat, de talán csak a fejében robbantak szét a vérerek. Érezte a gyönge jázminparfüm illatát, ujjbegyei arra vágytak, hogy megérintsék a lányt. Ehelyett idegesen kaparászni kezdte a kartotékcédulákat. Reszketett a levegő, a por különös, varázslatos módon csillogott, nagyot kellett nyelnie; szemébe könnyek gyűltek, legalábbis valami fura folyadék, és tudta, hogy ez a lány az, akire mindig is várt.
Szerelem volt első látásra.
A szerencsétlen fiatal lány, akit Massimiliának hívtak, kénytelen volt megismételni a kérdést:
– Hol a mosdó, kérem?
A könyvtáros mosolygott, de mintha teljes mértékben elvesztette volna az uralmat az arca felett, a mosolya inkább grimaszra hasonlított.

– Hogy hívják? – szólalt meg elcsukló hangon, mert a hangszálait sem tudta uralni. A lány nem a kérdésre felelt, és a könyvtáros némi kétségbeesést hallott ki a hangjából.
– Kérem! – mondta a lány.

– Tulajdonképpen a látogatóknak tilos használni – motyogta a könyvtáros. Hirtelen felötlött benne, hogy a vécét már jó ideje nem mosta le alaposan, talán vizeletszagú. Ugyanakkor meg is nyugodott, mert eszébe jutott, hogy az alapítvány nemrégiben éppen az ő javaslatára beszereltetett egy új vécét, és minthogy az alapítvány, mindennek ellenére, nem volt híján a pénznek, csak az értelmes irodalomnak, ezért a legújabb típusú vécékagylót vásárolták meg.

Így aztán felállt, megkerülte az íróasztalt, bevezette a lányt a hátsó szobába, és a vécéajtóra mutatott.

A lány szinte befutott a mosdóba, a fiatal könyvtáros pedig álmodozva bámulta az egyszerű, zöld ajtót. A túloldalán ott volt a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha látott, görnyedt testhelyzetben ült a vécén, és minden bélbolyhával azon dolgozott, hogy könnyítsen magán. Massimilia ebben a pillanatban leszögezte, hogy feltehetően nem kellett volna megennie azt a darab sajtot, ami kicsit sokáig állt a kamrában, amely hűvös volt ugyan, de a tomboló nyári hőségben valószínűleg mégsem eléggé.

Amikor a lány kijött, a könyvtáros látta, hogy arcán átszellemült kifejezés ül, a vonásai kisimultak, és ebből arra következtetett, hogy a lány is hallotta azt a dörrenést, amit ő hallott a lány belépésekor (valójában talán becsapódott az ajtó vagy a lány szellentett, de ez az eshetőség fel sem vetődött); hogy a lány is megérezte az ő illatát és az ujjbegyeiből áradó bizsergést, hogy a vérük abban a pillanatban ugyanolyan ritmusban lüktet, ami fizikailag ugyebár szinte lehetetlen, figyelembe véve, hogy a női szív kisebb, mint a férfiszív, és ezért még pihenő üzemmódban is gyorsabban ver. De a könyvtáros erről nemigen olvasott, minthogy a munkahelyén kizárólag hajózási könyvek vették körül, otthon pedig a középkori és reneszánsz irodalom. És megcáfolhatatlan tény, hogy a középkorban és a reneszánsz idején nem tárták fel a szív fiziológiáját, egész egyszerűen azért, mert az emberi hullák felboncolása tilos volt, talán mert attól tartottak, hogy fény derül arra, amiről a könyvtáros sem tudott: hogy az emberi szív egyetlen érzelmet sem tartalmaz, éppen ellenkezőleg, nem más, mint egy vért szivattyúzó eszköz, és hogy ha a szerelem egyáltalán köthető valamiféle szervhez, akkor az a mellékvese.

A lány mosolygott és hálálkodott. A könyvtáros meglepetten nézett rá, mert biztosra vette, hogy a lány leül és elkezd beszélgetni vele, hogy mindent megtudjon a belső világáról, éppen úgy, ahogy ő is szeretett volna mindent megtudni a lányról, tehát egyfajta közös szellemi körutazásra indulnak. Ehelyett azonban a lány megfordult, és aprócska talpain kisietett. Az ajtó becsapódott mögötte, a kis csengő csalódottan csilingelt egyet.

A fiatalember számára ez új korszak kezdetét jelentette. A társasági összejöveteleken, melyekben, ha őszinték akarunk lenni (és annak kell lennünk), elég ritkán volt része, nem könyvtárosként, hanem költőként kezdett bemutatkozni. Versei hosszúak és terjengősek lettek, s az Angela név mögött most a titokzatos ifjú lány rejtőzött. A legapróbb részletekig leírta az arcát, belső világának tisztaságát és szépségét a Tevere vizéhez hasonlította (amely akkoriban, mondhatni, különösen piszkos volt, és meglehetősen ironikus módon valójában ez okozta Massimilia beleinek háborgását, nem a sajt, amint azt ő feltételezte).

A líra, amely az után született, hogy Massimilia belépett a könyvtáros életébe, minden kétséget kizáróan ugyanolyan ügyefogyott volt, mint annak előtte, csakhogy a könyvtárost most már égő vágy fűtötte, hogy megszólítson egy olvasót, őt, szerelme tárgyát. Minthogy nem tudta, hogy hívják a lányt, és arról sem volt elképzelése, hogyan léphetne kapcsolatba vele, ugyanakkor könyvtárosként egyre értelmetlenebbnek találta a munkát egy közepesen vacak hajózási könyvtárban, egyik nap, néhány hónappal az után, hogy a lány megjelent, kétségbeesésében előhúzott egy könyvet, A szkúnerek felszerelése címűt, és kitette maga elé a pultra. Ceruzájával aláhúzogatott egy-egy betűt, néha oldalanként egyet, néha kettőt, néha pedig egyet sem, ám végül az aláhúzott betűket összeolvasva kiderült, hogy ez egy vers Angeláról. Valójában elég rossz vers volt, Dante a száját húzva fordított volna hátat a költőnek, de az ifjú lányhoz szólt abban a kétségbeesett reményben, hogy visszajön, éppen ezt a szkúnerekről szóló könyvet kölcsönzi ki, felfedezi, hogy a sorok között egy hozzá írt vers rejlik, ami, ha véletlenül olvassa is, lenyűgözi, és ily módon rájön, hogy a könyvtáros szereti őt, méghozzá attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta, mert ez szerelem volt első látásra.

És az ifjú könyvtáros ezután is így tett: a hajózási könyvekben mindennap betűről betűre haladva költött egy újabb verset Angeláról, akit valójában Massimiliának hívtak. Egy könyv – egy vers.

De a fiatal lány nem tért vissza, mert soha többé nem tört rá nyomasztó székelési kényszer éppen a hajózási könyvtár előtt. Ezért aztán egyre több könyvben jelentek meg a kis aláhúzások, egy betű itt, egy betű ott, mígnem végül minden könyv meg lett jelölve.

Így múlt el negyven év. Massimilia már rég hozzáment egy nagy cég könyvelőjéhez, mert gyakorlati gondolkodású lány volt, akit nem fűtöttek túlzottan romantikus vágyak. A szép Massimilia valójában soha nem érdeklődött a vacsoránál vagy a függönyméreteknél magasabb röptű dolgok iránt. A húgát ellenben mintha egyenesen az ekkor már nem olyan ifjú könyvtáros számára teremtették volna. Hozzáment egy férfihoz, aki mindennap megverte, boldogtalanná tette, és titkon olyan szeretőről álmodozott, aki verseket ír hozzá. Ha Massimilia a húga kíséretében visszatért volna a könyvtároshoz, talán ez a történet is egészen másként végződik. De két belvárosi római nőnek nem volt semmi életszerű oka felkeresni egy hajózási könyvtárat.

Hilde Ostby

Hilde Ostby

Negyven év elteltével minden egyes könyvben Angelához írott versek lapultak. A könyvtárost mélységes elégedettséggel töltötte el titkos munkája – átváltoztatott egy hajózási könyvtárat szerelmi könyvtárrá (egészen pontosan: egy középszerű hajózási könyvtárat középszerű szerelmi könyvtárrá), és mindezt úgy, hogy senki nem jött rá, legalábbis az alapítványnál. Talán néhányan gyanút fognak, véletlenül megtalálják a verseket, és néhány éles elme, no nem az alapítvány vezetőségéből, hanem a könyvtár kevés olvasója közül, összeilleszti a betűket, egyiket a másik után, meglelik a verseket, és akkor, s ez volt a könyvtáros egyetlen reménye, Angela is tudomást szerez a könyvtár verseiről, mert az efféle különlegességek híre gyorsan terjed, és végre elkerülhetetlenül megérti, hogyan érez iránta.

Nem sokkal a könyvtáros nyugdíjazása előtt – mert sajna soha nem ajánlottak neki munkát a Vatikáni Könyvtárban, s végül a szerelmi bibliotéka kialakításával töltött években már nem is foglalkoztatta különösebben az előmenetele – kiderült, hogy az alapítványnál az egyik ifjú titán, egy fiatalember, akit túlságosan hajtott az újítás vágya, gazdasági bakugrásokhoz folyamodott, és elvesztette az alapítvány minden pénzét a tőzsdén. Ennek eredményeképpen nemcsak az ifjú titán ment csődbe, hanem az alapítványt is felszámolták, és a könyvtárat bezárták. Talán ez a dolgok rendje. A könyvtáros elveszítette a munkáját. A könyvek szétszóródtak, és különböző római antikváriumokban tűntek fel.

Itt ülök, előttem Az orosz hajózás története (1813–1864) című kötet egyik olasz kiadása, de nem fárasztom a kedves olvasót azzal, hogy idézzek a könyvtáros reménytelenül rossz és elavult metaforáktól hemzsegő, szánalmas verséből.

Fordította: Pap Vera-Ágnes