Dudorászó | Lackfi János: Szóvihar

Posted on 2016. szeptember 9. péntek Szerző:

0


Lackfi_Szóvihar-bor240Tóth Zsuzsanna | 

„A költészetben avval érhető el a legnagyobb hatás,
ha a költőnek sikerül olvasóját meglepni valami ismerttel.” Ivo Andrić

Költők gyermekeként felnőni bizonyára egyszerre lehet gyönyörű és gyötrő dolog. Valahogy mindig ez jut eszembe, valahányszor Lackfi Jánossal, megnyilvánulásaival, írásaival találkozom. (Szülei Mezey Katalin és a nemrég elhunyt Oláh János, a Kilencek költői; amikor megismertem őket, Lackfi épp hogy iskolába ment.)

Lackfi János ismert és népszerű kortárs alkotó. Ahogy maga mondja magáról: író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Szerintem az egész ország tudja róla például, hogy hatgyerekes családapa. Sőt: már nagypapa. Gyereket nevel – és ír róluk! –, gyerekversei a korosztályban lassan a versmondó versenyek slágereivé válnak. (Felnőtteknek írott verseit ritkábban hallani.) Kreatív írást tanít, blogol, ott van a facebookon (és verslavinákban lubickol!), író-olvasó találkozókra jár. Kreatív szemlélettel népszerűsíti a kötelező irodalmat: elfogadja a korszerűsítéseket. Hallottam őt előadni – rendkívül vonzó, okos és szellemes, ugyanakkor nem csupán elkábít tudásával, de „aha-élménnyel” ajándékozza meg hallgatóságát. Tudja, mi az a slam poetry, a zombi és a képregény. Közel húszévnyi egyetemi katedra ide vagy oda, nem éppen begyöpösödött literátor. Fordít, ír, gyerekeknek, felnőtteknek, verset és prózát, még drámát is. Ráadásul – ahogy egy helyütt említi – nemcsak ír, olvas is. Hogy minderre hogyan jut ideje, nem tudom a választ.

Igaz, a Szóvihar amely a Helikon gondozásában jelent meg – nem új termés, tizenöt év verseiből ad válogatást. Vastag, vagy inkább a szerző szavait kölcsönvéve, köpcös kötet. Minden darabja nagyon jellemző Lackfira, mondhatnám úgy is, játékosan földhöz ragadt és szárnyaló egyszerre. Fanyar humor és megbúvó, kis fájdalom-tüskék. Játék és halálos komolyság. Persze csak könnyedén. Néhol mintha bicsaklások lennének, másutt mívesen, szikrázóra csiszolt forma.

A kötet a válogatás alapját képező művek címével ad tagolást, de nem időrendit. Szemelgetni nagyon nehéz a négyszáz oldalnyi anyagból, pedig hú de mennyi jót lehetne kínálni. A furcsa gondolatfutamokat: „Az ágon mintha pendülés / mint húr, mint íj, mint szélütés / mint szél pengette szólam és / a húrba metsző konyhakés.” (Jelenlét) Vagy: „Hogy szép szeme akár a jáspis, / Hogy bőre mint az alabástrom, / Hogy fogsora gyöngyből kaláris, / Csepp kagyló minden harapás-nyom, / S hogy imádni kell puszta árnyát, / Melyen a szellő ringva jár át, / Mindezt, gondolom, mondta más is.” (Körmönfont madrigál) Vagy a képeit, amelyekben a legközönségesebb tevékenységek lényegülnek át: „Házfalra ragasztott sárga négyzetekbe / rajzolva jár-kel némely ember / és virágot locsol, / csorran egy félmosoly, / lecsippenti a száraz levelet, / két ujja közt morzsolja el, s a csipet / hamvas port a levegőbe hinti, / és száll a benti por, akár a kinti… / Haj fénye, penge éle, mi marad hát?” (Zuglói elégia – Anna Ahmatovának)

Szinte majd mindegyik versben találunk gyöngyszem-mondatokat, amelyek miatt újra és újra el kell olvasni, mert noha látszólag egyszerű, korántsem felszínes. Nem véletlenül választottam Andrićtól a mottót, nagyon illik Lackfihoz. Idegen toll, a kiadó oldalán találtam, ahol egyébként a már-már költői ismertető annyira jó, hogy irigykedve olvastam. „A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Amit csinál, nem csak bot és vászon, hanem bizony zászló, rajta az élet címere.” Nem ismételni kívánom, inkább aláhúzni az állításokat. Lackfi a hétköznapokkal bíbelődik, azokban találja meg az ismerős, ám furcsaságukban költői képeket. Nem nagyszabású, amit ír, inkább csak a kortárs emberi mindennapokra, általános élethelyzetekre reflektál, de kérdésfelvetéseiben is felsejlenek az igazán nagy összefüggések, az élet misztériuma. Játékai magával ragadóak, szóviharában jó elveszni. Felfedezései olykor a jóleső nézelődésből fakadnak, máskor idézetekkel él – az elődökön gondolkodik, s ilyen következtetésekre jut: „a világ sehová se vitt, de a könyv a fájdalomig.” (Mentem elébb)

Ez a csapongó, a lírát szabadjára engedő bátorság Lackfi költészetének jellemzője – a kötetben valódi szóvihart tapasztalunk, amit néhol (Keszeli Ferenc nyomán) szóhancúrnak érzékelünk. A világ egyszerre nagyon igazi és mégis olykor fejtetőn álló. Vagy félbehagyott mű, ami a lét bizonyítéka: „Csak még meghittebb, ami félkész, / mutatja folyt köv mondja élsz még”. Kert, amit szemlélni kell, ha már ideszülettünk. „Éld meg és hagyd élni a kertet, / melybe sorsod befőttnek eltett.” (Rábízni magadat)

S hadd hozzak még egy példát, talán a mívességére: „Szerelem ma tehát győzze le a halált, szíveden a pecsét hűség, / Víz sosem oltja, tova se sodorja soha-soha, így van ez ősrég.” (Énekek éneklője – Weöres Sándorral dudorászva)

Lackfi János ismert ember, itt az ideje, hogy minél többen eljussanak nagyszerű verseihez is.

Lackfi János (Fotó: Raffay Zsófia)

Lackfi János (Fotó: Raffay Zsófia)

Lackfi János: Szóvihar
Helikon Kiadó, Budapest, 2016
408 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft,
kedvezményes webshop ár 2399 Ft
ISBN 978 963 227 7738

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Amit csinál, nem csak bot és vászon, hanem bizony zászló, rajta az élet címere. Tolla alól kikerül fogyókúra-sanzon, radiátor-keringő, hátborzongató madrigál, Skoda-dal, útszéli ballada, lángoló szabadvers, virtuóz Énekek Éneke-változat, elégia a villamosgarázsról, rongyszőnyeg közmondásokból, meditáció öt pár kínai zokniról (együtt olcsóbb).

A vers a legjobb utazási iroda. Elröpít ezer kilométerekre, ezer évekre, szinte szédülünk. Látjuk, ahogy egy kéz leírja az Ómagyar Mária-siralom sorait. Ahogy komoly szakik suvickolják a csillagokat, nehogy már hiába fizessük a fényreklámot. Ahogy a Szent Dénes-templom kriptájában márványkirályok alszanak. Ahogy a költészet nudista strandján a napkorongot használják gumilabdának. Ahogy az égbolt húslevesében járókelők úszkálnak, mint cupákok. Ahogy a szerelmesek egymás testéről eszik le a mazsolát. Ahogy a gyerekek zsivány tekintetükkel felrobbantják a világot.

Egy irodalmi estre várva valaki így szólt a mellette ülőhöz: „Tudod miért akartam eljönni? Mert ez a Lackfi olyan mostani költő.” Mostani és mindenkori.