Hamiskodások | Spiró György: Diavolina

Posted on 2015. szeptember 25. péntek Szerző:

0


Spiró_Diavolnia-bor200Jeges-Varga Ferenc |

Aki ismeri Spiró György regénymonstrumát (Fogság), biztosan kiemelt figyelemmel kíséri újabb munkáit is. Abban a zsidó származású római polgár, Uri kalandjain keresztül hitelesen és átélhető módon rekonstruálja az egész emberiség történetének szempontjából meghatározó korrajzot, a főszereplő sorsába helyezkedve pedig bemutatja a hatalmi játszmáknak kitett ember drámáját. A történelem nagy összefüggéseibe behozza a mindennapok szenvedéstörténetét, lehetőséget adva az olvasónak, hogy az egyes embert érintő általános létkérdéseken is elgondolkodhasson.

A sokrétegű értelmezhetőség, az olvasmányos és világos cselekményszövés miatt eddigi legnagyobb hatású olvasmányélményemnek tartom a sokak által korszakalkotónak tekintett regényt. Nem riasztott el a könyv kifejezetten barátságtalan mérete és vaskos terjedelme sem.

Az olvasóban óhatatlanul felmerül az összevetés kényszere, ha az életmű további darabjait veszi kézbe. A historizálás és a múltbéli események egzisztencialista szemléletű megközelítése Spiró legújabb regényében is tetten érhető, ahogy számos korábbiban is. A Diavolina központi alakja Makszim Gorkij (eredeti nevén: Alekszej Peskov), aki leginkább az Éjjeli menedékhely című drámájával vált világhírűvé és hazánkban is közismertté. A középiskolai irodalomórákon ugyanakkor jellemzően nem fordítottak túl sok időt a szovjet irodalom jeles személyiségének életművére. Így valószínűleg még az irodalomkedvelők többségében sem alakult ki határozott összkép munkásságáról. Vajon kicsoda Gorkij – merül föl a kérdés –, ez az „istenadta tehetség”, aki „nagyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve”? Miért érdekes annyira Spiró számára, hogy könyve főszereplőjévé avassa? És egyáltalán, mitől válhat vonzóvá története a magyar olvasónak?

Spirót – elmondása szerint – Gorkij kalandos élete, szélsőséges karaktere és ellentmondásos pályája ragadta meg. Izgalmasnak tartotta a 20. század első évtizedeinek szovjet-orosz téboly-valóságát. De mit akarhatunk ma Gorkijtól vagy a 1917-es forradalomtól, és az azt követő kétes eseményektől? Spiró a szovjet bolsevizmust olyasfajta társadalomformáló erőnek tekinti – és erre tanú a Diavolina –, amelynek hatalomgyakorlási megoldásai a mai társadalmakban is megtalálhatók. Erre erősít rá, hogy egy interjúban úgy fogalmazott: „Amikor szétesett a Szovjetunió, nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták: »Na, akkor ezt letudtuk!« Ez ugyanaz a világ, ugyanazokkal az erőkkel.”

Gorkij személyében az értelmiségi szerepvállalás kettősségét, a diktatúrához való becsületes viszonyulás lehetetlenségét hangsúlyozza. Ebből a szempontból érthető Spiró sommás értékítélete: „nemcsak hamisan kezdte pályáját, de az egész életét is végighamiskodta.” A Diavolina erősen fókuszál például Gorkij Leninnel és Sztálinnal való különös kapcsolatára. Ezekre a kölcsönös tiszteleten, némi barátságon alapuló viszonyrendszerekre, amelyeket áthat a félelemérzet is a vezérektől. Rendkívül izgalmas megfigyelni, hogyan mozgatták a történet szálait a már nemzetközi hírnevű író és a rettegett államférfiak. Lenin és Sztálin módszereit ismerve persze könnyen megérthető Gorkij lavírozása a rendszer hangos kritikája és még harsányabb dicsőítése között. De a könyvet végigolvasva nem érzem közelebb magamat a mélyebb összefüggésekhez: voltaképpen mi is mozgatta Gorkijt, amikor felsőbb rendelésre bármit megírt, és amikor kíméletlenül bírálta a bolsevikokat. Vajon tartsam ezt Spiró kudarcának?

Az elbeszélési technika elsőre kissé szokatlan. Spiró nem ölti magára a mindent tudó író szemüvegét, a mesélő szerepét az író szolgálatában évtizedekig álló Olimpiada Csertkovára bízza. A fennmaradt források szerint a Diavolinának becézett nő nagyon intelligens asszony volt, aki a lehető legközelebbről ismerte Gorkijt. Mellette volt egészen a haláláig, az utolsó években egyedül gondozta, valójában bele is habarodott, és érzelmei nem maradtak viszonzatlanok.

Vagyis a szovjet irodalom neves alakjának történetét tulajdonképpen egy cselédből orvossá lett szerető (ál)emlékirataiból ismerjük meg. A Diavolinában nincs egyetlen kitalált alak sem, mindenki a saját nevén szerepel, akár közismert történelmi alak, akár kevésbé ismert mellékszereplő. A szerelmes nő azonban mindig elfogult, így megfigyelései sok szempontból vitathatóak. Nemcsak Gorkij magánéletét érintő megállapítások igazságtartalma kérdőjelezhető meg, de a közéleti szerepvállalására tett megjegyzéseket sem vehetjük készpénznek. Hajlok arra, hogy Spiró az ő karakterén keresztül próbálja meg beleépíteni a valóságba saját elképzeléseit. Ugyanakkor túlságosan cselekményteleníti regényét, és ez hiba. Az a történet, amely az események száraz felsorolására épít, kevésbé bírja el a szubjektív látásmódot. A fikcióhoz élvezetes cselekményközpontúság illenék, a regény azonban az én olvasatomban történelmileg hitelesnek álcázott gúnyirat.

A Diavolina befogadását nehézkessé teszi a rengeteg orosz név is. Gorkij egész életében szinte mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy több tucat ember vegye körül. A regényben felbukkanó számos név mögött nincs jól karakterizált, hús-vér figura. Gorkijról is csak benyomások, hallomások garmadáját kapjuk, nem áll belőlük össze az író, az ember közérthető képe. Egy idő után ezért alig követhető, ki kicsoda a regényben. (A szerkesztő személyes megjegyzése: Már az Ikszek olvasását is megkönnyítette az a szereplőlista, amit menet közben készítettem.) Persze a regény érinti az októberi forradalom eseményeit, a sorrentói tartózkodás éveit, a visszatérést a Szovjetunióba, az író halálát követő koncepciós pereket. Mégis hiányoznak az olvasónak támpontokat adó évszámok, tényadatok, leírások. Minden az író és a mesélő emlékezetére van bízva. (Igaz, Diavolina benne él a visszaemlékezései folyamában, tehát ő tudja: ami történt, mikor történt. Ezért nem kapunk tőle segítséget a tájékozódáshoz.)

Spirónak ezúttal nem sikerült egyensúlyt teremtenie a történelmi valóság és az egyéni sorsok között. Homályban maradnak történetének egyes aspektusai, talán túlságosan is. Hacsak nem éppen a hamisság volt a cél. Mintegy utalásként a citált korszakot jellemző lélekállapotra. Akár szándékos volt, akár nem, a Diavolina végeredményben egy izgalmas ötlet fiaskójának emlékét hagyta maga után.

Gorkijról nem marad meg bennünk más kép, mint egy nem túl kellemes modorú figuráé, aki levelezéseiben előszeretettel játszott az őt figyelő cenzorokkal, s közben próbált utat találni magának a nők, az orvosok, illetve a történelmet alakító hatalmi elit között.

Gyanítom, ennél sokkal mélyebb összefüggéseket is ki lehetne olvasni a történetéből.

Spiró György

Spiró György

Spiró György: Diavolina
Magvető Kiadó, Budapest, 2015
208 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 143 2497

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Diavolina, a cselédből lett orvos évtizedekig szolgálta Gorkijt, feleségeit, szeretőit és az akkor már világhírű íróhoz csapódó vendégek hadát, majd ő lett Alekszej ápolója és utolsó szerelme. Spiró György új regényében ennek az okos és éleslátó asszonynak a bőrébe bújva festi meg az orosz és szovjet világot, e világok párhuzamait: a forradalmakat, intrikákat és főleg rengeteg halált.
Gorkijt Lenin 1921-ben űzte ki hazájából, végül Olaszországban telepedett le. Tartózkodási kérelmét a frissen hatalomra jutott Mussolini hagyta jóvá, mondván, aki az emlékiratait írja, az már nem veszélyes. Hét év múlva Sztálin kitartó munkával kényszerítette haza a Szovjetunióba és állította szolgálatába. A halálosan beteg Gorkij egyszerre próbált dacolni és megfelelni: hatalmas személyében bízva kijátszani a hatalmat.
A Diavolina minden szereplője létezett, a legelképesztőbb történetek is valóságosak, a regényt olvasva pedig magunk is Gorkij köreiben érezhetjük magunkat.