Spiró György: Diavolina (részletek)

Gorkij családos ember volt, amikor össze­került az asszonyommal, és Jaltában élt a feleségével, Katyerina Pavlovnával, a fiával, Makszimmal és a kislányával, Kátyával. Alekszej otthagyta őket, csak a legényét, Zahar Vasziljevics Szeliversztovot hozta magával a közös háztartásba. Nem hiszem, hogy az asszonyom rájött volna, hogy beleszerettem a szerelmébe, de ha rájött is, aligha érdekelte.

Be akarták biztosítani magukat, hogy a cselédjük nem hagyja el őket ezután sem, így hát engem férjhez adtak Zaharhoz, akit nem szerettem, de becsülettel elviseltem. A forradalmárok pontosan úgy boronálták össze a szolgáikat, mint az urak a jobbágyokat, és még büszkék is voltak magukra, hogy milyen jól bánnak velünk. Szültem Zaharnak egy gyereket, pár év múlva egy napon haltak meg. Soha nem számolták össze, hány százezer embert vitt el nálunk a spanyolnátha. Ha hívő lettem volna, azt gondolhattam volna, hogy a bűnös vágyaim miatt pusztult el a férjem és a fiam, de nem voltam hívő, és a haláluktól sem lettem azzá.

Még nem láttam Alekszejt, amikor már azt hallottam mindenfelől, hogy istenáldotta tehetség. Végre a népből jön valaki. Nagyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve. Az ő személyében a nép kopogtat az orosz irodalom ajtaján. Mit orosz irodalom, a világirodalom ajtaján! Az orosz tespedtségbe végre berobban a XX. század! Ezt hallottam az arisztokratáktól, a demokratáktól, a nagyiparosok feleségeitől, a narodnyikoktól, a kritikusoktól; mindenki boldog volt, hogy végre megjött az, akire vártak.

Az első elbeszélése, amit olvastam, a Makar Csudra, buta, kimódolt, romantikus mese, mondtam is Marija Fjodorovnának, aki erre azt mondta: nem baj, ír ő még jobbat is. Sok év telt el, mire új Gorkij­művet vettem a kezembe, igaz, a darabjait muszáj volt megnéznem, mert a Művész Színház adta elő őket, amelyben Marija Fjodorovna, az én jótevőm játszott. A másik díva, Olga Knyipper rávetette magát Csehovra, az én asszonyom pedig, hogy le ne maradjon mögötte, rávetette magát Gorkijra. Csehov is tüdőbeteg volt, de már öreg, negyvenéves, Gorkij pedig csak harminc.

Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. Rőt és tömött bajsza volt, a haját középen választotta el és ráfésülte a fülére. Széles karimájú kalap, magas szárú csizma, csizmába gyűrt szürke pantalló, fekete, baloldalt átlósan gombolt, magas nyakú, méretre csináltatott selyem gimnasztyorka, kaukázusi bőröv. Idegenül mozgott a maga kitalálta jelmezben, olyan volt, mint egy módos paraszt, amikor fényképezkedni megy. Mindig meggörnyedt egy kicsit, valahányszor nő mellé került, mintha szégyellné, hogy magas, holott egyáltalán nem volt az, a hajlott háttal keltette ezt a benyomást, játszotta a behódolt hímet; be is dőltek neki a nőstények sorra. Pipázott, mahorkát szívott, ivott, énekelt, táncolt, tetszett is a kispolgároknak, az arisztokratáknak és a szociáldemokratáknak, akik mindig lelkifurdalást éreznek az úgynevezett nép iránt, amiről senki sem tudja, micsoda, de a szegények biztosan beletartoznak. Imádják a magasabb körök ajnározni a népi bumburnyákokat, és ha az illető óvatos, a szerepét elég jól játssza, és nem sérti meg a polgári etikettet, akár évtizedekig is eldagonyázhat a ráaggatott szerepben, történhet közben bármi, világháború, polgárháború vagy forradalom. Főleg a zsidók imádják a népfikat, és Gorkijjal nagyobb szerencséjük volt, mint a többi orosz iszákossal. Alekszej igazán szerette őket, azt mondogatta, hogy csak a zsidóktól kapott jót ifjan, míg az oroszok ütötték­verték; sose találkoztam még egy ilyen filoszemitával.

Amikor először láttam, bizalmatlanul vizslatott körül; csak résnyire nyitotta a szemét, úgyhogy nem is vettem észre azonnal, mennyire kék. Azt rég tudta, hogy a polgárokat könnyedén az ujja köré csavarja, a szolgákban viszont ellenséget gyanított, a szolgáknak jó a szimatuk, és átlátnak rajta. A nép tényleg gonosz, igaza volt. Én cseléd voltam, tehát ellenség. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet állítólag képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett­-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem.

Idősebb nőkre hajtott, akik segíthetik a pályán, a kedvükért kamaszos bájt és tartózkodó negélyt varázsolt az arcára, a húsos ajkaira, az előreugró, ősemberi szemöldöke alá. Ha nővel beszélt, elmélyítette a hangját, behízelgőn búgott, ebből tudni lehetett, hogy a nő kell neki. Minden nő kellett ennek a bájgúnárnak. Megfordult a fejemben, hogy szólok az asszonyomnak, vigyázzon ezzel a műparaszttal, de aztán nem szóltam, tapasztalt asszony volt az én jótevőm, egész Moszkva a lábainál hevert, milliomosok imádták, éppen Szavva Morozovnak volt a szeretője, aki aztán Alekszej jó barátja lett. Sokszor kísértem el hozzá a palotájába az asszonyomat, utált is Szavva felesége, amíg élt. Szavva mindenben az ellentéte volt Alekszejnek. Hamisságnak a nyomát sem fedeztem fel benne, egyenes, tiszta lélek, noha alulról jött ő is; ami a szívén, az a száján, magának a cárnak is megmondta a véleményét, és nem győzte a milliomosok szemébe vágni, mennyire aljasok. Nem is kedvelték különösebben. Utálta a cári rendszert, és megvetette Nyugat­Európát, igazából Csehovval kellett volna barátkoznia. Mindent begyűjtött a kopasz tatár fejébe. Volt annyira elképesztő a memóriája, mint Alekszejnek, de sokkal gyorsabban gondolkozott nála, és úgy hadart, hogy néha nem lehetett követni. A pénzszerzés nem szórakoztatta, túlságosan könnyűnek találta, és csak jótékonykodott, ahol értelmét látta. Meg is ölette érte a családja, elegük lett abból, hogy elherdálja az örökségüket, amihez semmivel sem járultak hozzá, aztán persze ráfogták Kraszinra, aki utoljára járt nála Cannes­ban. Hivatalosan öngyilkos lett.

Tapasztalt asszony volt az asszonyom, mégis belepottyant Alekszej hálójába, vagy inkább fordítva, nem volt elég okos a műparaszt.

*-*-*-*

Egyszerre beviharzott az életükbe Mura, akit gépírónak és titkárnőnek ajánlott Csukovszkij, a Világirodalom szerkesztője. Marija Fjodorovna és Alekszej pátyolgatta, mert az éhségtől első este elájult, vagy tettette, mindenesetre ott aludt, Varvara Sajkevics előbb-utóbb ki lett szorítva, a Jurijnak szánt szoba pedig ugrott. Kátya azt mondta később Berlinben, hogy igazán egy telefonhívás borzasztotta el nem sokkal húsvét előtt. Pontosan emlékezett Alekszej számára, 212-68, és Marija Fjodorovna hivatali számát is megjegyezte: 42-62. Én csak arra emlékszem, hogy a Lityejnaja 46 alatt dolgozott. Egyik délben megszólalt a telefon, Rakickij a szobájában kushadt és az istennek fel nem vette volna, úgyhogy Kátya vette fel. Gorkijt keresték. Kátya mondta, hogy nincs otthon; mit mondjon neki? Mire a hang: Kamenyev kereste Moszkvából. Mondd meg neki, te gyerek, hogy kiengedjük a nőjét, hadd legyen neki piros tojása.

Kamenyev Capriról ismerte Kátyát, felismerte a hangját, de nem ez volt a baj, hanem hogy Kátya nem tudott napirendre térni afölött, milyen cinikusak az ország vezetői.

A piros tojás, vagyis Mura, hetente kétszer volt köteles jelentkezni a Gorohovaján, mert előzőleg Moszkvában már ült, és néha éjszakára is benn tartották. Alekszej állandóan telefonálgatott Dzserzsinszkijnek, a belügyi népbiztosnak, akit egykor szintén vendégül látott Caprin, hogy Murát hagyják békén végre, nélkülözhetetlen mint titkárnő. A vadállat Zinovjevet levélben kérlelte, Zinovjev nem is válaszolt. Marija Fjodorovna szintén irkált Mura érdekében a Csekának, talán örült, hogy Alekszejnek akadt végre egy igazán mutatós nője, de sokáig hiába könyörögtek.

Három szakácsnő és egy cseléd segítette Anna Fominyicsnát, Diderichs és az élettársa, Valentyina Hodaszevics, a költő Hodaszevics unokahúga hozta őket magával. A Diderichs fivérek zongoragyárosok voltak, és némi vagyont át tudtak menteni. Ők javasolták Alekszejnek, hogy kínai porcelánt és nefritszobrocskákat vegyen, könnyen szállíthatók és őrzik az értéküket. Valentyina festő volt, és Marija Fjodorovna jóvoltából díszlet és jelmeztervezést is kapott. Valentyina és Rakickij, a másik festő cipelte haza az elosztóból az élelmiszert, ha pedig túl soknak bizonyult a vendég, Alekszej betelefonált a Csekába, és hoztak még ételt kocsival. A túl sok hatvan ember fölött kezdődött.

Rakickij jámbor lélek volt, de azért a rablók ellen pisztolyt hordott magánál. Melák, jókora ember lévén többet szenvedett az éhségtől, mint a többiek. Nekem szerencsém volt, gyorsan lefogytam, és úgy is maradtam. Ha egyszer összeszűkül az ember gyomra, könnyebben kibírja. Én csak a hidegtől szenvedtem. Rakickij ritkán mozdult ki a szobájából, elve volt, hogy a friss levegő egészségtelen, és szünet nélkül dohányzott. Azzal állított be Alekszejhez ismeretlenül, hogy beteg, Gorkij úr szerezzen neki gyógyszert. Gyógyszerhez is csak összeköttetéssel lehetett hozzájutni, mint bármihez; akkoriban abban reménykedtünk, hogy ez a rendkívüli állapot egyszer el fog múlni, de aztán se békében, se háborúban nem múlt el, és nem is fog. Alekszej beszélgetni kezdett vele, Rakickij kíméletlenül nekiesett a műveinek, majdnem mindet olvasta, és egyik sem tetszett neki. Rakickijt ott fogták éjszakára, és azontúl – tizennyolc éven át – mindvégig mindenütt Gorkijjal lakott. Hol nem csinált semmit, hol a kertet gondozgatta, és dohányzott. Alekszej kijárta a Csekánál, hogy Rakickij a legkiválóbb tudósok és művészek élelmiszerjegyét kapja, és attól kezdve minden írását neki mutatta meg először. Soha senki más nem volt jelen, amikor Rakickij véleményt mondott. Nem volt beszédes alkat, az évtizedek alatt négy-öt mondatot váltottam vele mindössze, és egyetlen rajzát vagy festményét sem láttam, talán mert abbahagyta a festészetet, vagy el sem kezdte. Nagyon kedveltem, ő is engem. Kilenc éve, hatvanegy évesen halt meg érszűkületben, őt nem végezték ki.

’19-ben a Kronverkszkaján egy hercegi párral is találkoztam, Gavriil Konsztan­tyi­novics Romanov herceggel és a feleségével, Antonyina Rafailovnával. A herceg magas volt és karcsú, a felesége, a kurta lábú, molett Antonyina a melléig ért, és aki nem látta korábban, nem hitte volna, hogy balerinaként tündökölt valaha. Sokan csodálkoztak, hogyhogy Gorkij egy herceget is megmentett. A dolog úgy történt, hogy előzőleg sose találkoztak, de a herceg ismeretlenül írt Alekszejnek a börtönből, és Alekszej nagy nehezen kihozta. Másik négy nagyhercegnek is kijárta Moszkvában Leninnél a kegyelmet, de mialatt hazafelé vonatozott Pétervárra, Lenin odatelefonált Zinovjevnek, hogy végeztesse ki őket, amit Zinovjev boldogan megtett. Alekszej a pétervári állomáson tudta meg, hogy mi történt, zokogott. Sokan nem értették, miért van megdöbbenve, köztük én sem. A gyilkosok arról ismerszenek meg, hogy gyilkolnak. Alekszej őszintén zokogott, de azért inkább a benne lakozó, újra meg újra felépített naiva zokogott, és nem ő. Tudnia kellett, hogy hiába könyörög a nagyhercegek életéért, a maximum, amit elérhet, hogy ő éppen nem lesz Pétervárott, amikor kivégzik őket. Jól ismerte Lenint, mégis képes volt újra meg újra csalódni benne. Ugyanez történt, amikor a költő Gumiljov életéért könyörgött. Lenin megígérte, hogy megkegyelmeznek neki, aztán mire Gorkij hazaért Pétervárra, kiderült, hogy tényleg megkegyelmeztek, mert akasztás helyett főbe lőtték. Jó költő volt Gumiljov, Alekszej a Világirodalom című sorozat szerkesztőjeként alkalmazta. Gumiljov egyszer valóban leszólta Alekszej verseit, mondván, hogy a költészethez tehetség is kéne, de a szóbeszéddel ellentétben nem ezért végezték ki, hanem mert a gyilkosok gyilkosok voltak.

Blokot is megölték, pedig Alekszej érte is könyörgött.

Blok megbetegedett, és nem engedték ki külföldi gyógykezelésre, hiába írt Alekszej Leninnek, és hiába előszobázott Lunacsarszkijnál, a kulturális népbiztosnál. Blok és Alekszej nem kedvelte egymást különösebben, de a kölcsönös tisztelet megvolt bennük. Lenin már rég nem olvasott semmit, a csekista főnök Menzsinszkij véleményét kérte az ügyben, aki azt írta, hogy Blok túlságosan lírai természet, és ha kiengednék, akkor biztosan írna valamit a szovjet rendszer ellen, úgyhogy nem javasolja. A Politikai Bizottság ülésén Trockij és Kamenyev a kiengedés mellett szavazott, Lenin, Zinovjev és Molotov ellene, Sztálin pedig nem volt jelen. Alekszej megint elrohant Lunacsarszkijhoz. Lenin végre engedett, de azt szabta feltételül, hogy Blok csak a felesége nélkül utazhat. Lehetett tudni, hogy ezt Blok nem fogja elfogadni. Alekszej megint próbálkozott, választ nem kapott, bánatában elutazott nyaralni Finnországba. Amikor Lenin hírét vette, hogy Blok menthetetlen, akkor a feleség utazásához is hozzájárult; két nap múlva Blok meghalt. Alekszej nem volt ott a temetésén, még nyaralt. Úgy nézett ki, mintha rivalizálásból nem segített volna rajta, holott senki más nem tett többet érte. A kommunizmus a kicsinyes bosszúállóké, a tehetségtelenek diktatúrája, mondogatta Alekszej. Mindenfelől áradtak a gonosz ostobák, és mindenkit kinyírtak, aki értékesebb náluk, ezt nevezték forradalomnak. Alekszej amellett, hogy könyvsorozatot és folyóiratot főszerkesztett, 276 embert mentett meg a kivégzéstől; az egyharmadát pár év múlva mégis kivégezték. Kamenyeva azt mondta ’20-ban Hodaszevicsnek: Hogy bír olyan csirkefogóval barátkozni, mint Gorkij? Ha nem lenne Vlagyimir Iljics, már rég börtönben ülne.

Alekszej ’17 decemberétől kegyetlenül támadta a bolsevikokat a Novaja Zsiznyben, amíg be nem tiltották ’18 júliusában. Megírta, hogy vörös cárizmus lett, kultúraellenes, gyilkos rendszer. Azt hajtogatta, hogy az értelmiséget nem volna szabad kiirtani, mert az ország agya; Lenin azt válaszolta, hogy az értelmiség, amelyet Alekszej annyira véd, nem agy, hanem szar; úgy is bánt vele.

Spiró György: Diavolina
Magvető Kiadó, Budapest, 2015