Könnyed memoár | Eleni Kounalakis: Nagykövet asszony

Tóth Zsuzsanna |

„A többi kendőlobogtatás, díszmenet” – Kiss Anna költő e két kifejezése visszhangzott bennem, miközben a kötetet olvastam, egy asszony vallomását, beszámolóját nagy ambíciójáról és annak beteljesüléséről. A törekvő, szorgalmas – és tegyük hozzá, sikeres – Eleni Kounalakis elérte élete nagy álmát azzal, hogy Budapesten az Egyesült Államok nagykövete lehetett. A magyar lélek számára kissé szokatlan őszinteséggel és naivitással számol be élményeiről, kicsi (majdhogynem háziasszonyi) praktikáiról, fontos döntéseiről és találkozásairól.

És igen, rólunk is. A könyvben leképeződik a magyar helyzet – legalábbis az akkori. Merthogy akkor, amikor az excellenciás asszony (ugyanis ez a hivatalos megszólítás jár az ő beosztásában) története kezdődik, még csak 2010 januárját írjuk, s mindaz, ami ma meghatározza országunkat, még csak sejlik.

Természetesen a nagykövet asszony már a tudás birtokában írja meg könyvét, amikor ismeri, hova futott ki mindaz, ami akkor elkezdődött. Kevés kétely van bennem arról, hogy mi lenne ma a véleménye. Sok minden eltűnt azóta, olyan is, amit fájt elveszteni (legalábbis az ország egy részének), hogy helyükre lépjen az, aminek akkor még csak rajzolódott árnya. Furcsa olvasni azokról az emberekről (per Csaba említve pl. Hende minisztert), akik ma már csak voltak.

A nagykövet asszony diplomatikus, ám szimpátiája kirajzolódik, még ha egyesekről a véleménye változékony is. (Mástól még nemigen hallottam például Szíjjártó Péterről, hogy kedves és eszes, bár később, történetesen az azeri baltás gyilkos kiadatása után már ő is azt írja, hogy „fennhéjázón fogadott, csak úgy sugárzott belőle a büszkeség”.)

• Olvass bele! 

Megismert emberi viszonyait az amerikaiak lelkesedése és nyitottsága, no meg alkalmazkodó és diplomáciai képessége jellemzi. A saját érzések és kalandok leírásán túl sokat vall a magyarországi helyzettel kapcsolatos gondolatairól, s nyilvánvaló, hogy számomra a legizgalmasabbak mégis csak a rólunk szóló részek voltak. De őszinte érdeklődéssel figyeltem az asszonyi ambíciókat is, meg az iskolakereséssel, a lakberendezéssel, vendéglátással kapcsolatos oldalakat is – a színfalak mögötti élet leírását.

Érdekes persze (civil ésszel), hogy valaki Szingapúrba készül nagykövetnek, és Magyarországon köt ki, hogy már az első vadászatán „lövi” magának az elismerést, hogy nem riad meg akár a harctéri tapasztalatszerzéstől sem. De izgalmat az jelentett, amikor találkozásairól beszél. Amikor arról számol be, hogy Hillary Clinton, mint Amerika külügyminisztere (mások mellett) találkozott a magyar civilek és az ellenzék egy csoportjával, akik mintha minden panaszukra tőle (Amerikától) vártak volna megoldást, elhangzott egy-két érdekes mondat. Például ez: „Nézzék – mondta Hillary –, nem engem kell meggyőzniük, hogy itt baj van. A saját honfitársaikkal kell beszélniük, és őket kell meggyőzniük erről. Ha a médiatörvény megnehezíti, hogy eljuttassák a nagyközönséghez az üzenetüket, keményebben kell dolgozniuk. Ott az internet. Vannak eszközeik. Menjenek az emberek közé, és beszéljenek az aggodalmaikról. Szerezzenek támogatókat a véleményüknek. Nemcsak azokat kell megtalálniuk, akik egyetértenek önökkel, hanem meg kell győzniük azokat is az igazukról, akik nem értenek egyet. Ez lesz a változás forrása. A civil társadalom vezetőiként maguknak ez a dolguk.” Kounalakis annyit hozzátesz még: „Kijózanító és erőteljes üzenet volt ez.”

A nálunk töltött három és fél év alatt – ezt valószínűleg elhihetjük – a nagykövet asszony megszerette Magyarországot, a „magyarokat” (még ha tudjuk is, ilyen nincs), de azt is megtudta rólunk, hogy általában szeretnénk a saját problémáinkat másokkal megoldatni. Érdemes az utolsó oldalakról idézni:

„…egyetlen más ország sem adhatott volna nekem ilyen élményt. Egyetlen más ország sem nyújthatta volna a szépség, a különlegesség, az izgalom, a tehetetlen düh, a kihívások és az öröm ilyen keverékét.” Jó lehetett nagykövetnek lenni nálunk.

Eleni Kounalakis könnyed memoárját élvezet volt olvasni, noha „a magyarokról” kiállított bizonyítvány nem egyértelműen pozitív.

A kötetet Gálvölgyi Judit tette át magyarra, ahogy már megszoktuk tőle: gördülékenyen és színesen. Kiváló fordító, s a ráadás az, hogy augusztus első napjaiban vehette át a Krisztina-díjat – mellyel egy kuratórium azon feleséget tünteti ki, aki „művészférje gondoskodó társaként, múzsájaként sokat tett-tesz azért, hogy kiváló művészi teljesítmények születhessenek meg”. Duplán örülünk.

• 

  Eleni Kounalakis

  Interjú a szerzővel

Eleni Kounalakis: Nagykövet asszony.
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015
320 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft
ISBN 978 963 098 3044

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Nagykövet asszony jött, látott és megírta a 2010 és 2013 között szerzett tapasztalatait, élményeit, személyes véleményét, azt is, amit szolgálati ideje alatt nagykövetként nem tehetett meg. Beszámol a nagykövetté válásának folyamatáról, családi indíttatásáról, Budapestre érkezése utáni benyomásairól, a diplomáciai lét kulisszatitkairól, tárgyalásairól az ország vezetőivel, a díszvacsorákról, a sikeres küldetését elősegítő fortélyokról, és a kihívásokról, amelyekkel folyamatosan szembesülni kellett.

Szolgálati idejének meghatározó része az az időszak volt, amit az emberek Orbán Viktor kétharmados forradalmának neveznek. Szerinte Magyarország olyan bonyolult ország, hogy ha az ember egyszer bensőséges kapcsolatot létesít vele, hajlamos kötődni hozzá. Úgy véli, egyetlen más ország sem nyújthatta volna számára a szépség, a különlegesség, az izgalom, a tehetetlen düh, a kihívások és az öröm ilyen keverékét.