Nádas-toposzok | Forgách András a »Szorul a hurok«-ról és a színházak holnapjáról

Hárságyi Margit |

Hárman egy taxiban, két nő és a sofőr, csaknem ismeretlenek egymásnak. 1961 zivataros, vészterhes március 15-i ünnepén rövid utat tesznek meg együtt az Oktogontól a Kútvölgyi úti pártkórházig. S mint a görög sorstragédiákban itt is a sűrű, levegőtlen térben, rövid együttlétük alatt tárul fel a három ember életfonala, mely örökké összeköti őket.

A taxisofőr, korábban hajóskapitány, a börtönt megjárt Bellárdi (Balikó Tamás), Lehrné Demén Erna (Takács Kati), becenevén Ninó, műbecslő, egy kiterjedt család jelenlegi feje, akinek férje igen fontos beosztások után jelenleg a pártkórházban haldoklik, és a fia barátnője, Mózes Gyöngyvér (Bánfalvi Eszter), aki intézetben nevelkedett, utóbb az énekórákban reménykedik.

Ha felidézzük a múltat, még fél óra is elegendő, hogy feltáruljanak a tények, s a mélyben elrejtett fájdalmak. Az alapötletet egy sok-sok áttétellel megírt, sűrű szövetű mű adta: Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből Forgách András dramaturg, műfordító, író rendezett feszes, sokszor meglepő fordulatokban bővelkedő előadást, melyet a budapesti Rózsavölgyi Szalonban mutattak be 2014. január 22-én.

A pécsi POSzT-on az OFF-programok között szerepelt, s a telt házas előadás közönsége nagy elismeréssel adózott az előadásnak. Forgách Andrással beszélgettünk, aki a délelőtti szakmai beszélgetések (a versenyprogramok érzékletes elemzései) felkért hozzászólójaként is segíti a fesztivál munkáját. S ahogy az lenni szokott, nem csupán a kortalanná vált, mélyrétegű, kiváló színészi alkotásra ösztönző darabról esett szó.

Ahogy Ascher Tamás mondta az imént, a szakmai beszélgetésen, a néző szereti, ha őt személyesen köti össze egy láthatatlan szál a szereplővel, egyszóval érti, érzi a másik embert. Éppen ezért nagyon zavart, hogy az előadás első negyedórájában volt, aki szétröhögte a nézőteret, minden ok nélkül. Miért történik ez, amikor még mindent homály fed, s majd az egymásra épülő jelenetekből nőnek ki az egyértelmű drámai pontok?
Paradox helyzet ez, mindig vannak túl okos nevetők, tudnak ártani és használni is. Tegnap használtak a színészeinknek, bár olyan iróniát fedeztek fel bennünk, amely nem is létezett. De a színészekre hat a nevetés, Takács Kati életében ilyen jó még nem volt, s ez a nevetésnek köszönhető. Viszont az, hogy ennyien voltak, bizonyítja, van érdeklődés. Ami tetten érhető, elkezdődött a színházakban és az irodalomban is – mint hogy régebben már megszoktuk – a sorok közötti jelentéskeresgélés; ilyen világot élünk, s ettől működésbe lépnek a rekeszizmok.

Biztos nagy váltás volt önnek, amikor dramaturgból lett rendező, ráadásul itt még játszik is a darabban, igaz, szerény narrátori szerepben lép fel.
Teljesen más. Először ’92-94-ben rendeztem, egy Kleist-darabot Budapesten, mindig felkérésre dolgozom. Úgy volt, Szikszai Rémusz rendezi, de ő nagyon elfoglalt, kihátrált belőle, a bemutató időpontja nem volt módosítható, mert Takács Kati Kaposváron játszott és csak akkor ért rá. Ő kért, hogy vegyem át a rendezést, mert már dolgoztunk együtt Zalaegerszegen, és kiválóan értettük egymást. Így lettem rendező. A narrátorság más. Mikor ősszel elkezdtem írni a darabot, még nem tudtam mi lesz a szerkezete, csak láttam, hogy nagyon jó a két ember (a két asszony) közötti találkozás, akkor még nem volt a sofőr sem benne. Ez később vált nyilvánvalóvá a beszélgetések során, hiszen rálátást ad a két nő sorsára. A narrátor szerep pedig abból adódik, hogy Nádas Péter író, aki ezt az egészet elénk rakja. Ide kellett egy ember, aki író is, és eljátszik egy szerepet, ha kell, nagyon visszafogottan. Sokat kaptam a színészektől a próbákon, hogy túljátszom a szerepemet, ripacskodom, de most már rendben van. Hittem az instrukcióknak.

Izgalmas a darab építkezése, az ismétlések újabb hangsúlyt adnak a korábbi történéseknek. Magából a Nádas-regényből mit vett át?
Azt tudtam, hogy a taxis jelentek érdekelnek. És akkor Takács Kati idézte fel bennem Ninó alakját, megláttam a szereplőben a szerepet. Film is, színház is a taxis epizód, amely a regényben többször, elszórtan bukkan fel, más jelenetek közé beékelődve. A szerkezet az enyém. A háromszori ismétlést én találtam ki, hogy az egyes szereplőket be tudjam mutatni, nehogy elvesszenek a sok belső monológban. Írtam is hozzá több dialógust, de ezek mind a Nádas-toposzokra épülnek.

Térjünk vissza a sorok között olvasáshoz. Elképesztőek az állapotok a magyar színházi világban is. A POSZT első napjaiban volt egy úgynevezett szakmai beszélgetés, amikor a versenyprogram két válogatója, Császár Angela és Sándor L. István kezdeményezett vitát a helyzetről és a kilátásokról. Teljesen semmit­mondó, szervilis, sőt több esetben érthetetlenül rövidlátó hozzá­szólások, dema­góg vélemények hangzottak el, s leginkább az egzisztenciális okokból való féle­lem uralkodott a teremben.
Valóban sokan féltik az egzisztenciájukat, megjelent a megfélemlítés is, családokat helyeznek nyomás alá. Ez egy ilyen rezsim, ezeket az eszközöket használják. A feleséget rúgják ki, ha valaki nem hajlandó rendesen viselkedni. Idén, a tizennegyedik POSzT-on vannak rossz kompromisszumok, de zömében jó, izgalmas előadások is. Azt tapasztalom, hogy aki nagyon akarja a rendszert kontrollálni, annak szüksége van a minőségre. Ez látszott már Aczélnál is, hiszen Zsámbéky, Ascher az ő kultúrairányítása alatt nőttek ki. Mindenek ellenére. A jelentős tehetséget kivégezhetik, de ez még nincs napirenden. A félelmet szándékosan gerjesztik sok emberben, jelezve, hogy nincs rád szükség. A létezésük igazolásával foglalkozó államtitkárok kedvenc intellektuális eszköze ez. Így születhet az, hogy gépészmérnökök kellenek és nem filozófusok, nem kell mindenkinek angolul tanulni. Ezek mind fenyegetések. Így az embereknek különböző képzeteik lesznek arról, mi fog velük történni. Ők rád csodálkoznak, s visszakérdezik: miért? A nagy tehetségeknek referenciáik vannak, hívják őket, mint Schillinget, Mohácsit, Alföldit, most már Zsótér is rendez az Operában, utat tör magának a tehetségük. Nem lehet őket kiirtani. Így van ez a sajtóban és a művészeti világban egyaránt.

Visszatérő mondat volt a párbeszéd fontossága, mely hazánkban kissé már lejáratódott, hiszen annyiszor hallottuk a korábbi években.
Igen, persze kell a párbeszéd. A liberális demokráciákban megtanulták a tüntetéseken, hogy létezhetnek egymás melletti vélemények, és akkor tényleg szerepet kaphat az egyenrangúak párbeszéde.

Összefog valamennyire a színházi szakma?
Nem. Lengyelországban sokkal jobban összefogtak, de most ott is elkezdődött egy olyan folyamat, mint nálunk. Ott is van valaki, akinek nem Vidnyánszky, hanem Słobodzianek a neve. Ő is nagyon tehetséges művész, ő is azt mondja, nem kell a rendezői színház, nem kellenek a függetlenek, jöjjenek a kőszínházak. Ott sokkal egységesebb a szakma, lényegesen jobban meg tudják védeni magukat, s ez történelmi tény.

És végül mi lesz a Szorul a hurok című előadás sorsa? Megy tovább a Rózsavölgyi Szalonban?
Én – mint egy kis óvodás – elégedett vagyok, megkaptam a kuglófomat és a kakaómat is. A kritika szereti, a színészek jól érzik magukat benne, közönség van, persze szervezni kell. Nem számítottam ilyen sikerre, úgy gondoltam, öt előadás lesz, de már eddig volt 12. Bármikor játszhatjuk, s a pécsi helyszín miatt mondom, más körülmények között is, mint a Szalonban.

A címképen: Forgách András és Balikó Tamás
A fotók a budapesti előadásokon készültek.