Budapesti utópia a jelenből | Egressy Zoltán: Százezer eperfa

Posted on 2014. június 12. csütörtök Szerző:

0


EgressyZ_Százezer-bor180Gócza Anita |

Gyerekkorunk beugratós kérdése: mit csinál a szél, ha nem fúj? Válasz persze nemigen van, merthogy ez a helyzet nem állhat elő. Azaz dehogynem. Egressy Zoltán Százezer eperfa című új könyvének alaphelyzete pontosan ez: megszűnik a szél. Kisebbfajta katasztrófa, ha nincs légáramlás, ellehetetlenül az élet. Az írót, akit drámái alapján ismerhetett meg a világ, prózakötetéről kérdeztük, amelyben az életek úgy rajzolódnak ki, mint egy fa lombján az ágak, levelek. Időjárás-jelentés, emberi lélektérkép és társadalomrajz a Kárpát-medence közepéből.

Érdekli a meteorológia? Csak azért, mert a könyvében sok az efféle részlet. Az egyik főszereplőről el is árulja, hogy ifjúkorában vonzotta ez a pálya.
Számomra mindig fontos volt, hogy az, amiről írok, minél „igazibb”, valósághűbb legyen. Hogy miközben fikció, legyen reális alapja, és pontosan kidolgozzam a részleteket is. Ennél a könyvnél például megkerestem egy meteorológust, egy földrajzost és egy katasztrófavédelemben dolgozó szakembert. A regénynek az a kiindulópontja, hogy a Kárpát-medencében eláll a szél. Azt azért le kell szögezni, hogy ez tényleg csak az ember képzeletében fordulhat elő. Egy vízügyi mérnöktől megtudtam, hogy ha mégis bekövetkezne, akkor a Kárpát-medencében eredő folyók két-három hét alatt kiszáradnának. Még a Tisza is. De az is kiderült, hogy teljes szélcsend esetén milyen ütemben romlik a levegő minősége, mennyi idő alatt lesz élhetetlen a város. Történészek feljegyezték – ez is benne van egyébként a könyvben –, hogy Kolumbusz Kristóf konvoja annak idején majdnem odaveszett a Sargasso-tengeren, mert elállt a passzátszél. De azért nem csak a meteorológiai részletek foglalkoztattak a témával kapcsolatban, a helyzet tömegpszichózis-része is érdekelt. Az emberek reakciója. Rémült menekülési hullám indulna el, vagy polgárháború törne ki? Egy olyan ponton akartam befejezni a történetet, ahonnan ez még továbbgondolható. Az alaphelyzet szimbólumként is felfogható.

Hogyan jutott eszébe?
A szélről mint rejtélyes természeti jelenségről, sokat gondolkodtam korábban. Hogy miből születik? Miért van vagy nincs? Van a szélben valami nehezen felfogható, ezt egyébként megerősítették a meteorológusok is, akikkel beszélgettem. Van valamilyen transzcendens jellege. Amikor először konkrétan felmerült bennem a könyv ötlete, egy fát nézegettem éppen, amelynek annyira mozdulatlanok voltak a levelei, hogy arra gondoltam, mi van, ha soha többé nem mozdulnak meg. Ijesztő, apokaliptikus érzés volt. A kiindulópont akkor megvolt.

Mi jött utána?
A szereplők is fontosak persze, a három férfi és a három nő, meg az ő különleges, egymásba fonódó életük. Azután, hogy miért pont ezek az emberek találkoznak össze a margitszigeti eperfa alatt.

A fa és a levelei központi szervezőelemmé válnak a könyvben.
Mondok valamit, ami lehet, hogy nagyon hülyén hangzik: az előző regényemben szerepel egy olyan szókapcsolat, hogy százezer eperfa. A szereplők beszélnek róla. Rögtön éreztem, hogy ez egy nagyon jó könyvcím lenne, megvolt a gomb a kabáthoz. Ráadásul tudtam, hogy van a Margitszigeten egy gyönyörű eperfa, és amikor utánanéztem, kiderült, hogy az a sziget legidősebb fája. A fa története már önmagában is teljesen irreális, hogy miért éppen ez az akkor még fiatal eperfa élte egyedül túl a szigeten a hatalmas 1838-as árvizet, és él a mai napig, termést is hoz. Több mágikus dolog együtt volt, már csak össze kellett őket kötnöm.

A szereplőket is a fák kapcsolják egymáshoz. Orsolya fákat fest, van, aki leveleket gyűjt…
Igen, de ez már írás közben alakult ki. Csak akkor kezdek hozzá a regényhez, amikor a szereplőkről már tudom, hogy kik ők. Milyen a személyiségük, a gondolkodásuk. Ez nekem fontosabb, mint az, hogy mi történik velük. Persze azért tudtam nagy vonalakban, hogy merre akarom vinni a történetet, de így is meg tud lepni a szöveg alakulása. Ráadásul még egy plusz dolgot kitaláltam, hogy keretet szabjak magamnak: előre eldöntöttem, hogy mivel négy héten keresztül fut a történet, négy nagy fejezet lesz, amelyek nagyjából egyforma hosszúságúak, és mindegyiken belül nyolc alfejezet.

A szerkezet mankót ad a szerzőnek? Könnyebb így az írás?
A próza sokkal szabadabb, mint a dráma. Nem kell figyelni a színpadi realitásra, olyanokra például, hogy a szereplőknek legyen idejük átöltözni. Talán éppen ezért én mégis szeretek magamnak korlátokat szabni. Inspirált ez a megkötés: tudtam, hogy mennyi van még hátra egy fejezetből, és ennek megfelelően alakítottam a történetet. Valahogy feszesebb is lett ettől a szöveg.
Az egymásba fonódó sorsokat követve nehéz elhinni, hogy az elején még nem tudta, hogyan kapcsolódik egyik élet a másikhoz, hogy mi lesz például Misi és Juli találkozásából.
Pedig egyáltalán nem volt meg. Romantikus beteljesedéssel kezdődik az ő kapcsolatuk, de hogy mi lesz ennek a vége, azt nem tudtam. Írás közben alakult ilyenné Misi lelke. Pont ezek azok a dolgok, amik izgalmasak nekem íróként. Egyszerűen így akart lenni, nem nekem kellett sakkozgatnom az életekkel, mérlegelnem a különböző lehetőségeket.

A magánéleti síkon túl nagyon erős közéleti rétege is van a regénynek. Nem csak utalásszerűen vagy áttételesen, hanem egy az egyben köszönnek vissza 2014 aktuális politikai szófordulatai, jelszavai.
Az az igazság, hogy a témából természetesen adódik a politikai szatíra, de én először nagyon igyekeztem, hogy ne váljon azzá a szöveg. Munka közben jöttem rá, hogy ez nem megy. Ha fontos nekem az, hogy ez egy nagyon budapesti, nagyon mai, nagyon „valószerű történet” legyen, hogy az időjárásra vonatkozó részek megállják a helyüket, akkor furcsa gyávaság lenne, ha egy ilyen válsághelyzetben, amelyről a könyv szól, nem „beszéltetném” az ország vezetőit. Nagyon pontosan fogalmazott Elekes Dóra, a könyv szerkesztője, aki azt mondta, hogy ez egy utópia a jelenből.

Nem nagyon tudtam utópiaként olvasni ezt a regényt, főleg azért nem, mert az a mód, ahogy az előbb említett vezetők beszélnek, nemcsak kísértetiesen emlékeztet a valóságra, hanem pontosan olyan. Az embernek az az érzése, hogy a napi sajtót olvassa.
Igen, azt gondolom, hogy ha teoretikusan elképzeljük, hogy mégis bekövetkezhet egy ilyen természeti katasztrófa, tehát, hogy megáll a légmozgás, akkor nagyjából ezek a mondatok hangzanának el. Az első számú vezető nagyjából ilyen beszédet intézne a nemzethez, és – akárcsak a könyvben – történelmi felelőssége tudatában meghirdetné a szélcsendharcot.

Attól nem félt, hogy ezek a nagyon konkrét és egyértelmű mondatok túlzottan 2014-hez láncolják a regényt? Olyanokra gondolok, hogy például az Országos Meteorológiai Szolgálat kapcsán megjegyzi: „érdekes, még országos a nevük, nem nemzeti”.

Lehet, hogy mire a könyv megjelenik, már nemzetinek hívják. Azért arról nem szabad elfeledkezni, hogy bizonyos témák, amelyekkel ironizál az ember, másnak egyáltalán nem tűnnek ironikusnak. Biztos vagyok abban, hogy az idézett mondatban sokan észre sem veszik az iróniát, vagy esetleg azt gondolják, hogy jé, tényleg, a Meteorológiai Szolgálat miért nem „nemzeti”? Visszatérve a kérdésre, a célkeresztben lévő jelenség szerintem nem éppen friss probléma Magyarországon: ez a nemzetieskedés, az, hogy mindenki az ellenségünk, valakik biztos ránk küldték a szélcsendet satöbbi. Átível az évszázadokon az a megállapítás, hogy mindig mindenért valaki más a hibás. Az én színdarabjaimban a Bitner vagy Bittner nevű szereplő az, aki tehet mindenről. Ezek a darabok pedig nem az elmúlt négy évben íródtak. Lehet egyébként, hogy nem is csak magyar jelenség ez, hanem közép-európai. Mi nagyszerűek vagyunk, csak hát ugye a körülmények. A szélcsend egy jó kis modellhelyzet, nem gondolom, hogy csak most, és csak ma érvényes.

Van egy kedvenc mondatom a könyvből, mely szerint „az emberekkel pont annyit lehet megtenni, amennyit megengednek”.
Nem emlékszem már, hogy ez milyen síkon merül fel a szövegben, de mindegy is, mert a közéletre és a magánéletre is igaz. Bármilyen emberi kapcsolatot nézünk is, ritka az egyensúly, mindig van valami alá-fölé rendeltség, valaki mindig uralkodik. És nagyon fontos az, hogy ki mennyit enged meg, mert ilyen az emberi természet, hogy mindenki elmegy a határig. És ez a politikában is pontosan így van.

A valósággal való túl szoros egyezés beszűkítheti az értelmezési kereteket, vagy legalábbis van egy ilyen veszély. Nem tart ettől?
Erről nekem az a tipikus helyzet jut eszembe, amikor külföldön játszanak egy magyar színdarabot, amely – legalábbis mi azt hisszük – nagyon magyar problémákkal foglalkozik. Amikor a Portugál című darabomat lefordították, bennem például többször felmerült az, hogy vajon mit ért ebből egy külföldi. Ehhez képest jólesett, mikor egy új-zélandi ember, aki Londonban látta a darabot angolul, arról győzködött, hogy ez a történet róla szól. Másrészről én igazából a tragikomédiákat szeretem, amikor együtt van a sírás és a nevetés. Azt meg majd meglátjuk, hogy tíz vagy húsz év múlva sírunk vagy nevetünk inkább a Százezer eperfán.

Az írás az Alexandra Könyvjelző 2014/6. számá­ban megjelent interjú szerkesztett változata

Egressy Zoltán (Fotó: Hernádi Levente)

Egressy Zoltán (Fotó: Hernádi Levente)

Egressy Zoltán: Százezer eperfa
Európa Könyvkiadó, 2014
380 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
ISBN 978 963 079 7207

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Budapesten a Szélkirály! Értesülésünk szerint tegnap este teljes titokban Magyarországra érkezett Francesco Ventoso, a Meteorológiai Világszervezet végrehajtó tanácsának egyik prominens tagja, a világ egyik leghíresebb szél- és zivatarkutatója. A svájci székhelyű, csaknem kétszáz országot tömörítő szervezet gyakorlatilag a kezdetektől fogva élénk figyelemmel kíséri a Kárpát-medencében zajló időjárási anomáliát. A szervezet többszöri puhatolózása, majd kifejezett kérése ellenére sem kapott meghívást Budapesttől, annak ellenére, hogy az immár egész világot egyre nagyobb mértékben aggasztó szélcsend kiindulópontja és epicentruma tudvalevőleg a magyar főváros.”

Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással – bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék.

A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett:

„egyfajta ébredés ez mégiscsak, de nem álomból, hanem valóságból egy másik valóságba, a fények rögtön megváltoznak, ahogy eláll az eső, skandináv típusúak, ők ezt nem tudják, ezt Orsolya tudná, ha ott lenne velük, akkora a csend, amekkorát soha nem hallottak még, és nemcsak csend ez, üresség is, totális elmúlás, visszavonhatatlan élettelenség, halálos semmi, tébolyító süketség…” A Portugál világsikerű szerzőjének második regénye utópia a jelenből, minden aktualitáson túlmutató, igazi téttel.

Egressy Zoltán | Drámaíróként ismerte meg a közönség, Portugál című darabja levehetetlen a színházak műsoráról. De a Sóska, sültkrumpli és a Márton partjelző fázik nagy sikere is a nevéhez fűződik. Pedig versekkel kezdte, azaz sokkal inkább underground popzenével, a Sztriptíz nevű együttesben. 1967-ben született, Budapesten él. Darabjait több nyelvre lefordították, egy sor országban bemutatták. A Százezer eperfa a harmadik prózakötete.