Szökés a szabad Szajúzból | Jurij Poljakov: Szökni szeretnék

Posted on 2013. augusztus 25. vasárnap Szerző:

0


poljakov_szökni szeretnék bor180mpr

Hogyan írjunk rohadtul jó regényt? című szakmunkájában James N. Frey minden szépirodalommal kísérletezőt igen határozottan eltanácsol az ún. flashback-technika alkalmazásától. Attól tudniillik, hogy a cselekmény menetébe a szerző korábbi eseményeket illesszen – azt mondja, kizökkentő hatásúak. Posztulátuma két esetben nem helytálló: ha a flashback (hangulatában, párhuzamaiban stb.) mégis folytatása valamiképpen a történet „jelenidejének”, vagy ha tartalma olyan érdekes, hogy semminő elidegenítő hatással nem bír. Jurij Poljakov orosz író regényét, melynek címe Szökni szeretnék, az utóbbi jellemzi.

Poljakov, úgy ahogy van, érdekes, bestselleríró. Hozzá illenék tenni, hogy „de jó értelemben véve ám”, ez azonban nem ennyire egyértelmű. Ha ezt a munkáját összevetjük, mondjuk Akszjonov Moszkvai történetével, mindjárt kitetszik, hogy a léc az utóbbinál van jóval magasabbra téve – holott a Moszkvai történetnek is jól látható ambíciója, hogy szórakoztasson.

A párhuzam egyébként azért kínálja magát, mert mindkét szerző a jelenkori szovjet/orosz történelmet dolgozza fel, és mindkettő csakugyan letehetetlen. Akszjonovnál a szórakoztatás szándéka jókora bicsaklásnak lészen forrásává, ő ugyanis „szépirodalmi” író, ezért képességei alatt teljesít, Poljakov viszont okos profi, és szemlátomást azt sikerül megalkotnia, amit meg akart alkotni.

Hogy ez mi? Olyan társadalom- és korrajz, amelyet az is képes élvezni, akinek – mondjuk – élete első nagyregény-olvasmánya a Szökni szeretnék, és hírből sem hallott például a Háború és békéről. És ez az irodalmi gyerekszoba nélküli, imaginárius olvasó igenis jól mulat majd, műélvezetének azonban van egy alapvető feltétele.

Szükséges, hogy Oroszországban, vagy a hajdani Imperium Sovieticum területén látta légyen meg a napvilágot, ahhoz ugyanis, hogy lássa, mit képes kihozni Poljakov a témából (értelmiségi bizarr kalandjai a hetvenes évektől napjainkig), ez kell.

A főhős, Basmakov értelmes, eléggé jóravaló, esendő orosz. Basmakov, a.m. ’bakancs’ – ’egy a bakancsok közül’ –, szép filológiai feladat volna kideríteni, miért éppen így hívják, de nekem Akakij Akakijevics Basmacskinon kívül más hasonló nevű figura nem jut eszembe, tehát hagyjuk. Sokatmondó azonban, hogy édesatyja, aki nem éri meg a regény végét, a Trud keresztnevet viseli, ami munkát jelent, és amely a szovjet idők azon különösen idiotikus szakaszát idézi, amikor szokás volt embergyerekeket Ötéves Tervnek, Traktorkának és hasonlónak keresztelni. Basmakov otcsesztvója – atyai neve – ekképpen Trudovics – ez azonban valamiképp bélyeg is rajta. Mert azt azért a Birodalomban, de a gyarmatain is jól tudták/tudtuk, hogy ha a munka valami csakugyan oly pompás dolog volna, nem kerülnék annyian. Azok, akik a legjobban, de a legnagyobb haszonnal igyekeznek kerülni, helyesen tették, ha ezzel a politikai apparátusban próbálkoztak.

Basmakov alapjában véve mérnök, de némi segítséggel eltalál a Lenini Komszomol [Fiatalok számára: kommunista ifjúsági szervezet – A szerk.] apparátusába, ahol egész addig szépen elvan, míg egy emberi megnyilvánulása miatt ki nem rúgják (elsírja magát, amikor rajtakapják, hogy tiltottnak hitt kaviár van nála, épp egy kaviárellenes kampány idején.) Kutatómérnök lesz az űriparban, éspedig nem is rossz – innentől a könyvben a szovjet hájtek-világ ironikus ábrázolása következik.

Természetesen mindez flashbackek formájában, a regénynek ugyanis alapjában véve ugyanúgy csak egyetlen napja van, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsának. Ezen a rendszerváltás utáni, posztszovjet napon Trudovics csomagol, elhagyni készül feleségét, hogy Ciprusra szökjék egy fiatal, gyönyörű, és enyhén egzaltált lánnyal, munkahelye főrészvényesének gyermekével.

Trudovics nem a házastársi hűség mintaképe (ikonja, höhö), ennél fogva a történet egész hosszában mindig van valakije a feleségén kívül, de csak úgy szordínósan, ahogy szovjet embertől ez el is várható. A könyvben bőven van szex, érdekesen, izgalmasan, de eufémizmusokba csomagoltan; Poljakov erről az érdekességről sem mondana le. Vlagyimir Szorokin író, gondolom, orbitális disznólkodássá fejlesztené ezt a szálat, ő írta meg Sztálin és Nyikita Hruscsov bőségesen részletezett héjanászát a Kékháj című műben.

Basmakov tehát csomagol, mint Dovlatov A bőrönd című novellaciklusban [Az egykori lágerőr emlékezései az Európa Kiadónál jelentek meg 2006-ban – A szerk.], és persze emlékezik. Az emlékek és a csomagolás ideje egyszer aztán találkoznak, és itt ér véget a történet… holott folytatódhatnék is, mind az Odüsszeiában, ahol az ithakai király, miután elmeséli a vele megesett dolgokat a phaiák uralkodónak, még hazamegy, rendet tesz, sőt más szerzőktől tudjuk, hogy még hosszan éli élete előttünk ismeretlen második felét.

Itt ilyesmiről nem lehet szó, mert a Szökni szeretnék a mában ér véget – és hát csakugyan, ki tudja, mit hoz a holnap. Pláne az Ex-Impériumban, náluk és nálunk.

A magyar olvasó számára az ironikus hangvételű munka „kap fogni egy vajszínű árnyalatot” (Esterházy), tekintve, hogy a szovjet/orosz rendszerváltás enyhén szólva bővelkedik elemekben, melyekhez az általunk, itt megismert párhuzamok siralmasan-mulatságosan hasonlóak.

Az igazán cinikus literátor akár még örülhet is, hogy a „megjátszott, meg nem történt rendszerváltás” derűs felhangokkal ábrázoltatik, hiszen… hiszen ez még egy olyan zseninek sem jutott eszébe, mint Tomasi di Lampedusa, aki egy másik nagy átalakulásban, az olasz egység létrejöttében ismerte fel ugyanezt a csínyt. A végeredmény minden hasonló esetben lehangoló kissé, attól függően, hogy az olvasót az új, illetve rekombináns társadalmak mely pontjára vetette a sorsa. Van komoly tanulság is persze, de ez valahol a Szökni szeretnéken kívül keresendő.

Oroszország nem állt jó irányba, de az, hogy nem annyira szegény, mint mondjuk rosszabbul sikerült utódállamai vagy ex-gyarmatai, speciális, geológiai parazitizmusának köszönhető: annak, hogy olaj-, földgáz- és nyersanyag-nagyhatalom.

A vagyon átcsoportosult, nehéz idők után még Basmakov is eljut addig, hogy részt vehet az Orosz Haza erőforrásainak magánjellegű megcsapolásában, de mint aránylag tisztességes embert, ez nem tölti el se túláradó boldogsággal, se különösebb elégtétellel. E szempontból a főrészvényes lányával való erotice túlfűtött kapcsolat, amely a négyszáz-valahány oldalas csomagolásra ihleti, ugyancsak nem teszi igazán boldoggá.

Mi olvasók viszont igen jól járunk. Szépen, okosan összefoglalva látunk valamit, amit sejtettünk, olykor értettünk, de nagyjából folyamatosan a bőrünkön is éreztünk. Közben pedig sírvavigadunk egy jót. Ámbár inkább vigadunk, mert Poljakovnak van humora, még ha nem harsány is különösebben. És vannak igen pontos meglátásai, emberi dolgokban éppúgy, mint a politikát vagy a gazdaságot illetően. Lektűr, na, mondtam. De annak jó.

Itt a nyár, most kell majd elolvasni a Szökni szeretnéket, megfelelő hőmérsékleti és időjárási viszonyok mellett (telken, strandon, privatizált szakszervezeti üdülőben) remek mulatság. A komorabb ügyeket hagyjuk őszre, akkor majd jöhet Szolzsenyicin, Salamov, Bunyin, Szvetlana Alekszijevics, meg Tarr Sándor. (Őt csak mint a honi rendszerváltás krónikását iktattam ide, de vigyázat, az ő szörnyű, egyszerű történeteinek semmi közük a könnyű kedvű, csevegő Poljakovhoz.)

Fordította: Goretity József

A Szerep Művészeti Portálon megjelent írás szerkesztett változata

Jurij Poljakov: Szökni szeretnék
Helikon Kiadó, 2012

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jurij Poljakov

Jurij Poljakov

Nyájas Olvasó! Végy egy darab valóságot a közelmúltból, vágd apróra, torzító lencseként működő fedő alatt párold puhára forró erotikában, fűszerezd csipetnyi humorral. Felejthetetlen kulináris élvezetben lesz részed. E recept szerint készült Jurij Poljakovnak, az egyik legnépszerűbb mai orosz írónak Szökni szeretnék című regénye.

Szatirikus társadalomrajz? Enciklopédikus igényű korrajz? Groteszk családregény? A párkapcsolatok természetrajzát bemutató lélekelemzés? Fordulatos cselekményű elbeszélés a 20. század végének kisemberéről? Egyik sem egészen, vagy inkább mindez együtt.

Poljakov regényének alaphelyzetéül az szolgál, hogy hétköznapi hőse, Oleg Trudovics Basmakov a negyvenes évei közepén járva elhatározza: elszökik otthonról, a feleségétől. Miközben titokban a holmiját csomagolja, a kezébe akadó tárgyak mozaikos emlékképekként felidézik egész életét: munkahelyi sikereit és kudarcait, magánélete kacskaringóit, szerelmi kalandjait és barátságait, és nem utolsósorban az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartó három évtized orosz világának társadalmi-politikai változásait – alulnézetből.

Jurij Poljakov: Szökni szeretnék
Helikon Kiadó, 2012
634 oldal
ISBN 978 963 227 3525