Jurij Poljakov: Szökni szeretnék (részlet)

Posted on 2013. augusztus 25. vasárnap Szerző:

0


poljakov_szökni szeretnék bor180| 1 |

– Mire gondolsz egész idő alatt?
– Én?
– Te!
– Hát te mire?
– Én rád!
– Én pedig rád… – Basmakov a kialakult szokáshoz híven ekkor megcsókolta a lány barna, mazsolaszemhez hasonló mellbimbóját, és magában felsóhajtott: „Szegény kicsikém, még hisz benne, hogy egy nő és egy férfi, akik összefeküdtek, el tudják mondani egymásnak az ágyban, mire is gondolnak valójában!”

– És miért sóhajtozol? – kérdezte Veta, miközben ugyanazon szokáshoz híven odatartotta csókra a másik mazsolaszemet is.

– Ha majd annyit megértél…

– Megsértődtem! – közölte a lány, és összeráncolta fekete, majdnem összeérő szemöldökét.

– Miért is? – szomorodott el közönyét leküzdve a férfi.

– Csak! Amíg nem voltam neked, nem is éltél… Nem éltél! Arra készültél, hogy találkozz velem. Érted? Meg kell értened!

És azonnal el is kezdte szenvedélyesen bizonygatni az igazát, a férfi pedig türelmesen válaszolgatott a lány igyekezetére, miközben hanyatt döntött, őszülő szfinxnek érezte magát, amelyen féktelen diadalt ül az ifjúság.

– Igen, igen… Mindjárt… Mindjárt! – suttogta önkívületi állapotban Veta, és lebarnult kezének hibátlan mozdulatával igazgatta meg a haját, amely kiéhezett ölének ritmusára ide-oda lengett.

A szerelmi önfeledtség állapotában a mozdulat hibátlansága kicsit bosszantotta Basmakovot, azt viszont nagyon is kedvére valónak találta, amikor Veta hirtelen felnyitotta antracitszemét – és tekintete valahová a semmibe révedt, oda, ahonnan máris le kellett csapnia a pillanatnyi boldogság villámának…

Ezúttal azonban egyáltalán nem úgy nyitotta ki a szemét, ahogy a férfinak tetszeni szokott: ez a tekintet most ijedtséget és zavart sugallt. Forró, remegő, a villámcsapást befogadni vágyó teste hirtelen összerándult, és kihűlt. Egy pillanat alatt. Basmakov meg is érezte a váratlan hidegséget, amely titokzatos módon átfolyt a testébe, mint valami közlekedőedénybe.

„Valószínűleg így érezhetik magukat a sziámi ikrek, amikor összevesznek – folytatta a gondolatot. – Most mindjárt Kátya felől fog kérdezősködni…”

Veta fölé hajolt, izzadt, forró homlokát a homlokának nyomta. Két szeme egyetlen fekete, szikrázó, mindent látó szemmé változott.

– Nem csapsz be?
– Nem hiszel nekem?!
– Neked hiszek, de ott van még ő is…
– Hiszen tudod, hogy külön szobában alszunk.
– Tényleg?
– Nem tudok hazudni! – sértődött meg a férfi, miközben arra gondolt, milyen szép díszítőeleme az ifjonti naivitás a világnak.
– De hisz ő…
– Kátyát ez már rég nem izgatja.
– Őt! – egyenesedett fel sértődötten Veta.
– Rendben: őt ez már rég nem izgatja – adta be a derekát Basmakov.
– Valószínűleg húsz év múlva már engem sem fog izgatni. Te pedig öreg leszel és ősz, és bottal fogsz járni… Mindenféle gyógyszereket fogok neked beadni.
– Tudod te, miféle kisöregek járnak a világban? Ho-ho-hó!
– Viszont akkor engem is izgatni fog. Agyongyötörlek, és az ágyban fogsz meghalni.
– Az emberek amúgy is az ágyban szoktak meghalni.
– Nem, az emberek a fekhelyükön szoktak meghalni, te viszont a nászágyban fogsz. Velem!
– Lehet – bólintott rá Basmakov, és karját a feje alá tette.
– Jó neked velem? – hajolt fölé ismét a lány, és mellét a férfi szőrös testéhez érintette.

Formás, nagy melle volt, még nem gyötörte el az élet, és félbevágott citromra hasonlított. Ez pedig, ha hinni lehet a női jellemet szellemesen meghatározó módszernek, akkor „romantikus szexualitást, bizalmat, odaadást és a jövőbe vetett feltétlen hitet” jelentett.

– Nagyon jó.
– Nagyon vagy nagyon-nagyon?
Basmakov éppen arra gondolt, elég megfigyelni egy nőt meg egy férfit, amikor kettesben vannak, ahhoz, hogy tudni lehessen: melyikük szereti jobban a másikat. Az, aki jobban szeret, mindig együtt érzőn hajol a fölé, aki a feje alá tett karral fekszik.

– Nagyon vagy nagyon-nagyon? – ismételte meg a kérdést Veta.
– Nagyon-nagyon.
– Különben, tetszettél apámnak!
– Milyen értelemben?
– Minden értelemben. Feltétlenül szeretné, hogy összeházasodjunk!

– Ha apád úgy akarja, akkor össze is fogunk házasodni…
– Neki fogsz valami magyarázatot adni? – kérdezte Veta, miközben kiszabadította Basmakovot, és mellé feküdt.
– Valószínűleg nem. Egyszerűen csak összepakolok, és eljövök…
– És ha kérdezni fogja?
– Csak annyit mondok majd, hogy mást szeretek…
– És ha megkérdezi: „Kit?”.
– Nem kérdezi.
– Én se kérdezném. Büszkeségből.
– Ő fáradtságból nem kérdezi.
– Istenem! Hogy lehet elfáradni… Tőled! Ettől, ni…
Veta gyengéden megsimogatta ezt az „ettől, ni”-t, aztán tenyerébe támasztotta az állát, és olyan elragadtatottan nézte Basmakovot, hogy a férfi még az arcán kiütközött pattanást is szégyellni kezdte.
– Olesek, tudod, talán mégis jobb lenne megmondani neki, olyan becstelen ez így. Ha mindent elmondasz, elenged. Hisz te magad mondod, hogy már nincs köztetek semmi.
– És ha mégsem enged?
– Akkor megszökünk. És majd írsz neki egy levelet Ciprusról.
– Hogy van angolul a szökés?
– Még nem tanultátok? „Escape”. A „szökés” úgy van, hogy „escape”.
– Vagyis a szökevény az az „iszképer”? Nem, nem is, inkább „eszkvájper”. Valahogy úgy, mint az „eszkvájer”. Esquire – esquiper.
– „Esquiper”? Szerintem ilyen szó nincs… – És a homlokát ráncolta, kutatott az emlékezetében. – Biztosan nincsen. A szökés angolul úgy van, hogy „runaway”.
– Kár.
– Mi a kár?
– Hogy nincs olyan szó, hogy „esquiper”. Ha megkérdeznek, hogy: „Maga szökevény?”. Te meg azt feleled: „Nem, én esquiper vagyok!”.
– El ne felejtsd, esquiper – és arcon csókolta a férfit –, hétfőn este utazunk!
– To fly away. Ezt már tanultuk.
– Direkt hülyéskedsz?
– Nem hülyéskedek. Hétfőn készen fogok állni.
– Nem hallom az örömöt a hangodban!
– Készen állok! – ismételte meg az úttörő kijelentést Basmakov.
– Figyelj, Olesek – nevette el magát Veta –, kitaláltam neked még egy jó kis nevet!
– Ige-en?
– Igen! Esquiperke!
– Miféle eperke?
– Magam sem tudom, milyen…
– Na, majd mindjárt megtudod!
– Jaj, hagyják meg az ártatlanságomat!
– Nem hagyom!
– Mit csinál, uram?
– Mindjárt megtudja, asszonyom!
– Várj! Ne így. Csókolj meg… egészen!
– Egészen, vagy egészen-egészen? – kérdezte a férfi, miközben megpróbált a szfinxekre sokkal jellemzőbb pózba kerülni.
– Egészen-egészen-egészen…

| 2 |

A Loszinoosztrovszkij Bank valutapénztári munkatársa, Oleg Trudovics Basmakov eltervezte, hogy lelép a feleségétől. Ez már a harmadik kísérlete volt húszéves házasságuk alatt. Az elsőre tizenhat évvel ezelőtt került sor, amikor Oleg Trudovics (akkor még csak egyszerűen Oleg) a Komszomol Vörös Proletár Kerületi Bizottságán dolgozott. Erre az ígéretes helyre a Moszkvai Műszaki Főiskola elvégzése után az azóta már elhunyt apósa helyezte el, aki akkor a Lakás-felújítási és Építkezési Vállalt hivatalában dolgozott, és ahol a jugoszláv tapétákból, a cseh vécékagylókból, a német csempékből és a finn padlólakkokból jól megtollasodott az egész kishivatalnok réteg.

A második, szintén sikertelen szökési kísérlete tizennégy évvel ezelőtt kezdődött, és a világ számára láthatatlanul húzódott-halasztódott majdnem végig azok alatt az évek alatt, amíg, miután a kaviáros félreértése miatt kivágták a kerületi bizottságról, az Aldebarannál dolgozott. Hosszan tartó termelési regényt folytatott ugyanis Nyina Andrejevna Csernyeckajával, és Oleg Trudovics a maga elhúzódó szökésében sokkal inkább olyan sprinterre kezdett hasonlítani, akit nem a megfelelő exponálási idővel fényképeznek le, és emiatt elmosódik a képen…

Miközben Oleg Trudovics a harmadik, végleges és visszafordíthatatlan családelhagyását tervezgette, gondolatban állandóan visszatért az első két, sikertelen szökéséhez, elemezgette őket, ízekre szedte, majd újra összerakta, mint valami gyerekeknek való fejtörőjátékot. Még azt is megpróbálta elképzelni, hogyan alakult volna az élete, ha valamelyik kísérlete sikerült volna, de folytonosan belezavarodott az ok-okozati viszonyokba, amit időnként, magasröptűen, sorsnak szokás nevezni.

Oleg Trudovics gondosan készülődött a lelépésre, és igyekezett számba venni minden lehetséges véletlent. Még a feleségével is szívélyesebb és kedvesebb lett, de csak annyira, hogy ne ébresszen benne gyanakvást. Ráadásul ehhez Basmakovnak még csak erőszakot se kellett tennie magán: igazi, őszinte melegség öntötte el a szívét minden egyes alkalommal, amikor ránézett a mit sem sejtő Kátyára, és arra gondolt, hogy hamarosan örökre elválnak. Éppen ez a zavartalan mit-sem-sejtés váltott ki belőle különös sajnálkozást, amely észrevétlenül váltott át kedvességbe, amit – a biztonság kedvéért – még egy kicsit rejtegetnie is kellett.

A szökése napján – és ez a megállapodás szerint hétfőn kellett megtörténjen – Basmakov szabadnapot – vagy ahogy a bankosok mondták, „day off”-ot – vett ki a munkahelyén. Fölmondó levelet egyelőre nem írt, hogy ne indítson el fölösleges szóbeszédet és találgatást. Egyáltalán, egészen elképesztő, hogy nem hívta még fel eddig senki Kátyát, és nem tájékoztatta arról, hogy a bankautomatákon kívül mivel is foglalkozik még munkaidőben a férje. Különben manapság mindenki annyira el van foglalva a maga gondjával-bajával, hogy már rendes irigykedésre meg aljaskodásra sem futja erőből. „Kapitalizálódott a nép!” – szokta mondogatni ilyen esetekben a felejthetetlen Jedi Lovag.

Oleg Trudovicsot megelégedéssel töltötte el, ha elképzelte, hogyan fogja megvakarni fényes, kopasz fejét Korszakov, hogyan fog fintorogni von Gerke, hogyan fog végigrohanni a bankon Gena Ignasecskin, a kétoldalnyi faxpapírt lobogtatva. De még milyen szöveggel:

„Kérem, saját hő vágyamnak megfelelően bocsássanak el a picsába! Basmakov.”

Reggel az esquiper (gondolatban így nevezte most már magát) nyugodtan reggelizett a feleségével, Jekatyerina Petrovnával, miközben a lányuk, Dása bosszantó nyughatatlanságát tárgyalták ki. Előző nap hazatelefonált az Abrek bűnbarlangból, és örömmel újságolta, hogy igen olcsón, alkalmi

vételként, egy tisztfeleségtől megvett egy japán babakocsit – rózsaszínűt, csupa fodrosat, amelyikhez van egy kis villanymotor is, ezért képes arra, hogy teljesen önállóan ide-oda guruljon, és ringassa a babát.

– És ha kisfiú lesz? – kérdezte Basmakov, miközben kávét töltött magának. – Olvastam valahol, hogy a rózsaszín tönkreteheti a fiúk szexuális beállítottságát…

– Meg van kergülve mindenki ezzel a szexuális beállítottsággal. Mindenki meghibbant! – dühödött fel Kátya. – Nem, kislány lesz: Dáska megnézette az ultrahangon. De akkor sem jó előjel! Nem szabad semmit előre megvenni. Pláne nem két hónappal korábban…

– Ja, emlékszem, ahogy te a nagy pocakoddal rohangáltál a boltokban, és vásároltad össze a kelengyét!

– Nem is gondoltunk akkoriban erre. Nem az előjelekre volt gondunk. Kivártad, felkaptad, és boldog voltál…

– Talán éppen ez a boldogság?

– Lehet. Későn jössz ma? – kérdezte a felesége, miközben felállt az asztaltól: fél órával hamarabb indult munkába, mint Basmakov. – Remélem, ma nincs angolórád.

– Nincs. Hét körül itthon vagyok. Már persze ha nem történik valami az automatákkal. Hát te?

– Hat órám van ma. Aztán tanári értekezlet. Aztán pótórák. Aztán a levelezősök vizsgája. Figyelj, Tapocskin1

, légy olyan jó, hozzál tejet meg kenyeret, meg valami finomat! Rendben?

– Rendben.

Kátya elácsorgott még kicsit a tükör előtt, elvégezte az utolsó simításokat egyszerű tanári sminkjén, aztán visszament a konyhába, nyomott egy puszit Basmakov feje búbjára, és gyengéden végigsimított a hátán, emlékeztetve az előző esti házastársi együttlétükre, amely váratlanul nagyon finomra sikeredett, ami ritkán fordult elő, különösen az utóbbi időkben.

Jurij Poljakov

Jurij Poljakov

– Most már, Tapocskin, tudom, mire vagy még képes, és ne várj könyörületet! – kiáltotta Kátya már az előszobából, és becsapta maga után az ajtót.

Oleg Trudovics befejezte a reggelijét, levetette a köntösét, és öltözködni kezdett. Miközben a tükör előtt a nyakkendőjét kötötte, hirtelen aggodalmasan az ötlött fel benne, mintha a felesége tükörképe, amely néhány perccel azelőtt itt rúzsozta az ajkát, most elrejtőzött valahová a tükör mélyére, és figyeli őt. Basmakov felfogta ennek a képzelődésnek minden ostobaságát, de azért igyekezett, hogy a mozdulatai semmiben se különbözzenek a szokásos munkába készülődéstől. Még a gázt is elzárta, és magához vette az ernyőjét is, habár mindössze egy fél órára szaladt ki – hogy előzetes tervének megfelelően a bútorüzlet mellett megállapodjon egy fuvarossal a holmija elszállításáról.

A liftben üres sörös dobozok meg rikító színű chipses zacskók hevertek szanaszét. A műanyag hívógombokat ki tudja, hányadszor, kiégették, a politúros falon pedig, amely az utóbbi időben a falfirkás obszcenitások egyik kedvelt céltáblája lett, megjelent egy új angol nyelvű felirat. Basmakov éppen csak elkezdte az angoltanfolyamot, amelyet kifejezetten a bank „idősebb” munkatársai számára szerveztek, úgyhogy a feliratot nem tudta lefordítani, amitől még jobban felhúzta magát. A postaládát megint feltörték, az újságokat kirángatták, cserébe néhány óvszerzacskót dobtak a helyükre.

„Megint ki kell cserélni a zárat!” – gondolta utálkozva Oleg Trudovics.

Elképzelte, amint egyszer rajtacsípi az egyik kiskorú gazembert, aki feltöri a postaládát, ő elkapja, és véresre veri – a pofáját, feltétlenül a pofáját végig fogja húzni a felfeszegetett postaládaajtókon. Olyan világosan maga elé képzelte a jelenetet, hogy még a keze is ökölbe szorult, és nyomást érzett a tarkójában. Természetesen a szétvert képű taknyosért felelnie kell, de Vetával ők addigra már Cipruson lesznek. Ha pedig így van, jutott eszébe hirtelen Basmakovnak, akkor nem is kell így felbőszülnie, és a zárat se kell lecserélnie. Még ilyet, majdnem elfelejtette a szökését!

„Jó kis esquiper vagyok!”

Fordította: Goretity József

Jurij Poljakov: Szökni szeretnék
Helikon Kiadó, 2012