Katarzyna Sowula: Nulla-nyolcszáz (részlet)

Alácska

Az Alka nagymamája, na, az tényleg egy igazi boszorkány volt, visítva spricceltek szét előle az udvaron a gyerekek, akár a bolhák. Volt egy apró kis üzlete, keresztelői meg elsőáldozási ruhákat árult a piactéren, a postánál, közvetlenül Jarmuła néni FÉRFI-NŐI FODRÁSZ üzeme mellett. Heti hat napon át ott ült délután ötig, beszorítva a pult mögé, amelyen műgyöngyökkel varrott koszorúk meg fényes, síkos tapintású kesztyűk hevertek, és amikor bezárt, utána sohasem ment egyenesen haza, hanem beugrott egy kicsit pletykálkodni Hela nagymamájához. Apukám azt mondta, ritka egy szörnyeteg, rosszabb, mint a pestisjárvány, és ha az ő felesége volna, hát ő elcsépelné, mint az ázott rozst, aztán csak nézné, dagad-e rendesen. Amikor jött, apukám és a nagypapa tüntetően kivonultak a nappaliba, ő meg leült a kisasztalhoz a konyhában, és leste a szomszédokat a pliszéfüggöny mögül.
– Hela – mondta –, ott jön a Kruczkowskiné. A férje megint kiküldetésben van. Biztos megint csalja, olyan sápadt.
Belátta az egész udvart, minden mozdulatunkat figyelte, csak a garázs mögött lehetett egy kis nyugtunk tőle. Mindig te leaggatta a porolót azzal a nehéz, zöld csíkos és bordó futószőnyegével meg a többi prakkerolni való rongyával, és akkor nem tudtunk a lábunknál fogva lógázni meg hintázni a rúdon, és nem gurigázhattunk apa régi kispolszkijának kerekével sem. Egyszer, amikor lerántottuk a futószőnyegét a nedves fűre, úgy elkapta a karomat, hogy sírva kellett megesküdnöm anyám életére, hogy soha többet nem nyúlok a porolóhoz. Egy héttel később bosszúból jól telepisiltük a legnagyobb paplanhuzatát, de szerencsére senkire sem tudta rábizonyítani.

Alka félt tőle, mint a tűztől, mert kényszerítette, hogy megegye az undorító zsemlemorzsás gombócot meg a sűrű, rizses paradicsomlevest, pedig Alka egyáltalán nem szeretett enni, legfeljebb egy darab gyümölcszselés tortát vagy a rózsaszín narancsos italport szárazon, víz nélkül.

– Hát most nézd meg, Helám, milyen csúnyán sovány ez a lány, most mondd meg, akár egy giliszta – mondta a nagymama, amikor elvitte magával bevásárolni. Nagy lépésekkel haladt, Alka pedig úgy röpködött mögötte, mint az üres virágos szatyor a műanyag fogóval.

Akkoriban nem volt semmi a boltokban, tombolt a nyomor, de a nagyanyja virtuóz módon tolta a gyereket a többi ember elé, hogy bejusson sorban állás nélkül. Alka gyűlölte, és legszívesebben igazából a mamát és a papát akarta volna vissza az összes türkizkék eneszkás ruha, a lufik meg az igazi kiscsizmás-koptatott farmeres Barbie helyett. Ugyan a többi kislány az iskolában csak iszonyúan béna játékbabákat kapott, amiknek az volt a dobozán, hogy ELVESZETT KATIBABA, viszont az ő szüleik otthon voltak, és az ő nagymamájuk nem mondott olyanokat fejcsóválva, hogy „nem is csoda, Helám, hogy olyan kis anémiás, ha egyszer részegen csinálták”. Egyszer hallottam, amikor azt mondta, hogy amikor kiérkezett Alkáért a gyámügyis, akkor az összes szomszéd azon csodálkozott, hogy lehet, hogy az öt hónapos csecsemő ruhácskája annyira mocskos, hogy olyat még a legöregebbek se láttak soha. Nagyon tudni akartam, hogy volt tovább, de pechem volt, mert a nagymama
kiszúrta, hogy ott bújok a hűtő meg a konyhaajtó között, így aztán szaladhattam le a pincébe egy bödön savanyúért.

Nekem viszont Alácska volt a legszebb a világon, még akkor is, ha olyan sápadt volt, és törékeny, mint egy teasütemény – még ha két feje lett volna, és a kettő között egy kézkezdemény, nekem akkor is ő lett volna a leggyönyörűbb. Mindenhova együtt mentünk, a mi udvarunkban egyáltalán nem volt másik kislány, úgyhogy nem csináltak konkurenciát az összes kitalált mackónknak, ugrókötelünknek meg a többi vacaknak. Iskola után mindig a garázsokhoz jártunk, és még amikor felmásztunk a lyukacsos rácson, ami elválasztotta az udvart a sportpályától, vagy amikor bunkereset játszottunk, akkor is nyilvánvaló volt, hogy Alka mindent jobban csinál nálam. Mindig tiszta szénporosan, fű- és sárfoltosan értünk haza, Alka ráadásul szörnyen össze is horzsolta magát. Nagyon vékony szálú, majdhogynem fehér haja volt, csupa kóc, mert utálta a fésülködést, és azt hazudta a nagyanyjának, hogy a hajkefe beesett a mosógép mögé. A nagyanyja túl dagadt és túl lusta volt ahhoz, hogy a gép mögé hajolgasson a műanyag kiscicát formázó nyele után, de sajnos az én anyámmal nem lehetett eljátszani ugyanezt. Minden reggel végig kellett rángatnom a fésűt a hajamon, mielőtt a gardróbban puszit adott, majd megigazította és lenyalta a hajamat, és végre elment a munkahelyére, tehát a postára.

Az osztályban nem ülhettünk egy padban Alkával, mert folyamatosan arról fecsegtünk, mit fogunk majd játszani a garázsoknál iskola után. Alkának így is mindig nagyon jó jegyei voltak, soha sem tudtam utolérni, villámgyorsan megtanulta a verseket, és szinte minden egyből berögzült a fejében. Különben már a nulladik osztályban olyan önjáró volt, hogy magától ment büntetésbe a sarokba. Odament mezítláb a tanító nénihez, és elmondta, hogy asztronómiában szenved, éjszakánként úgy érzi, elmozdulnak a falak. És amikor le kellett rajzolni az álmunkat, Alka pont aznap este olyan agresszív képet álmodott, ami kiharapott a tükörből, így aztán amikor a tanító néni meglátta a rajzát, abbahagyta a nevetést, és kivételesen megengedte, hogy átüljön az én padomba.

Mindez már nagyon rég volt, vagy húsz évvel ezelőtt, még mielőtt elsőáldozók lettünk (Alácskának Jarmuła úr véletlenül megégette a homlokát, amiért a nagymamája kis híján eltörte a jobb kezét), és mielőtt bérmálkoztunk, ahol Alka a Rita, én meg a Gerard nevet választottam. Baromi felvágós dolog volt, az igaz, de én mindent úgy akartam csinálni, mint az Alka, és Alkának, mivel ő velem ellentétben folyton lelkesedett valami iránt, akkoriban az volt az új szenvedélye, hogy a szentek életét olvasta, és mindenféle elképesztő történettel traktált engem utána. Én inkább csak megszokásból, de többé-kevésbé rendszeresen jártam templomba, tehát tudtam ezt-azt, viszont, őszintén szólva, ezek a különféle szentek tök újdonság voltak nekem. Alka Casciai Szent Ritát választotta védőszentjének, mert ő volt a Lehetetlen Ügyek szentje, aki Majella Szent Gerarddal együtt szerepelt a csodákról szóló nagy lila könyvben, a rendkívül ígéretes „Titokzatos pénzteremtés esetei” című fejezetnél. Tényleg nagyon régen volt, jóval azelőtt, hogy először szeretkeztünk Piotrek Czara házibuliján, a bátyja botrányosan keskeny fotelágyán, és mielőtt végre elutaztunk az egyetemre Varsóba.

Alka jogra akart menni, bíró akart lenni, hogy életfogytig szolgáltathassa az igazságot, hiába mondta mindig a nagyanyja: „Lehet, hogy tehetséges, Helám, de mire megy vele, ha ennyire ideges és beteges.” Én nevelő pedagógusnak mentem, a joghoz hiányzott öt pont. Ő kitűnő pontszámmal került be, tizenegyedik lett a listán. És pontosan akkor, amikor sikerült befészkelődnünk az elsőáldozói kesztyű méretű garzonunkba Mokotówban, ahol végre egy szabványméretű ósdi heverőn is megünnepeltük szerelmünket, na, akkor robbant fel a késleltetett időzítőjű, amatőr módon, házilag készített bomba.

Valójában mindmáig nem lehet tudni igazán, miért veszett össze a nagyanyjával Alka, de a veszekedés rettenetes volt (még anyám is hallotta az udvar túlsó oldalán a csukott ablakokon és elhúzott függönyön keresztül). A nagyanyja azt vágta Alkához:

„Nyakig szaros voltál, amikor elhoztak abból a kócerájból, úgy neveltelek, mintha a sajátom lennél, úgyhogy ne pofázzál itten nekem.”

Alka ekkor ledermedt, és megszólalt: „Nem értem.”

„Az apádnak már rég el kellett volna mondania, hogy mit értsél ezen, csak nem merte, mert mindenhez gyáva.”

„De mit kellett volna elmondania?” – kérdezte Alka egyre halkabb hangon.

„Azt, hogy téged szánalomból hoztak el egy szeszfészekből, mert már lehetett tudni, hogy nekik nem lehet, az apádnál nem volt minden rendben.”

Alka szülei továbbra is Németországban maradtak, és álmukban se jutott eszükbe, hogy visszatérjenek a szomszédba, amikor annyi évet vártak a jólétre, és most imádkoztak egy rendes munkáért, és megint csak vártak, ezúttal arra, hogy eljöjjenek a jó idők. Három egész napra eljöttek Lengyelországba, de akkor egyszer s mindenkorra összevesztek Alka nagymamájával, Alka meg különben sem akart velük beszélni.

A nagyanyja a veszekedés óta hallgatott, mint a sír, azon felül, amit kikotyogott, egyetlen szót se szólt többet erről, mert az a fajta volt, aki egész életében képes következetesen duzzogni, és a világért sem hajlandó visszavonulót fújni, nem félt semmitől, az emberi mozzanatok sohasem hathatják meg.

Az én nagyanyám már régóta nem élt, én mégis élesen emlékeztem arra az évekkel azelőtti konyhai beszélgetésre, amikor akaratlanul kihallgattam őket, és el tudtam képzelni magamnak egy házat, ahonnan a gyámügyis elhozza az ötéves Alácskát. Egy olyan szesztől és nyirkosságtól bűzlő városszéli nyomortanya lehetett, amiket nekem is annyiszor volt alkalmam meglátogatni, amikor már magam is a gyámügynél dolgoztam; koszfészek, ahol a gyerekek betegesen soványak, földszínű a bőrük és ráncos az arcuk, fakó a tekintetük, és sötét erek futnak a karjukon. Az ilyen házakban még a legidősebb gyereket se küldik iskolába, hogy elhozza az ingyen ebédet, és mindenkinek adjon egy kicsit. Lehet, hogy az apja néhány hónapon keresztül veréssel győzködte az anyját, hogy mosakodjon meg, de nem akart, úgyhogy végül megadta magát, különben meg kellett volna ölnie. Ezek a gyerekek ugyanabban a sohasem mosott, turkálói kiárusításkor szerzett, gyűrött, lyukas és színtelen holmiban jártak iskolába, amiben aludtak. Az ilyen gyerekekkel senki nem akar egy padba ülni az osztályban, még csak nem is rosszindulatból, hanem egyszerűen azért, mert elviselhetetlenül bűzlenek, és csótányokat hoznak be a tolltartójukban.
Alkának nagyon finom bőre volt, pont mint annak a nőnek, aki a szomszéd asztalnál ül, és fedetlenül hagyja a vállát, hogy könnyű délutáni bűnbeesésbe csábítsa a férfiakat. Neki is tökéletesen sima válla van, narancssárga gumival laza copfba fogott, nagyon világos hajjal, töredezett hajvégekkel. Nem hord melltartót, és ahogy végighúzza a mutatóujját a nyakán és apró mellei közt, egyből látszik, hogy nem kelleti magát, inkább csak nem teljesen ura az elméjének. Kopott orrú kék velúrcsizmát visel, és annak ellenére, hogy huszonhat fok van árnyékban, krémszínű, nyitott vállú kötött blúzt, alul pedig szűk szárú, mocskos világoszöld nadrág van rajta. A vállán óriási, szinte mindenhol átlátszó táska zöld cipzárral, táska, amit sohasem vesz le, pedig már vagy fél órája a kávéházi asztalnál ül; olyan az a táska, mintha egy hatalmas piperetáska lenne vastag fóliából, belül színes cetlik, két összegyűrt mekis pohár, egy műanyag villa és egy rózsaillatú dezodor bizonyára üres flakonja. E szetthez tartozik még egy átlátszó fóliaesernyő arany fogantyúval, a részletek iránti sajátos odafigyelés jeleként.

Csábosan néz rám, amit kezdetben tudatos provokációként értékelek, latolgatom, mikor vigyorogja el magát, hogy meglássam a rossz fogait, és biztos vagyok benne, hogy mindjárt odajön a mi asztalunkhoz. Egy pillanattal később jövök csak rá, hogy nem ismer meg, számára az arcom csak egy a sok esetleges férfiarc közül. Mások diszkréten elfordulnak, a csészéjük alját bámulják. A sima bőre ellenére sem tűnhet túl izgatónak, mert a szemhéjfestéke teljesen elmosódott az állától a homlokán át a beesett arcáig, ami nem annyira elkenődött hajnali papagáj-műalkotásra utal, mint inkább az ártalmatlan őrültség egyértelmű bizonyítéka. A feleségem leteszi a telefont, és jelzi, hogy megihatnám a kávét, mert el kell hoznunk a lányunkat az óvodából, ráadásul a jegyzőhöz is be kell ugrani egy pillanatra. Nézek rá, és nem tudom, hogy mit nyomjak be azonnal, egy löket vodkát vagy egy löket nyugtatót.

Altatópirulák estére és fejfájás elleni pirulák reggelre. Gyógyszerfüggő volt. Feküdtem a sötétben, hallgattam, hogyan sír vegyszeres álmában, vagy néztem, ahogy sötét alakja összegömbölyödik az ablak melletti fotelben. Néha azt sem tudtam, mit tegyek; szeretkeztünk, ő meg hirtelen olyan erősen átölelte a nyakamat, olyan erősen, olyan görcsösen, hogy nemhogy megérinteni nem tudtam, de még levegőt sem kaptam. Rövid időre megnyugtató transzba esett, de később már ez sem segített, végül már nem bírta elviselni, ha hozzáértem, és olyan taszítóan sovány lett, hát mondd csak meg, Hela, mint egy giliszta. A folyamatos győzködés, napjában százszor, hogy gyönyörű tested van; ember, legalább te ne hazudj, mindenki kegyelemből hazudik.

Egy idő után már nem járt el otthonról, és elbukta a téli vizsgaidőszakot. Akkor már egyáltalán nem értettünk szót egymással, én szerettem volna, ha pszichológushoz megy, ő azonban terápia helyett lement a postára, vagy éjszakákat ücsörgött a számítógép fölött. Tízesével küldte a leveleket olyan embereknek, akik valamilyen csoda folytán megtalálták a biológiai szüleiket, úgy hitte, segíthettek volna neki is.

A németországi pénz szabályosan megérkezett a számlájára, de nem akart költeni belőle, nem vett fel egy fillért sem, úgyhogy kezdtünk igencsak takarékosan élni, hiszen az, amit az apáméktól kaptam, alig volt elég arra, hogy a számlákat befizessük. Talán túl keveset imádkoztam Szent Gerardhoz, aki egy szép napon „szabályos petíciót intézett a Mindenható Istenhez”, elvitte a templomba, és másnap reggel kapott két zsák pénzt, hogy megfizesse adósságait a caposelei templom építése után – a mi ajtónk előtt ugyanis sosem jelent meg hajnalban semmilyen szent pénznyomda. Alka hisztérikusan vihogott, azt mondta, Castellói Boldog Margitot kellett volna védőszentnek választania, aki púpos volt, sánta, törpe és világtalan, és még a szülei is elhagyták, mert nem gyógyították meg a csodás kegytárgyak. Mindenféle túlmunkát vállaltam, telemarketing, szórólapozás, de akkor sem ment együtt a sok álmatlan éjszaka, a hajnali ötös kelések meg az egyetemi foglalkozások. Ha még nem lett volna mindehhez olyan betegesen féltékeny, de láthatóan fenyegetve érezte magát, mert nem bírta elviselni a telefonokat, így amikor egyik nap darabokra törte az éppen csörgő telefonomat a mosogató szegélyén, összepakoltam a motyómat. Elköltöztem egy olyan lányhoz, aki akkor még csak beszélgetni akart velem, de most már a feleségem és a gyermekem anyja.

Talán ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem. Később szerettem inkább azt hinni, hogy végül csak segített rajta valaki, és megtalálta azt, amit szerintem egyáltalán nem kellett volna keresnie. Hogy befejezte a tanulmányait, és a bíróságon dolgozik. Hogy a rohadék nagyanyjába végül csak belecsapott a ménkű, és a pokol szigorított részlegére jutott.

Most is csak tettetem, hogy nem látom a fedetlen vállat, és nem válaszolok mosollyal a sötét, riasztó mosolyára. Nyugodtan megiszom a presszókávémat, fizetek, és mint mindig, hagyok egy ésszerű mértékű borravalót. Megtartom a nehéz üvegajtót, előreengedem a frizuráját rendezgető feleségem, és mindketten kilépünk a villamosoktól csilingelő Wiatraczna rondóra. Visszanézek a kávézó ablakára, felteszem a napszemüvegem, és miközben turkálok a zsebemben a naptól átforrósodott kocsi kulcsai után, követem feleségem a parkoló felé.

(Keresztes Gáspár fordítása)

• Fülszöveg

Katarzyna Sowula: Nulla-nyolcszáz

L’Harmattan Kiadó – JAK Világirodalmi Sorozat, 2012