Az egyszeri ember esetei | Ferdinand von Schirach: Ártatlan?

Posted on 2012. február 17. péntek Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Ártatlan? - borítóA jog arra hivatott, hogy igazságot szolgáltasson. Valójában azonban erre csak kivételes esetekben van lehetőség, mert a társadalom valóságérzéke alkalmatlanná teheti funkciója betöltésére. A jogalkalmazóknak ezért nagy a felelősségük, amikor a jogi normákban megfogalmazott elvárásokhoz mérik az egyéni cselekvéseket. Néha egy kicsit több objektivitásra lenne szükségük, hogy egyben láthassák az esetet befolyásoló valamennyi körülményt, néha pedig éppen az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokra kell összpontosítaniuk, hogy azt tegyék, amit az esetek döntő többségében másképpen ítélnének meg, mert nem csak az erkölcs, az empátia, de a józan ész is ezt diktálja.

Az Ártatlan? című kötet ugyanonnan meríti történeteit, mint a szerző első kötete, a Bűnös? Von Schirach az Igazságszolgáltatás című novella bevezető bekezdésében megjelöli esettanulmányai születésének helyét:
„A büntetőbíróság Berlin-Moabitban van, ebben a szürke városrészben, a nevéről senki nem tudja pontosan, honnan ered, hangzása kissé a szláv nyelvekben a mocsarat jelentő szóra hasonlít. A bűnügyeket tárgyaló bíróságok közül Európában ez a legnagyobb. Az épületnek tizenkét udvara és tizenhét lépcsőháza van. 1500 ember dolgozik benne, köztük 270 bíró és 350 ügyész. Mindennap mintegy 300 főtárgyalásnak ad helyet, 80 nemzetiséghez tartozó 1300 ember ül itt vizsgálati fogságban, és naponta ezernél több látogató, tanú és perben érdekelt keresi fel. A bíróság évről évre közel 60 000 büntetőeljárást folytat le.”

A Berlinben védőügyvédként dolgozó szerző praxisából az új kötet tizenöt újabb, szokványosnak nem mondható történetet emel ki. Von Schirach ezúttal is azt a kérdést boncolgatja írásaiban, hogy aki az írott jog szerint bűncselekménynek mondott cselekményt elkövette, valóban bűnösnek minősíthető-e, illetőleg lehet-e ártatlan valaki, akivel szemben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján büntetést szabnak ki? Másképp: ami jogos, az igazságos-e, és fordítva, ami igazságos, az jogos-e? Adhat-e önmagában a jogtudomány ezekre a kérdésekre választ, vagy a példaként felhozott esetek a társadalom, és benne az egyén létezésének ennél összetettebb alapvetéseire világítanak rá?

Ártatlan-e például az a kilenc férfi, aki jelen volt egy fiatal lány megerőszakolásánál, ám nincs arra bizonyíték, hogy pontosan melyikük is követte el a bűncselekményt? Vagy bűnös-e a szabadosan, nyílt házasságban élő ügyvédnő azért, mert hazudik a bíróság előtt, hogy megvédje férjét és egyben saját becsületét. Ártatlan-e a tinédzser lány, aki puszta féltékenységből molesztálással vádol egy tisztességben élő férfit, aki emiatt elveszíti családját, és évekre rács mögé kerül? Bűnösnek mondhatók-e azok a fiúk, aki társuk testi sanyargatásában lelik örömüket, miközben a látottak hatására a tanárnő a nyakát töri?

Ártatlan-e mozgássérült lakó, aki nem érvényesíti időben a jogait? Bűnös-e a gondatlan gázoló, aki tettével egy kegyetlen gyilkosságot gátol meg? Ártatlan-e a nő, aki úgy dönt, saját maga vet véget évekig tartó megaláztatásának? Bűnös-e az öregember, aki csak azért nem fedi fel az általa elszállásolt drogdíler kilétét, hogy ezzel a fiú szerelmét és születendő gyermekét védje? Ártatlan-e az a hajléktalan férfi, aki agyon üti a férfit, aki befogadta őt a párjával együtt, de molesztálta a nőt a fürdőszobában?

Von Schirach most előadott ügyei sem intézhetőek el rutinból. A kulcs című novellájának főszereplője egy gyengeelméjű drogdíler, aki teszetoszasága miatt zűrös és kínos kalandokba keveredik egy postafiók kulcsa, egy piros és egy kék Maserati, valamint egy kutya társaságában – miközben üldözi a rendőrség, és a nyakába liheg több banda is. A sztori annyira vicces, megdöbbentő és szánalmat keltő, mintha egy Guy Ritchie-film forgatókönyve lenne.

Von Schirach nem hivatásos író, hanem fejlett lényeglátású ügyvéd, aki a jog száraz tényei mellett képes ügyeinek emberi oldalára is figyelni. Lenyűgöző jogi és életanyagot sűrített össze az Ártatlan? című kötetben, irodalmi köntösbe öltöztetve az eseteket. Nem tudja, de nem is akarja levetni válláról a talárt, láthatóan objektivitásra törekszik. Írásai ezért szikárak, Várnai Péter míves fordításának köszönhetően világos, egyszerű nyelven szólalnak meg.

Az írásokban von Schirach közülünk való, hétköznapi emberekről mesél, akik akár mi is lehetnénk. Megtörtént eseteket dolgoz fel, csak a neveket és a helyszíneket változtatja meg. Mégsem az egyszeri eset szenzációja foglalkoztatja, hanem az általánost keresi az egyediben. A bűnről morfondírozik. Nem a kiemelkedően erőszakos figurát tartja fontosnak. Nem érdeklik a pszichopaták, a többszörös vagy különös visszaesők, a megrögzött bűnözök. Esendő embereket lát, akiknek nem lenne keresnivalójuk a bíró előtt, mégis valahogyan az igazságszolgáltatás kezébe kerültek.

Ferdinand von Schirach

Ferdinand von Schirach

Az esettanulmányokban megpróbálja feltárni a kiválasztott és közre adott ügyek hátterét, közérthető nyelvre fordítja át a vélhetően vaskos hivatalos iratköteg tartalmát, a lényeget pár oldalas novellába sűríti. Nem mindegyik végződik jól. Olykor csak a csöndes szomorú tanulság marad, de szerencsére akadnak megindítóan záruló emberi történetek is. (Ilyen az egyik kedvencem, a Magányosan című írás).

Végül, a záróakkordban (Titkok) elhangzik egy frappáns gondolat arról, hogy mindig van egy pont, ahonnan egészen másképpen festenek a dolgok, mint ahonnan nézni szoktuk őket. »A dolgok olyanok, amilyenek« – jelenik meg Ferdinand von Schirach kötete elején az arisztotelészi mottó. A történetek azt akarják megértetni: mielőtt ítéletet alkotunk, figyeljük meg a dolgokat több oldalról is, csak azután szólaljunk meg. Minden a megfigyelő nézőpontján múlik.

Olvass bele: Novella a kötetből

Adatok: A könyv fülszövege

Ferdinand von Schirach: Ártatlan? – Újabb meglepő bűnügyi esetek

Partvonal Kiadó, 2011