Ferdinand von Schirach: Ártatlan? (részlet – novella a kötetből)

Posted on 2012. február 16. csütörtök Szerző:

0


Ártatlan? - borítóNépünnepély

Augusztus elseje még az évszakhoz képest is forró nap volt. A kisváros fennállásának hatszázadik évfordulóját ünnepelte, a levegőben pirított mandula és vattacukor illata terjengett, és zsíros sült húsok szaga ült meg a hajakban. A búcsúk szokásos bódéi közül egy sem hiányzott: volt körhinta, lehetett dodzsemezni és légpuskával lőni. Az idősebbek „isteni időt” és „kutya meleget” emlegettek, világos nadrágot és nyitott inget viseltek.

Azok a férfiak tisztes polgárok voltak, akik tisztes foglalkozásokat űztek: biztosítási ügynökök, autókereskedők, iparosok. Semmi kivetnivaló nem volt rajtuk. Kevés kivétellel házasságban éltek, gyerekeik voltak, adót fizettek, hiteleket törlesztettek, és esténként megnézték a híradót. Teljesen normális férfiak voltak, és senki sem hitte volna, hogy ilyesmi valaha is megtörténhet.

Mindnyájan egy fúvószenekarban játszottak. Semmi izgalmas, nem nagy dolgok, borkirálynő-választás, lövészegylet, önkéntes tűzoltóság. Egyszer a szövetségi elnöknél is voltak, a kertben játszottak, utána hideg sört és virslit kaptak. A fénykép azóta az egyesület székházában volt kiakasztva, az államfő ugyan nem látszott rajta, de valaki kiragasztotta mellé az újságcikket, az mindent bizonyított.

A férfiak parókával a fejükön ültek a színpadon, és szakállat is ragasztottak. Feleségeik fehér púderrel és rúzzsal festették ki őket. Ma mindennek méltóságteljesnek kell lennie, „a város tiszteletére”, mondta a polgármester. Ők azonban nem voltak méltóságteljesek. Izzadtak a fekete függöny előtt, és túl sokat ittak. Ingük a testükre tapadt, verejték és alkohol szagát árasztották, lábuknál üres poharak álltak. Azért így is játszottak. És ha hamisan játszottak, az sem számított, mert a közönség is sokat ivott. A számok között taps volt és friss sör. Amikor szünetet tartottak, egy rádiós műsorvezető lemezeket tett fel. A színpad elé lerakott deszkákról por szállt fel, mert az emberek a hőség ellenére is táncoltak. A zenészek ilyenkor bementek a függöny mögé, hogy megint igyanak egyet.

A lány tizenhét éves volt, és még haza kellett szólnia, ha a barátjánál akarta töltenie az éjszakát. Egy év múlva leteszi az érettségit, utána orvosi egyetemre fog járni Berlinben vagy Münchenben, már alig várta. Csinos lány volt, nyílt arcú és kék szemű, jólesett ránézni, és nevetett, miközben felszolgált. A borravaló jól jött neki, a nyári szünidőben európai körutat akart tenni a barátjával.

Olyan meleg volt, hogy csak fehér pólót viselt a farmerjához, meg napszemüveget és egy zöld szalagot, azzal fogta össze a haját. Az egyik zenész kijött a függöny elé, odaintett a lánynak, és a kezében tartott pohárra mutatott. A lány átvágott a táncparketten, a négy lépcsőfokon felment a színpadra, óvatosan egyensúlyozta a tálcát, amely valójában túl nehéz volt keskeny kis kezének. A férfit mókásnak találta a parókájával és a fehér arcával. Emlékezetében megragadt, hogy a férfi mosolygott, emlékezett rá, hogy mosolygott, és a fogai sárgának tűntek, mert fehér volt az arca.

Félrehúzta a függönyt, és beengedte a lányt a többi férfihoz, akik két kocsmapadon ültek és szomjasak voltak. Az éles napfényben egy pillanatra furcsán megvillant a lány fehér pólója, a barátja szerette, ha ez volt rajta. Aztán elcsúszott. Hanyatt esett, nem ütötte meg magát, de a sör végigömlött rajta. A pólója átázott, átlátszó lett, alatta nem viselt melltartót. Kínosan érezte magát, ezért felnevetett, mielőtt a férfiakra nézett, akik hirtelen elnémultak és őt bámulták. Egyikük feléje nyújtotta a kezét, így kezdődött az egész. A függönyt összehúzták, a hangszórókból egy Michael Jackson-szám harsogott, a deszkákon táncolók ritmusából a férfiak ritmusa lett, és később senki nem tudott magyarázatot adni arra, ami történt.

A rendőrök későn érkeztek. Nem hittek annak a férfinak, aki egy fülkéből telefonált nekik. Azt mondta, a zenekar tagja, a nevét nem árulta el. A rendőr, aki a hívást fogadta, szólt a társainak, de ők azt hitték, hogy valaki viccel velük. Csak a legfiatalabb gondolta úgy, hogy ő azért utánanéz a dolognak, és az úton át a búcsúba indult.

 

Ferdinand von Schirach

Ferdinand von Schirach

A színpad alatt nyirkos volt a sötétség. A lány ott feküdt, meztelenül a sárban, spermától nedvesen, vizelettől nedvesen, vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és nem mozdult. Két bordája, a bal karja és az orrcsontja eltört, a poharak és a sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak végeztek, felemelték az egyik deszkát, és őt bedobták a színpad alá. Levizelték, ahogy ott feküdt. Aztán visszamentek előre. Éppen egy polkát játszottak, amikor a rendőrök kihúzták a lányt a mocsokból.

A védelem harc, a gyanúsított jogaiért folytatott harc.” Ez a mondat abban a műanyag borítású kis piros könyvben szerepelt, amelyet annak idején mindig magammal hordtam. A védő.

(Várnai Péter fordítása)

Bővebben a könyvről: Az egyszeri ember esetei

Adatok: A könyv fülszövege

Ferdinand von Schirach: Ártatlan? – Újabb meglepő bűnügyi esetek

Partvonal Kiadó, 2011