Bíró Szabolcs: Sub Rosa (részlet)

Posted on 2012. február 16. csütörtök Szerző:

0


Sub Rosa - borítóPraefatio

Mi is valójában a Sub Rosa? Művészettörténeti krimi, áltörténelmi kalandregény, az összees­küvés-elméletekről szóló (viszonylag) gyors párbeszéd, romantikus thriller, tisztelgés a könyvek, Európa kulturális öröksége és a Templomos Lovagrend előtt? Mindez összesen? Egyik sem?

Miután megírtam a könyvet, majd megpróbáltam egy kívülálló szemével elolvasni, úgy éreztem, szükséges megírnom hozzá még ezt a pár oldalt is. Azt hiszem, Sub Rosa elsősorban egy kommersz műfajba bújtatott, habkönnyű válasz Umberto Eco munkásságára – bár tudom, hogy az olvasók többsége csuklóból Dan Brownhoz fog hasonlítgatni.

A regényben szándékosan kevertem össze a valóságot a saját fantáziám szüleményeivel annyira, hogy szinte már magam sem tudom szétválogatni a kettőt egymástól. Azt hiszem, tartozom annyival, hogy legalább egy kicsit rávilágítsak a tényekre, mielőtt még bárki is belekezdene a regény olvasásába.

Ami a cselekményt illeti, az teljes mértékben az én agyam szüleménye. A templomosok történetét egyáltalán nem színeztem ki: pont úgy adtam egymás után és egymástól függetlenül három szereplő szájába is, ahogyan zavaros, legendákkal teletűzdelt históriájuk fennmaradt és kering máig is ismeretterjesztő könyvek, ponyvaregények és az internet különböző oldalain. A félelmetesen sok teóriából én tulajdonképpen csak néhányat használtam fel: egy elvakultat, egy racionálist és egy alig ismertet (a magyar ág alkonyát, melyet majd Non nobis, Domine című történelmi regényemben igyekszem a lehető legközelebbről bemutatni).

A templomos lovagok titkát rengetegen próbálták már megfejteni, és minden önjelölt kalandorra vagy hiperdiffuzionistára jutott vagy öt félművelt történész, akik legalább olyan nevetséges cáfolato­kat hoztak össze, mint amilyen vicces meséket szültek esküdt ellenségeik.

Mitől olyan izgalmas a templomosok történe­te? Valószínűleg attól, hogy viszonylag kevés iga­zán megbízható, tényszerű adat maradt fenn róluk, és még kevesebb a könnyen elérhető információ. A megszállott középkorkutató történészek is csak a vállukat vonogatják sok, a templomosokkal kapcsolatos, megválaszolatlan kérdésre.

Kik voltak ezek a férfiak? Jedi-lovagokhoz hasonló harcművészek, varázslók, alkimisták, súlyos titkok őrzői, ősi vallások örökösei, világrengető összeesküvések kiötlői, titkos társaságok elődei? A válasz sokaknak kiábrándító lehet: ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más a középkorban, csak épp az átlagnál szigorúbb napirenddel és kiváló harci képzettséggel. Teljesen normális középkori lovagok, akikből a hosszas üldöztetés és a mártírhalál faragott mitikus hősöket. A történelemkönyvek azonban jobb híján csak így szólnak róluk (ha ugyan szólnak egyáltalán): talán, valószínűleg, bizonyos hiedelmek alapján, a legendák szerint…

A Sub Rosa bizonyos értelemben paródiája ennek az állandó jellegű miszticizálásnak, a szereplők paródiái a világot ellepő megszállott őrülteknek, az egész folyamat pedig, melyben megírtam és kiadtam a regényt, paródiája a magukat teljesen komolyan vevő ponyvaíróknak, akik talán még el is hiszik, hogy dokumentumkönyvet írtak (és akikből sokkal több van, mint kéne).

A Sub Rosa ennek ellenére mégsem a kacagtatást szolgálja, nem is olyan a hangulata. Ha akarjuk, félig akár még komolyan is vehető, és sok helyen tükrözi a véleményemet a világról, a történelemről meg a kultúráról úgy általában. Néhány pontot leszámítva még a klasszikus krimi szabályait is követi, de a végén szándékosan megválaszolatlan marad néhány kérdés. Ezek épp olyanok, mint a templomosokról szóló mesék: mindenki töltse ki magának a fehér foltokat, válassza ki a neki leginkább tetsző magyarázatot. Mindehhez azért még hozzáfűzném, hogy helyenként teljesen nyilvánvalóan színeztem ki és nagyítottam fel történelmi tényeket – ezeket azonban nem a narrátor, hanem konspiráló szereplőim szájába adtam.

Végül visszakanyarodnék az első kérdésemhez: mi is valójában a Sub Rosa?

A válasz végtelenül egyszerű: egy történet, egy mese a nagyobbaknak, ami talán még tanulságot is hordoz magában. Se több, se kevesebb. Kezelje mindenki belátása szerint!

Első rész | Az arany város

1. fejezet
Melyben megismerjük a csodabogár Ferenczy Lászlót, aki különös megrendelést kap egy titokzatos alaktól

Ferenczy László az asztalánál ült és olvasott.

Megtehette, hogy álló nap a múlt patinás illatától terhes szentélyében érdekes és ritka kiad­ványokat lapozgasson, elvégre ez volt a munkája. A bibliofília áldásos betegség, mondta mindig, de valahányszor ennek hangot adott, a többség értetlenül bámult rá. Saját korosztálya számára kétségtelenül csodabogárnak tűnt. Nem értették, miért akarna bárki is élete végéig egy eldugott antikváriumban „rohadni”, ahogy ők fogalmaztak. Ezzel szemben László számára könyvek között élni maga volt a színtiszta gyönyör, és nem is vágyott semmi másra, csupán csendre, nyugalomra és tengernyi olvasnivalóra.

Kívánságaink azonban csak nagyon ritkán teljesülnek, és ennek megfelelően hősünk élete sem épp úgy alakult – főképp nem az elkövetkező napokban ahogy elképzelte. Ám ne szaladjunk ennyire előre!

Prága a huszonegyedik század elején még mindig képes volt fenségesen gyönyörűnek mutatni magát. Az ember elfelejtette a számítógépeket és az állandóan körülötte dúló háborúkat, amint betette a lábát a városba, annak is a kellős közepébe, melyet gyakran csak ékszerdoboznak neveznek. Még mindig sokan érkeztek ide szerelmet vallani, újjászületni vagy épp meghalni. A város pedig befogadta őket, mind egy szálig…

Történetünket akár így is kezdhetnénk:

Hol volt, hol nem, Prága óvárosában, a legendás Orlojhoz, a szecesszió által meggyalázott Tyn-templomhoz és a mesés Károly hídhoz még viszonylag közel, de a legnagyobb nyüzsgéstől már valamivel távolabb, a Divadelní és a Betlémská közt, egy eldugott kis mellékutcában állt a Vilmos Antikvárium. A tulajdonleveleken még meg sem száradt Ferenczy László aláírása, aki alig három hónapja érkezett, hogy elfoglalja helyét a barokk stílusú karosszékben, a legalább százötven évesnek tűnő íróasztal mögött.

A kicsiny, földszintes birodalom uralkodója előtte a nagyapja, a különc Leopold bácsi volt, aki felesége viszonylag korai halála után egész egyszerűen eltűnt, és nem adott hírt magáról sem régi cimborái­nak, sem Szlovákiában hagyott családjának. Húsz éven át semmit sem tudtak róla, mígnem egy párás májusi reggelen megérkezett az utolsó hír felőle: elhunyt, és úgy rendelkezett, hogy a vagyona Lászlóra, az egyetlen unokájára szálljon. A család csak ekkor tudta meg, hogy az öreg Leopold Prágában élte le élete utolsó két évtizedét, na meg, hogy egyáltalán élt valahol…

László nem sok mindent kapott útravalóul, de boldogan hagyta maga mögött azt a kulturális posványt, amelyben élete addigi huszonhárom évét tengette. Egyetlen menedéke a helyi, szegényesen felszerelt könyvtár volt, ahová az egyetem elvégzése után segédkönyvtárosként tért vissza. Munkaideje nagy részében viszont azon töprengett, hogy minek egy ekkora helyre segédkönyvtáros, és mit olvasson, miután a könyvtár teljes készletét valósággal felzabálta a tizenkilencedik születésnapjáig.

Ferenczy László tehát egy percig sem tétovázott, amikor felmerült a költözés és ezzel együtt egy új élet lehetősége.

Csodálatosan érezte magát Prágában. Mindennap reggel kilenctől délután ötig a Vilmos Antikváriumban ült és merült el a könyvekben, meg persze kiszolgálta a vevőit, már ha épp akadtak. Igyekezett mihamarabb megismerni a klientúrát és elsajátítani az antikváriusi szakma csínját-bínját.

A cseh könyvek sem jelentettek neki különösebb kihívást, hiszen gimnazistaként több nyelvet is anyanyelvi szinten sajátított el – csakis és kizárólag azért, hogy bármit elolvashasson, ami a keze ügyébe kerül. Szomorúan vette ugyanis tudomásul, hogy rengeteg kiváló könyvet nem adtak ki magyarul, de ö ezeket is ki akarta olvasni, első betűjüktől az utolsóig…

Délután ötkor bezárt, és tett egy nagy sétát, miközben mindig felfedezett magának valami újat a város történelmi emlékeiből. Az első néhány napban ő is a turistaútvonalakat követte: átsétált a Prága kapujának nevezett lőportorony alatt, bejárta az Óvárosi tér minden zegét-zugát, megnézte az Orloj bábjátékát, a Husz János-szobrot és a Tyn-templom égbe meredő, káprázatos tornyait. A zsidó negyedben, ha nem figyeltek a rendőrök, ő is felhúzta magát a tö­mör kőkerítésre, hogy beleshessen a legendás temetőbe, ahol hét rétegben temették el a holtakat. Többször is megszámolta a Károly-híd szobrait – persze mindig megvolt mind a harminc –, és olvasott már könyvet a Kampán, a puha füvön elterülve, a Moldva zúgását hallgatva.

A második héttől fogva szándékosan elkerülte a legismertebb utakat, és tovább merészkedett: a mellékutcákat, az izgalmas kis sikátorokat bejárva új helyeket fedezett fel magának. Nagyon izgalmas játéknak találta, hogy a Mánes-hídon átkelve egyszerűen fejest ugorjon a Kisoldalba, és szándékosan vesszen el annak meseszerű útvesztőjében. Gazdag turisták és nincstelen koldusok, vendéglátó-ipari dolgozók és egyszerű, malteros hajú munkások vették körül, na meg valóságos bábeli zűrzavar, ahogy a falak visszaverték a világ szinte összes nyelvét.

Sétái közben megpróbált emberi árakat kínáló kocsmát találni, ahol bőségesen megvacsorázhat. Választása leggyakrabban az U Milosrdnychre, hétvégenként pedig az U Medvídkura esett, és ha néha megkívánta a literes kriglibe csapolt vágott sört, a kisoldali U Svejkuba tartott.

Este tízig visszasétált a Moldva keleti oldalán, a Prokopskán álló lakásához, és udvariasan jó estét kívánt az özvegy Jakubovának, aki rendre megjegyezte, hogy fiatalasszony kora óta nem látott még ilyen tisztelettudó klukot. [kluk – fiú] Divatos szórakozóhelyekre, éjjeli lokálokba, diszkókba sosem járt – bizonyára úgy gondolta, álmai asszonya egy szép napon majd besétál az antikváriumba, vagy olvasás közben pottyan az ölébe egy könyvből.

Ferenczy László tehát aznap is az asztalánál ült és olvasott. Néha felnézett, hogy ellenőrizze az időjárást, vagy vessen egy pillantást az utcán elhaladó járókelőkre. Augusztus volt, a fő turistaszezon vége, az idő azonban nem nagyon kedvezett a kirándulóknak. Az egyik percben a nap még forrón tűzött az ódon épületekre, a másikban hirtelen elszürkült az ég, majd zuhogni kezdett a hideg eső. Tíz perc múltán pedig már megint mindenhol száraz forróság tombolt.

László az ajtó fölé akasztott csengő hangjára kapta fel a fejét, és örömmel konstatálta, hogy megérkezett élete huszonharmadik kuncsaftja.
– Jó napot! – mosolygott a férfira.
– Dobry! – bólintott amaz komoran. – Egy könyvet keresek.
Minő meglepetés, gondolta László, de inkább magába fojtotta az epés megjegyzést. Nem volt kenyere az ironikus csipkelődés, legalábbis nem úgy, hogy azt a másik fél is meghallja.

Akkor a legjobb helyen jár – állt fel, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. – Remélem, tudok segíteni.

– Azt én is remélem.

A férfi szinte csak úgy vakkantotta a szavakat, és próbált nagyon keményen nézni sötét szemüvege mögül. Divatos bőrkabátot és pár milliméteres frizurát hordott, nyakát ujjnyi vastag ezüstlánc húzta le, és László minden jóhiszeműsége ellenére is leghamarabb a Károly-híd alatti diszkóban tudta volna elképzelni őt. Sőt, bárhol máshol, csak épp nem egy antikváriumban, könyvek közt…

– Egy régi könyvről lenne szó – mondta a nap­szemüveges.

– Nos, ez elvileg nem jelenthet gondot. Ha lesz szíves megmondani, mely korból származik a könyv, esetleg a szerző nevét és a pontos…

– No kurva…
– Hogy mondja? – kapta fel a fejét László, mivel azt hitte, rosszul hall.

– Nézze, én ezekhez a dolgokhoz nem értek. Ezt magának hoztam. – Ezzel letett egy hófehér borítékot az asztalra. – Ebben mindent megtalál. Herr Kreutz reméli, hogy a megfelelő emberhez fordult. Pár napon belül jelentkezzen! – És már vágtatott is kifelé a boltból, köszönés vagy bármiféle egyéb gesztus nélkül.

László még nézett utána egy darabig, majd miután némileg elpárolgott a döbbenete, visszaült a helyére, hogy szemügyre vegye az asztalán hagyott borítékot. Azon se cím, se bélyeg nem volt, csak hosszú tollvonásokkal az ő vezetékneve. Ezek szerint tévedés kizárva, a furcsa fickó valóban őt kereste. Felnyitotta a borítékot, melyben csupán egy kis kártyát talált, egyik oldalán a „Sub Rosa” felirattal, a másikon egy telefonszámmal. Se több, se kevesebb…

Fogta a kártyát, és a borítékkal együtt besuhintotta az alsó asztalfiókba, a többi olyan cetli mellé, amelyet valamiért nem volt szíve kidobni, de valószínűleg felhasználni sem fog soha. Fejcsóválva nevetett az egészen még egy utolsót, aztán visszatért az Ivanhoe eredeti első kiadásához, amit éppen olvasott.

Fél óra sem telt bele, mire mérgesen becsukta a könyvet – képtelen volt odafigyelni rá. Mindegyre csak az imént történt találkozáson töprengett, és két szó visszhangzott a fejében: sub rosa, sub rosa, sub rosa

Kinyitotta a 2010-es könyvjegyzéket – ez volt a legfrissebb, az öreg Leopold pár héttel a halála előtt fejezte be –, és lázasan keresni kezdett, hátha megvan valahol a boltban ez a könyv. Nyilván könnyebben ment volna egy számítógépes adattárral, persze csak ha lett volna ilyesmi a Vilmos Antikváriumban. Ferenczy Leopold viszont igazi középkori könyvtáros testvér volt, aki semmire sem cserélte volna le a jó öreg kódexet, mely a könyvek címét és az azokhoz kapcsolódó legfontosabb információkat tartalmazta.

Bíró Szabolcs

Bíró Szabolcs

László a végére ért a listának, de hiába kereste akár „Sub Rosa”, akár „Rosa, Sub” címen, nem talált semmit. Becsukta a könyvjegyzéket, és mivel úgy gondolta, ő mindent megtett az ügy érdekében, visszatért olvasmányához.

A benne bujkáló örök kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni, és ezúttal tizenöt percnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy bosszankodva becsukja a könyvet. Az órájára nézett; pár perccel múlt fél három. Kilesett az ablakon a kihalt utcácskára, és meggyőzte magát arról, hogy ma már úgysem lesz több ügyfele.

Gondosan bezárt hát mindent, és elindult a Vencel tér felé, hogy alaposabban utánajárjon a különös megrendelésnek.

Bíró Szabolcs: Sub Rosa

Ulpius-ház Kiadó, 2011