Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója (részletek)

Posted on 2011. december 4. vasárnap Szerző:

1


Egy őrült grófnő naplójaNéhány héttel később a magyar televízió székházának kellős közepén találom magam. A kilencvenes évek elején engem is megtalált a média, de nemcsak mint interjúalanyt, hanem mint potenciális munkatársat. Az utóbbi izgatott, mert valóban, a „Milyen érzés őrgrófnőnek lenni?” típusú kérdések az agyamra mentek. Mit lehet erre válaszolni?! Azt, hogy „Jó”, vagy „Érdekes”, vagy jelentőségteljesen azt: „Ez egy különleges belső érzés.” A csúcs az volt, amikor egy híres showman meghívott a műsorába. Maminak végül tetszett az ötlet, hiszen én már egy új generációt képviselek, és másképpen látom a dolgokat, mint Puci bácsi. Végre rám kerül a sor. A sztárriporter ízléstelen öltönyében (rögtön láttam, hogy német kollégáját, Thomas Gottschalkot próbálja utánozni) hetykén rám mosolyog, és felteszi az első kérdést:

– Ön, kedves grófnő, vagy szólítsam nagyságos asszonynak, vagy netán fenségnek (nem hagyja, hogy közbeszóljak). Szóval ön hogyan nevelkedett? El tudom képzelni, amint reggel felébredt egy gyönyörű kastélyban, és utána kilovagolt?

Jézusom, mit csináljak. Gyorsan menjek ki? Válaszoljam azt, hogy nem kellett reggel kilovagolnom, csak délután, ha kedvem szottyant. Három kisasszony foglalkozott velem, mert nálunk nem volt szokás keveredni a néppel.

– Magázódjunk. Maga most komolyan gondolja azt, hogy én a hetvenes-nyolcvanas években itt, Közép-Kelet-Európában reggel az iskolába egy kastélyból lovagoltam ki?! Netán hintóval vittek, és inasok hozták be utánam az iskolatáskát? Ugye ezt nem gondolja komolyan?

Számtalan ilyen és ehhez hasonló élményben volt részem.

Az egyébként kiváló riportert időközben jobban megismertem, és alapvetően csodálom. Megfordult a nagyvilágban, és izgalmas külföldi személyiségekkel készített interjút, miközben egy árva kukkot nem beszél semmilyen nyelven, a magyaron kívül.

Mindez azonban nem változtatott azon, hogy nagyon érdekelt a média belső világa. Megismerkedtem egy rendkívül szimpatikus és éles eszű szerkesztőnővel. Lassan alkalmam nyílt arra, hogy apránként megtanuljam a szakma csínját-bínját, és kipróbálhassam magam különböző területeken. A modellvilág kissé untatott, de a divat iránti érdeklődésem, érzékem tovább élt. Az ízlésemet sokan elismerték, és ezen a területen éreztem, még van, lesz dolgom. Dolgozhattam mint televíziós szerkesztő, mint rendezőasszisztens, és néha az írott sajtóban is publikálhattam. Sokan nem vitatták a tehetségemet. Esélyt adtak, és én teljesítettem. Mondjuk, nem véletlen, hogy nem egy bankban próbáltam szerencsét, mert abba tönkrementem volna, a bank meg pláne. Persze, nem volt könnyű. Folyton ügy éreztem, hogy nagyon furcsán viselkednek velem az emberek. A magyar televízió székháza eléggé nyomasztó volt, a műemlék értékű páternoszterből javarészt fásult, sápadt emberek szálltak ki-be. Ritkán egy-egy valóban túlsminkelt hölgy, aki bódító illatfelhőt hagyott maga után. Na, akkor mentem gyalog.

(…)

Zavart, hogy néhány kivételtől eltekintve általában feszélyezett légkör alakult ki körülöttem. Nyilván ebben nekem is jócskán szerepem volt, de akkoriban rosszulesett, és nem értettem, miért súgnak össze a hátam mögött. Mindenáron be akartam olvadni közéjük, a média emberei közé. Sikertelenül. Bár voltak kivételek, akik odafigyeltek rám, és megértették vízióimat, gondolkodásmódomat. Későbbiekben ez a javamat szolgálta, mert az individuális gondolkodás, meglátás hosszú távon előnyt jelent, még akkor is, ha nem mindenki ért vele egyet, hisz nem ez a cél. Elég ijesztő gondolat, ha mindenki velem értene egyet. Te jó ég!

Ma már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy nekem bárhová, bárkik közé be kellene olvadnom. Az emberi magatartás színes palettája tárult elém. Értek kifejezetten ellenséges, rosszindulatú támadások, bizalmatlanság és gyanakvás. Az irigység legsárgább változata és a túlfokozott kedvesség, természetellenes barátságosság (ez így nagyjából a mai napig változatlan maradt). Még a legelfogadhatóbb forma az őszinte zavar volt. Például, amikor az egyik titkárnő, miután bemutatkoztam, remegő lábakkal egy hibátlan pukedliba vágta magát. Megjegyzem, én sokkal nagyobb zavarban voltam, mint ő. A hölgy már benne volt a nagymamakorban, és kétség nem fért hozzá, hogy ezt a köszönési formát találta a legmegfelelőbbnek. Visszanézve egyáltalában nem csodálkozom azon, hogy enyhén szólva furcsának néztek (néznek). Például egy stábülés kellős közepén hirtelen megkérdeztem:
– Mit jelent az, hogy geci?
Valahogy úgy alakult, hogy 23 éves koromig elkerült ez a szó. Pedig részben itt jártam iskolába, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ezzel a kifejezéssel. Mamitól, akitől tízéves korom óta tanultam a magyar nyelvet, meg végképp nem hallottam ilyesmit. Természetesen ő is káromkodott, de a maga módján. A két kedvencem „Az a semmirekellő aszfaltbetyár!” és „Ostoba tyúk!” volt. Miután az egyik kollégám minden második szava ez volt, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.
Döbbent csönd.

– Ezt nem hiszem el. Te komolyan nem tudod, hogy… – a kolléga kidülledt szemmel bámult rám.
– Nem.
Döbbent csönd.
Végül a talpraesett asszisztenslány szólalt meg, ezúttal bizonytalanul:
– A geci tulajdonképpen az ondósejtek halmazát jelenti.
– Értem. Tehát valójában a spermáról van szó.
Döbbent csönd.
– Hát… tulajdonképpen igen.
Hirtelen egy abszurd gondolatmenet jutott eszembe.

– A magyaroknak nagyszerű érzékük van hozzá, hogy a nemes, szent dolgokat használják trágárságokra. Mondjuk, anyázni minden nyelven szokás, ebben talán az angol Motherfucker a legjobb, de eddig más nyelven nem hallottam azt, hogy az isten bassza meg! – Egészen belehevültem. – Vagy ez a geci, ami tulajdonképpen a férfiasság koronája, az élet megteremtője (hogy ez ilyen összefüggésben akkor hogy juthatott eszembe?). Ezt sem hallottam még máshol. Ebben az országban mindenki agyba-főbe parasztozik, pedig a parasztok régen urak voltak, míg a kommunisták nem degradálták őket. Verdi nem véletlenül írt egy Parasztbecsület című operát!
Döbbent, döbbent csönd.

Megpróbáltam oldani a hangulatot.
– Most ne gondoljátok azt, hogy én soha nem szoktam káromkodni. Naná, hogy szoktam. De még mennyire! Például tudjátok, hogy az egyik kedvencem, a „Lófaszt a seggedbe” honnan ered? Az egésznek semmi köze a ló nemi szervéhez. A lófasz a török eredetű lofat szóból alakult át, ami karót jelent. Tehát gyakorlatilag egy régi kínzási módról, a karóba húzásról van szó.
Döbbent, döbbent, döbbent csönd. Hát ezek után csodálkozzam, hogy furcsán néznek rám…

Persze nekem is volt alkalmam meglepődni. Az éveken keresztül rendkívüli népszerűségnek örvendő televíziós személyiség, aki híres volt csokornyakkendőiről és fehér öltönyeiről, üzleti ebédre invitált. Valóban szó esett esetleges közös munkáról, de végig láttam rajta, hogy tulajdonképpen a lényegre még nem tért rá. Addig fészkelődött izgatottan, míg végül kibökte:
– Zitácska, tudja azt, hogy én báró vagyok?
Nem kapcsoltam.
– Az összes papírom megvan róla.
Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy vajon a híres Lomonoszov egyetemen szerezte-e a nemesi titulust. Végül hagytam, miért rontsam el a napját. Beértem annyival, hogy tisztáztuk, nem vagyunk rokonok, mert az ilyenfajta történetekben az a legrosszabb, amikor rokoni szálakat is felfedezni vélnek az újdonsült leszármazottak.

(…)

Először életemben fülig szerelmes lettem. Rajongtam a leendő hitvesemért, és ő is értem, bár sokkal visszafogottabban viszonozta érzéseimet. Pont az, hogy ő olyan távolságtartó volt, csak fokozta az iránta érzett szerelmemet. Kapcsolatunk elején ritkán láttuk egymást, én Budapesten éltem, ő Bécsben. Általában én vonatoztam Bécsbe, és utána, álmodozva, vissza Pestre. Végül pedig teljesült az álmom. Megkérte a kezemet. Senki véleménye nem érdekelt. Bár egy hajszálon múlott, hogy felbontsam az eljegyzésünket, ugyanis miután megkérdeztem viccből, hűséges volt-e hozzám, töredelmesen bevallotta, hogy egyszer megcsalt engem egy pincérnővel. Hz annyira kiborított, hogy rosszul voltam a gondolattól. Visszanézve nevetségesnek tartom akkori magatartásomat, hiszen leendő férjem őszinte volt. Nekem értékelnem kellett volna a vallomását, nem gyötörnöm és lelkiismeret-furdalást okoznom neki. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor abszolút naiv voltam ezen a téren, és véresen komolyan vettem az ilyesmit. (Be kell vallanom, hogy a mai napig nagyon rosszul viselem a megcsalatást, és nehezen birkózom meg vele. A későbbi fejezetekből kiderül majd, hogy miért.)

Környezetemben sokan ügy vélték, hogy ugyan helyes fiú, de nem hozzám való. Bizony akadtak, akik csalódottak voltak, mert minimum egy főherceget képzeltek mellém. A legkevésbé sem érdekelt a származása. Egy osztrák polgári dinasztia sarja volt, nevük több mint száz éve fémjelzi a Graben egyik elegáns üzletét. Az ellene voksolók csak növelték bennem az elszántságot. Ám voltak, akik bizonyos más, számomra akkor érthetetlen (nem akartam őket megérteni) okok miatt szerettek volna visszatartani ettől a házasságtól. Közéjük tartozott Karcsi is, aki miután megismerte jövendőbelimet és családját, rendkívül szkeptikus lett. Amikor megkapta az esküvőre szóló meghívót, csak ennyit fűzött hozzá:

– Rendben. Készülődhetünk Zita első esküvőjére.

Az esküvőre egy magyarországi vidéki kastélyban került sor. Közvetlenül az esemény előtt hirtelen én is elbizonytalanodtam. Minél több időt töltöttem az apósommal, annál inkább az az érzés uralkodott el rajtam, hogy lehetetlen egy fedél alatt élni vele. És hiába kérleltem szerelmemet, hogy költözzünk külön, ő hallani sem akart róla. Teljesen apafüggő volt, és én nem is sejtettem, hogy amikor összekötöttem vele az életem, tulajdonképpen az apósomhoz mentem feleségül. Mint később kiderült, ha ő nem hagyja jóvá, erre az esküvőre soha nem került volna sor. Jól átgondolta a dolgot, és végül arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából minden általa fontosnak tartott kritériumnak megfelelek. A sors fintora, hogy közvetlenül az esküvőm előtt ismertem meg azt a férfit, aki miatt később elváltam. Ő akkor csak abszurd módon udvarolt nekem (tudta, hogy éppen férjhez menni készülök), amit én rendkívül mulatságosnak tartottam, mert ugyan rendkívül érdekes, híres ember volt, Európa egyik legvagyonosabb hercege, de nálam harmincnégy évvel idősebb. Emlékszem, a megismerkedésünk napján azon töprengtem, mit vegyek fel az esti LIFE bálra (HIV-pozitív betegek számára rendezett jótékonysági gála). Izgatottan vártam az estét, mert már sokat hallottam a rendkívül bizarr eseményről, melyet hagyományosan a patinás bécsi városháza falain belül rendeznek meg. Ilyenkor válik egy éjszakára rendőrből, óvónőből, könyvelőből, válóperes ügyvédből például transzvesztita királynő, bőrszereléses domina vagy éppen leszboszi tündér. Megjegyzem, kicsit furcsa másnap szervesen részt venni a város hétköznapi életében. Ha megpillantom a D jelzésű villamos vezetőjét, aki fátyolos tekintettel mered maga elé, mert lehet, hogy ő volt az, aki hurkatestét bepréselte egy bőr miniruhába, és visítozva menekült az őt kergető ostoros „szörnyeteg” elől. És meglehet, hogy az a vadember épp ez a rendőr, aki kaján mosollyal büntetőcédulát présel az autóm szélvédője mögé (lehet, hogy a kaján mosolyt még az előző éjszaka élménye varázsolta az ajkára). Én maradok az egyszerű, de nagyszerű öltözködési elvemnél, csak egy kis bohókás kalap jelképezi az extravaganciát. Különben is tudtam, hogy a VIP-páholyban van helyem, és onnan fogok „mozizni”. Nos, abban a bizonyos páholyban ő is ott volt. Láthatólag semmi más nem érdekelte, csak én, pláne, hogy csehül tudott velem beszélni, ami amúgy roppant udvariatlan volt részünkről, de egyben praktikus is, mert senki nem értette, senki nem tudott hozzászólni, és abban a hangzavarban kizárólag egy csehül tudó denevér tudott volna hozzáfűzni néhány kommentet. Roppant kellemes volt az este, hajnaltájt mámorosan értem haza, és örültem annak, hogy egy rendkívül szimpatikus embert ismertem meg (leendő hitvesem félálomban megkérdezte, hogy éreztem magam a perverz „buzik” között… ennyi). Akkor még a legvadabb álmomban sem jutott eszembe, hogy barátságon kívül köztünk másfajta kapcsolat is kialakulhat. Számomra csak egy nagy tekintélyű művelt és szórakoztató BÁCSI volt, akivel szívesen elbeszélgettem egy kávé mellett.

(…)

A templomi szertartás alatt végig remegtem. Attól féltem, hogy elájulok. A mögöttem álló, talpig díszmagyarba öltözött bácsikám egyenletes horkolása tartotta bennem a lelket. Féltem. Nagyon, nagyon féltem. Folyton anyámra gondoltam. Láttam! Láttam őt az oltárnál. Szomorúan nézett rám. Hirtelen belém hasított, hogy gyöngyök vannak a ruhámon. Szemeim előtt ott lebegett anyám és apám esküvői képe. Anyám gyönyörű volt, egyszerű elegáns ruha, telehímezve gyöngyökkel. A képhez egyszer hozzáfűzte:

– A gyöngyök balszerencsét hoznak, neked soha nem lehet gyöngyökkel hímzett ruhád. Soha! Én későn jöttem rá. Neked van időd!

Pallavicini Zita

Pallavicini Zita

És tessék, itt állok gyöngyöstül az oltár előtt, és anyám nagyon szomorúan néz rám…

Kirázott a hideg, mintha éreztem volna, hogy ugyanarra a sorsra jut a házasságom, mint anyámé. Röpke boldogság, gyöngyök, és utána milliószor annyi könnycsepp, mint a ruhámon a gyöngyök. Gyors, drasztikus elválás, dráma.

Bővebben a könyvről: Páternoszterbe zárva

Adatok:  A könyv fülszövege

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Ulpius-ház Kiadó, 2011