»A gyerekszobán túl« | Ízelítő az EUShorts rövidfilmjeiből

Írta: Mózes Kitty

A közelmúltban lezajlott rövidfilmszemle, az EUShort blokkjairól most számolunk be részletesebben.
A sok közül kiválasztott, már címében is ígéretes »A gyerekszobán túl« blokk igen szépen, fokozatosan váltotta be az előzetesen hozzá fűzött reményeket. Jó arányérzékkel összeválogatott, rokonszenvesen egymás után illesztett, változatos filmeket láthattunk.

A kissé elvontabbat a home video hatású követte, majd igazi művészfilm váltotta a letisztult, könnyen emészthető történetet és rendezést. Gyerekkori frusztráció keveredett a korai szerelmek ízével szánkban, mely gyakran húzódott jóleső mosolyra. Végre kikapcsolódhattunk kissé, szórakozhattunk kissé, és ha láttunk is valamit a világ sötét oldalából, nem kell éjjel felgyújtott lámpa mellett aludnunk miatta.

A szériát indító, Hideg című 11 perces inkább kellemes és megfoghatatlan benyomásokat hagyott maga után emlékül, mint azt a kétséget kizáró érzést: igen, értjük. Érezhetően női a rendezés, így külön érdekes, milyen hitelesen bújtat minket Lisa Marie Gamlem hőse, Jon bőrébe. A kamaszkor előszobájából ismert kirekesztettség, a viszonzatlan szerelem és az első félrecsúszott sulibulik emléke nemtől függetlenül felidéződik a nézőtéri koponyák sötétjében. De még mielőtt a hangulatok végére járhatnánk, máris a film végén járunk, nem marad más, csak a megvilágított hóesés, és ez így van jól.

A blokk második darabja a lengyel Bartosz Kruhlik http:// című rövidje. Az otromba, nyers sztori azt a tévképzetet keltheti, hogy csikorgó orosz télben játszódik. Igazi erőltetett, hatásvadász kis darabbal van dolgunk, pocsék (nyilván amatőr) színészi játékokkal. Ha nálam lett volna a távirányító, bizonyosan skippelem. Ítéletemet még az sem írja felül, hogy a rendező első dokumentumfilmje, a Holnap több tucat díjat zsebelt már be, tehát gondolhatnánk, hogy tud valamit a fickó, és nekünk kell szemüveget cserélnünk.

A brit Elmondom (Rachel Tillotson) csodás verspróza megkapó és felkavaró zenékkel. Mintha a 14 éves Lola naplójából hallgatnánk egy amolyan rózsaszín részletet arról, milyen is a szerelem, amit egy törvényen kívüli kamaszkapcsolat történetén keresztül tár elénk. Egymásba mosódó képek, illatélmények, színek és fények orgiája ez a 10 perc. Nehéz napokon kifejezetten élvezetes lehet nőknek, a pasiknak talán túl szirupos, de ők koncentrálhatnak a zenei betétekre.

A tehetséges ír Michael Creagh rendezésében 15 percbe tömörített nagyfilmet láthattunk (Egy fiú szerelme). Igazi film, igazi színészekkel, kerek, értelmes sztorival, ami bárki számára emészthető. Bravúrosnak ne nevezzük, mivel a film bája egyenesen adódott a témából, és egy koránál fogva is imádnivaló kissrác személyéből, aki szerelmes a tanító nénibe. A nyolcéves fiúcska leleplezi a tanító néni tahó vőlegényének valódi érzéseit, miközben egy párbajon porig alázza őt, minden dimenzióban. A film utolsó háromnegyedéig kissé kínosan éreztem magam, és lelketlennek is, amiért nem tudok hozzácsapódni a közönség »Óóóóóó, behh helyes!« gesztuscsokraihoz. De a végén jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy azért szép munka volt.

Az egyik legjobb – ha nem a legjobb – élményt a belga Reflux adta, mely a magyar fordításban az Újra és újra címet kapta. Marie újra meg újra visszapörgeti az eseményt, amikor első szerelme, Julien szakított vele. A kivételes hangulatú kliprendezéseiről (olyan formációkkal, mint a Del Cielo, Mathilde Forget, Amon Tobin, As the stars fall) is ismert Pauline Goasmat telitalálattal tálalta azt a gyomorba markoló érzést (minek hatására a gyomortartalom kis híján visszaáramlik a nyelőcsőbe), mikor Első Szerelmünk látszólag ok nélkül mondja ki: vége. De aztán valahogy mégis lenyeljük, és eljátszadozunk a gondolattal újra és újra, vajon hogyan másképp történhetett volna még?

A film egy zeneszám füttybetétje köré épül, és míg a hatodszori újrafütyülőt legszívesebben szájon törölnénk, a végjáték alatt kibontakozó egész zeneszám hallatán más vágyunk sem támad, mint hogy megtudjuk, kitől, honnan származik a szenzációs szerzemény. (Ezt sajnos hosszas szörfözés nyomán sem tudtam kideríteni.)

A Reflux egyébként kísértetiesen hasonlít Pauline egyik korábbi munkájára, a Star FK Radium társulat Josie’s Porch Swing – Iceland című számához készített klipjére, de összecseng a Mathilde Forget számára kreált Steal Landscape hangulatával is. Az alkotás színvonalát a színészek, Cindy Colpaert és Matthieu Lefevre egyenként és összjátékukkal is erősítették.

Egy másik blokkról: »Veled könnyebb«

Összefoglaló az EuShorts 2011 – ről: Röviden, tömören – és jól