A félelem színeváltozásai | Herta Müller: Szívjószág

Posted on 2011. november 22. kedd Szerző:

0


Írta: Takács M. József

Herta Müller: Szívjószág„Mivel féltünk, naponta találkoztunk, Edgar, Kurt, Georg és én. Együtt ültünk az asztalnál, de a félelem, amit odavittünk, bennünk maradt, mindegyikünké egyedül. Sokat nevettünk, hogy elrejtsük egymás elől a sajátunkat. Csakhogy a félelem kicsúszott a markunkból. Ha az ember uralja az arcát, a félelem a hangjába bújik. Ha az arcot és a hangot sikerül eltompítani és uralni, akkor az ujjunk hegyén bújik elő. A bőrünkön kívül is megél, letelepszik mellettünk, körülöttünk, látszik a tárgyakon, amelyek körülvesznek.”
A fenti rövid részlet nagyjából össze is foglalja, hogy miről szól a tavalyi Nobel-díjas Herta Müller Szívjószág (Herztier) című, 2007-ben született regénye, mely az írónő életműsorozatának harmadik köteteként került a könyvesboltokba. A romániai kommunista diktatúrából szerencsésen elmenekült Herta Müller a mindent behálózó, a legkülönbözőbb alakban megjelenő félelem okozta lelki torzulásokról ad pontos látleletet ebben az önéletrajzi elemekkel átszőtt rövid, ám rendkívül erőteljes művében.

Akik már olvasták a szerző korábban megjelent regényeit (Lélegzethinta, A róka volt a vadász), tapasztalhatták, hogy Herta Müller prózája valójában költészet, és az írónő kondenzált mondatai, szóképei és neologizmusai hosszú időre bevésődnek az ember fejébe. A Szívjószágot is elsősorban szövegének pontossága és szépsége teszi feledhetetlen olvasmánnyá, e mellett a – voltaképpen nagyon sovány – cselekmény jelentősége szinte eltörpül. Egy lány (Lola) öngyilkos lesz a főiskola kollégiumában. Barátnője megtalálja az elhunyt naplóját, s gyanú ébred benne: talán nem is öngyilkosság történt… Így kerül kapcsolatba azzal a három főiskolás fiúval, akik szintén nem hisznek a hivatalos verziónak. A titkosszolgálat szinte azonnal felfigyel rájuk, s megkezdődik a fiatalok házkutatásokkal, kihallgatásokkal, követéssel és mindenféle egyéb zaklatással fűszerezett kálváriája.

A történet tehát meglehetősen egyszerű, ám az olvasást rendre meg kell szakítani, mert az embernek muszáj elgondolkodnia az olyan mondatokon, mint például: „Minden halott ember szavakkal teli zsákot hagy hátra nekünk.” Vagy itt vannak ezek: „Itt mindenki falusi marad. Fejben eljöttünk hazulról, de a lábunk csak egy másik falu porát tapodja. A diktatúrában nem létezhetnek városok, mert minden kicsi, amire őrség vigyáz.”

A kollégiumi szobákban lévő hangszórókról az ott lakók azt tartják, hogy „mindent látnak és hallanak”, a pártba belépő Lolát hallgatásból emelt fal szigeteli el a többiektől („A lányok már azóta szemvillanással meg kézzel jeleztek egymásnak, ha valamit nem akartak kimondani Lola előtt, amióta Lola a faliújság üvegét pucolta.”), de nem csak a félelem, a képmutatás is általános ebben a világban: „Valaki azt mondta, de te még mindig templomba jársz. Mire Lola azt mondta, a többiek is. Csak nem szabad mutatni, hogy ismerjük egymást.”

A félelem légkörében a nyelv is elveszíti a szabadságát, bizonyos szavak és egyes írásjelek kényszerűen kódolt üzeneteket tartalmaznak: a levelekben a cipő a házkutatást, a megfázás a lehallgatást jelenti, a megszólítás után a felkiáltójel helyetti vessző a halálos fenyegetés jelzésére szolgál. Ebben az országban az élet egy lidércnyomás, a szökés pedig szinte lehetetlen: „A folyóvíz, a vágtató tehervonatok, a gabonatáblák: megannyi halálsáv. Aratáskor a parasztok összeaszott vagy felpuffadt hullákat találtak a kukoricásban, a varjak már kicsipegették a belsejüket. A parasztok törték a kukoricát, a hullákhoz nem nyúltak, mert jobb volt nem látni őket. Késő ősszel aztán jöttek a traktorok, és beszántották mindet.”

Az emberek már csak a csodában bízhatnak, de jól tudják, hogy reményük hiábavaló. Pedig volna egy kézenfekvő megoldás: „Edgar azt mondta: Ha elmenne az az egy, akinek tényleg el kell mennie, akkor mindenki itt maradhatna. De ő maga sem hitte, amit mond. Senki sem hitte el, hogy valaha is elmegy az az egy. Naponta hallottunk pletykákat a diktátor régi és új betegségeiről. Azokat se hitte el senki. Mégis továbbadták, egymás fülébe súgták őket. Mi is továbbadtuk, mintha lappangó vírust adnánk tovább, amely a végén mégiscsak eléri a diktátort: tüdőrák, suttogtuk, gégerák, bélrák, agydaganat, bénulás, vérrák.”

 

Herta Müller

Herta Müller

Herta Müller 1987-ben hagyta el Romániát, s költözött át Németországba, de a román titkosszolgálat még Berlinbe is utánanyúlt: az írónő halálos fenyegetéseket kapott, álcázott ügynököket küldtek hozzá. A Szívjószágot menekülése után húsz évvel írta, ám a hajdani félelem emléke, úgy tűnik, mit sem fakult.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Még egy recenzió a Szívjószágról: Öv ablak, dió, kötél

A könyv fülszövege

Herta Müller: Szívjószág

Cartaphilus Kiadó, 2011