Öv, ablak, dió, kötél | Herta Müller: Szívjószág

Posted on 2011. november 22. kedd Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Herta Müller: Szívjószág„Ha valaki, csupán azzal, hogy járkál, eszik, alszik és szeret valakit, temetőket csinál, akkor ő a legnagyobb tévedés. Mindenki tévedése, mindenen eluralkodó tévedés” – állítja Herta Müller Szívjószág című könyvének egyik szereplője. A tévedés azonban olykor maga a színtiszta igazság. Amiről a gyerek is azt gondolja, hogy „úgy telepszik a nyelvére, mint egy meggymag, ha nem akar lecsúszni a torkán.”

Lolát az egyetemi kollégiumban holtan találták: a szobatársnője övére felakasztva lógott a szekrényben. A könyv főhősnője – akit a fülszöveg Adinának hív, utalva A róka volt a vadász című regény főszereplőjére, azaz magára az írónőre – egy naplót talál a saját bőröndjében. Lola naplóját. Ahogy olvasni kezdi, egyre inkább gyanakodni kezd; diáktársa esetleg nem is önkezével vetett véget életének. Ez a sejtelem mégsem tartja vissza attól, hogy ő maga is ott tapsoljon a sok piros lábú birka között, amikor Lolát kizárják a pártból, mert halálával szégyent hozott az egész országra.

Az elvadult park szomszédságában, a fiúkollégiumban lakik Edgar, Georg és Kurt. Olyasvalakit keresnek, aki egy szobában lakott Lolával. Így lett Adinának hallgatósága, akiknek elmondhatja, mit is írt Lola a naplójában. És Adina beszél arról, amit olvasott. Még akkor is, amikor a füzet nyomtalanul eltűnik a lezárt bőröndből. A három fiú pedig megmutatja neki az elhanyagolt kert mélyén lévő nyárilakot. A találkozások titkos helyszínét, a tiltott, külföldről becsempészett könyvek és a saját maguk által fabrikált költemények búvóhelyét.

Egy olyan országban, ahol bárki lehet a rendszer arctalan alkalmazottja, nem sokáig maradhat észrevétlen a barátság, amit egyébként is a halál köt össze. Szép csendben elhangzanak a hétköznapi figyelmeztetések, amikor veréssel fenyegetnek a kollégiumban, vagy közönséges kurvának bélyegeznek, mert fiúkkal barátkozol titokban. Mintha az egész ország hatalmas pletykafészek lenne, ahol a valóság a fecsegés negyedigazságai vagy hamisításai útján születik meg. Még anyád is elhiszi, mert mindenki ezt beszéli. Legalább van min keseregnie a derékbántalmain kívül. De a hatóság sem rest feltúrni a szobádat, vagy bevinni egy kis csevejre. Aztán jöhet a testi, lelki megaláztatás. A félelem elültetése, az állandó zaklatások kálváriája.

Amikor a rettegés beeszi magát a mindennapjaidba, képtelenség megbízni bárkiben is. Még a hozzád legközelebb állókról is kiderülhet, hogy első útjuk tőled a jelentéskérőkhöz vezet. Aztán hiába próbálod újranöveszteni magadban a szeretetet, mert a benned élő gyűlölet ugrik a torkának. A diploma után még dolgozol egy ideig, lesz miből fizetned a lakbért és az élelemre valót.

„Ha az ember uralja az arcát, a félelem a hangjába bújik. Ha az arcot és a hangot sikerül eltompítani és uralni, akkor az ujjunk hegyén bújik elő. A bőrünkön kívül is megél, letelepszik mellettünk, körülöttünk, látszik a tárgyakon.” A szavak is elvesztik jelenésüket, és újradefiniálják magukat. Ha levelet kapsz, azon izgulsz, hogy a megszólítás után felkiáltójel álljon, és ne vessző. És nem a helyesírásod miatt aggódsz. Sosem szeretnéd leírni, hogy körömolló, cipő vagy megfázás. A titkos közös nyelv szabályai azonban ezt diktálják. Csak így bírod elmondani azt, amit nem szabad másokkal tudatnod. A fodrászhoz is azért mész, hogy legyen megfelelő mennyiségű hajszálad, amit aztán a levélbe rakhatsz. A postai kézbesítés időtartama és a hajszál megléte sokat elárul arról, hogy a küldőn és a feladón kívül olvasta-e valaki az üzenetet.

Furcsa módon ez az alattomos, kegyetlen embertelenség kreatívvá tesz. Hiszen semmi sem válhat napi rutinná. Ha könnyelmű vagy, lefülelnek, kérdőre vonnak – persze megy ez nekik bizonyíték nélkül is. Már rég nem arról van szó, hogy szabad vagy-e, hanem hogy elbírsz-e ezzel ott legbelül. Megmarad-e a szívjószágod? Vagy szépen csendben elrohad.

Mindenki arról suttog, hogy a diktátor nagyon beteg. Benned meg felforrósodik a káröröm. Mégsem történik semmi. Pedig mindenki menne már valamerre. Csak innen el. Végül aztán eljön a pillanat, amikor nem lehet maradni. Család, szülőföld többé már ismeretlen fogalom. De máshol lenni sem megváltás. Végül nem marad más csak egy öv, egy ablak, egy dió és egy kötél. Minden más benned szakad.

Te ma már nem így élsz. És reménykedsz abban, hogy sosem lesz benne többé részed. Megfeledkezni azonban a történtekről nem lehet, nem szabad.

Herta Müller könyvei ezért is fontosak. Szikár, letisztult prózai nyelvét elfojtott költőiség jellemzi. A félelem érezhetően ott pulzál a mondatokban, szabálytalan ritmusban táncol. Elemi erejével az elejétől magába rántja az olvasót. Hiszen minden egyes kötete, ami eddig magyarul megjelent, A róka volt a vadász, a Lélegzethinta és most a Szívjószág a csontig hatoló félelmet fogalmazza szöveggé.

Herta Müller

Herta Müller

„Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségessé.” Egy író nem válogathat, egy feladata van, ha már túlélte. Megszólaltatni egy hangot, ami sehogy sem bír megszólalni. Ha pedig sikerül, jutalom nem jár érte. Maximum egy Nobel-díj. Ami nyilván hízelgő, de valószínűleg cseppet sem vigasztalja.

Még recenzió a Szívjószágról: A félelem színeváltozásai

Olvass bele: Részlet a könyvből

A könyv fülszövege

Herta Müller: Szívjószág

Cartaphilus Könyvkiadó, 2011