Lehetetlen | Balla D. Károly: Tejmozi

Posted on 2011. november 22. kedd Szerző:

1


Írta: Szeifert Natália

Balla D. Károly: TejmoziRegényt írni tulajdonképpen lehetetlen – állítja Balla D. Károly (vagyis a hőse) a Tejmoziban, így aztán nem is próbálkozik meg vele. Vagy ha tetszik: ír, csak nem olyat. Ezt a lehetetlenséget mi magunk is belátjuk – majd meglátják.

Lecsupaszított történet ez, mellőzi például a párbeszédek nehézkességét, a leírások hosszadalmasságát. BDK a főszereplőjét is egyszerűen csak hősömnek hívja, amivel két legyet üt egy csapásra. Egyrészt eltávolítja (eltávolítani igyekszik) magát a történettől, másrészt kellemesen általánosítja, ezzel mintegy növeli gondolatai „hatósugarát”. Menjünk bele a játékba, ne olvassuk önéletrajzi írásként a Tejmozit, legyen a hőse a hősünk.

A könyv elején szinte steril térbe érkezünk, mintha egy fényképet készülnénk előhívni, tiszta lap. Havas tájban bandukol két ember: hősünk, meg az apja, akit akkor éppen majdnem megszeretett. A remeteként élő apához látogatott el a fiú (talán utoljára), hogy megkapjon tőle egy nagy halom választ olyan kérdésekre, amiket akkor még fel sem tett.

Az egész elbeszélés visszaemlékezések sorozata. Egy ablaküveggel szemben áll valaki (hősünk), az üvegben pedig hol saját képmását, hol emlékeit látja. Mozizik. Az üveglapok mozija egyébként szépen végigvonul a szövegen, kezdve az apa műtermének tejüveges ajtajával, ami mögött lányok vetkőztek aktképekhez, s amit gyerekkorában annyiszor bámult sóvárogva.

Habár a videóajánlókban (lent) a pályatársak rendre aparegényként aposztrofálják a Tejmozit, én azt hiszem, legalább ennyire anyaregény is. Hősünk ugyancsak viaskodik az anyja hagyatékával, aki a fojtogató szeretetével gyötörte gyermekeit, s mártírként zsarolta őket. Aki a halálos ágyán újrameséli hősünknek az egész gyerekkorát, s ezzel megfosztja a valódi emlékeitől. „(…) hogy többé ne tudjam azon valójukban felidézni gyerekkorom történéseit, csakis és kizárólag őáltala, amint ő adja elő nekem halottas ágyának fehér díszletei között.”

A gyermekeibe mohón kapaszkodó (önálló lényként életképtelen) anya alakja tipikus. Ahogy a fiúban megszülető ellenérzések is. Vállalhatatlan, szégyellnivaló érzések. Az anyánkról ugyanis nem gondolhatjuk, hogy még a méhrákját is arra használja fel, hogy a gyerekeit a betegágyához láncolja, és tündököljön a tökéletes beteg s az odaadó szülő szerepében. Még akkor sem gondolhatjuk – pláne nem írhatjuk le –, ha pontosan ezt teszi.

A mi kultúránkban a szülő és a halál tiszteletéhez egyaránt hozzá tartozik a szemérmesség, az indokolatlan szépítgetés. Az anyára egyszerűen nem szabad objektíven tekinteni.

Hősünk ráadásul gyerekkorában saját külön nyelven érintkezett az anyjával, őróla tehát végképp csak a tökéletes, mindenkinél jobban szeretett anyaként volna illendő megemlékeznie. Nem szabadna arra gondolnia, hogy vajon meddig játsszák még el a boldogságot, mikor adja fel az anyja szervezete végleg a küzdelmet, mikor látja be, hogy akár gyógyulással, akár halállal, de ki kell szállnia ebből a szerepből. Mégis, hogy jutottak ebbe a végtelenül kiábrándult helyzetbe?

ablakAz apa kivonulása a családból (és gyakorlatilag a világból) mindenképpen közrejátszott az anya-gyerekek viszonyának megromlásában, de a valódi ok mégis az, ahogy ezt az anya feldolgozza, vagyis: ahogy nem tudja feldolgozni. Elhagyottságát pajzsként maga elé tartva, egyszersmind soha be nem gyógyuló sebként mutogatva mérgezi a gyermekei életét egészen addig, amíg a lánya az óceánon túlra menekül, és a fia is igyekszik kikerülni a bűvköréből. Ő azonban nem olyan szerencsés, mint a húga, neki, az itthon maradottnak kell végül visszajárnia az anyjához, és ülni a halálos ágynál.

A vissza-vissza térő anyatörténetek úgy mesélnek az anya-fiú kapcsolatról, ahogy olyan dolgokról szoktunk mesélni, amiről nem akarunk, de muszáj. Hozzá tartozik a történet egészéhez, kikerülhetetlen. BDK hőse (hősünk) sem bírja sokáig, s haldokló anyja mellől a számítógépéhez menekül, hogy leírja azokat a csúfondáros gondolatokat, amik úgy keletkeztek benne, mint az anyja méhében a daganat.

Ezek az anya-szakaszok úgy is olvastatják magukat, hogy közben mindig arra várunk, mikor térünk vissza az apához, a világvégi kunyhóban tett látogatáshoz. A Tejmozi egyik fontos rétege mindenképpen az anyaemlék, annyira, hogy felmerült bennem a gondolat, hogy eredetileg e köré íródott a történet. Mégis talán az apa fajsúlyos gondolatai adják a könyv legmélyebb, legelgondolkodtatóbb szakaszait.

Az apafigura egyébként ugyanannyira lehet maga az író, mint a fiú figurája. Aki valaha böngészett BDK weboldalain, percig sem kételkedik abban, hogy az elvetemült nyelvtudós fiú lehet maga Balla D., ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy az író a valóságban meglehetősen visszavonultan él.

A hasonlóság a Tejmozi-beli apa és fia közt szembetűnő – s ahogy az az életben lenni szokott, éppen ez a hasonlóság nem engedi őket igazán közel egymáshoz. Ezért tudja hősünk csak majdnem megszeretni az apját.

Az apa elfordul a festészettől (amelyet állítólag meglehetősen középszerűen művelt), a családjától, és kivonul a természetbe, hogy ott filozófusok munkáin élve bölcselkedéssel, és hétköznapi tevékenységekkel töltse az idejét.

A fiú nyelvészeti kutatásaiba temetkezik, habár elszántsága fogyatkozik, mivel kutatása sikertelen és egyre több felismerés juttatja arra a következtetésre, hogy teljességgel értelmetlen is. Ott még nem tart, hogy elvonuljon a világtól, de próbálkozik. Kísérletnek tűnik erre például az írás – az a szöveg, amelyben majd kiadja magából mindazt, amit az anyjával kapcsolatban érez – és a másik városban elvállalt tanári állás.

Minden írás magában hordja a szerzőjének életét, tapasztalatait, nem érdemes azon töprengeni, egy-egy mű mennyiben önéletrajzi. A Tejmozi hatalmas gondolatokkal, a lét legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozik. Ha Balla D. Károly élete, akkor az ő tapasztalatainak szépen hangolt szimfóniája.

Például – hogy adós ne maradjak a cikk elején ígért belátással – annak a felismerésnek tárgyi bizonyítéka, hogy regényt írni lehetetlen:

Balla D. Károly

Balla D. Károly

„Regény írni pontosan azért lehetetlen, amiért repülni. Az ember fajsúlya nagyobb, mint a levegőé, amelyben felszállni akar, olyan szervekkel pedig nem rendelkezik, amelyeket mozgatva ebben a ritka közegben elegendő felhajtó erőt nyerhetne. A regény alapját képező idea szintén nagyobb fajsúlyú, mint a kifejezésére felhasználható finom légnemű anyag: a nyelv, a szavak és mondatok közege; és miként az emberi test a repüléshez, a regényidea is nélkülözi a regénnyé váláshoz szükséges erőket. Amikor mégis regény születik, az ideát szavakból, mondatokból, alakok rendszeréből, szövegstruktúrákból épített hatalmas Boeing gyomrába helyezzük, hadd higgye: repül.”

Kukorelly Endre ajánlja a Tejmozit – számos pályatárs ajánlója megtalálható még:

Olvass bele: Részlet a könyvből

A könyv fülszövege

Balla D. Károly: Tejmozi

Magvető Kiadó, 2011