Csabai Márk: Egy csibész naplója (részlet)

Posted on 2011. november 21. hétfő Szerző:

0


Csabai Márk: Egy csibész naplója1.

Randevú a Motel 21-ben


– De rohadt meleg van itt! – szuszogtam és fújtattam, miután beszívtam egy maroknyi port ott, ahol takarítószemélyzet még sosem járt. A Motel 21 tizenötös szobájának franciaágya alatt. Ajtó nyílt, majd nehéz lépteket, olcsó cipő nyikorgását hallottam. A dohos szagú, majdnem földig lógó ágytakaró alól figyeltem, ahogyan egy frissen bokszolt, kemény talpú fekete bakancs közeledik. Aztán megáll. Orra egyenesen felém néz, mintha tudná, hol vagyok.
– Csak most, csak most az egyszer, kérlek! – imádkoztam összefont ujjakkal, és próbáltam magamat olyan picire összehúzni, amennyire ez a száznyolcvankettő (a háziorvosom szerint száznyolcvanöt) centimmel lehetséges. A bakancs közelebb lépett, egészen közel, olyannyira, hogy megéreztem: vége a játéknak.
– Gyere elő, te szarházi! Most megmutatom, milyen az, amikor fáj…!
A fenyegető mondat a bakancshoz tartozó vaskos lábszár tulajának szájából jött. Az alak lehajolt. Két kezével megragadta a könnyű ágyvázat, és minden nehézség nélkül felborította. Az ágy alatt sziesztázó csótányok és fülbemászók új menedéket keresve rohantak szanaszét. Így tettem volna én is, de már késő volt. Tíz erős ujj feszült a torkomnak. A férfi felemelt a földről és a mosdó felé vonszolt.
– Véged, csibész, elkaptalak! – jött a fenyegetés, mesterien komponált szájszaggal egybekötve, ami automatás kávé, fokhagyma és a mindezt lefojtani igyekvő mentolos rágógumi egyvelege lehetett. Ez a szag már önmagában is felért egy ítélettel. Hirtelen rúgást éreztem a térdhajlatomban, és összerogytam.
– Ha hiszel Istenben, ideadod a pénzt! MOST! – ordította, és a fejemet a motelszoba állítólag steril vécékagylójába nyomta. Meghökkentett, hogy ebben a szituációban, éppen az Isten-kártyát játszotta ki, pont ezt vette elő az ilyen esetekben alkalmazható több ezer fenyegetés közül.
Az ige törvénye jutott eszembe, amiről egy ingyenes napilapban olvastam. Csak ingyenes újságot olvasok, mert ugyanannyit érnek, mint a fizetős vetélytársaik. Az ige törvénye így szól: „Egy ateista is lehet olyan erőszakos, mint egy hittérítő”. Ha támadóm hitt Istenben, akkor most meggyőzött arról, hogy nekem is hinnem kell. Ha meg ateista volt, akkor is rávilágított a lényegre: nincs az az isten, aki kimenekít innét.
A férfi egy pillanatra kihúzta a fejemet a kagylóból, és erősebben markolta a nyakamat, mint nagyanyám szokta a libáét. A karom háromszor érte körbe a nyakamat, töréspontig feszítve. Mit ne mondjak, a fickó értette a dolgát. Miközben sálat készített a karomból, belemarkolt a hajamba, és a fejemet ismételten a vécékagylóba nyomta. Aztán lehúzta a vécét, azaz rögtönzött hajmosást iktatott be, ám ez közel sem olyan volt, mint amihez Ágikánál, a fodrásznál szoktam. A lágy, illatos ujjai helyett most kemény, edzett kezek vették kezelésbe a burámat. Hirtelen ezernyi légbuborék hagyta el a számat a vízbe vesző, kétségbeesett kiáltásom közben. Aztán végre kihúzta immár kellőképpen fenyőillatú fejemet a frissítő vízzuhatag alól, épp annyi időre, hogy megszólalhassak.
– Mire jó ez? – kérdeztem ártatlanul, pedig tudtam a választ. Pontosan tudtam, mit akar ez a pofa, és azt is tudtam, hogy miért. Választ nem kaptam, csak egy negyvennégyes frissen bokszolt bakancsot a nyakamra. Most így gondoskodott arról, hogy megfelelő közelségből tanulmányozhassam a vécékagyló pereme alatt élő baktériumcsaládokat.
Iván – igen, tudom a támadóm nevét, sőt nagyon is ismerem őt, afféle régi cimbora volt – egy pesti bukinak dolgozott. Ő felelt azért, hogy minden tartozás pontosan és időben törlesztve legyen, megakadályozandó, hogy „a főnök pénzügyi egyensúlya” felboruljon. Iván pontosan az a típus, akit a híre mindig megelőz, akármit csinál. Elárulhatok róla még két dolgot. Egy: nem túl jó a híre, kettő: az IQ-ja nem arányos a bicepszméretével. A neve Iván Petrovics Lugovoj. Lehet úgy két méter magas, százhúsz kiló és orosz. Széles, szögletes áll, kocka fej és has. Felnyírt haj, gyilkos tekintet és erős akcentus. Miközben telefonált, feltettem magamnak a kérdést: ki tehet arról, hogy karrierem végét éppen egy buki haragja, valamint egy orosz bakancs és egy vécékagyló koprodukciója okozza.
A válasz egyszerű, sőt nevetségesen egyszerű. A válasz: Én, nagy É-vel, hogy egy kedves ismerősömet idézzem. Én vagyok a hibás! Na jó, belátom, de most tényleg! Ha ezt most hallaná az apám, biztos büszke lenne rám, hogy végre vállalom a felelősséget döntéseimért és a sorsomért, anélkül, hogy kibúvót keresnék.
Ha Én nem hozom meg azt a döntést, hogy az Överraskningra fogadok, akkor nem tartanánk itt. Ha hallgattam volna arra a bizonyos belső hangra és vettem volna a fáradságot, hogy a legközelebbi könyvtárban kikölcsönözzek egy svéd–magyar szótárt, ha lefordítottam volna a nevet, akkor nem kellene átértékelnem az elmúlt pár napot és annak történéseit.

 

* * *

A Lui-ban kaptam egy tuti tippet, na jó, nem én kaptam, csak elcsíptem egy-két mondatot, amikor két zsoké egymás közt beszélgetett. Överraskning hajtója beszélgetett egy másikkal, aki a favorit Jazzy lovasa volt. Egy megbundázott futamról dumáltak. Överraskning hajtója arra kérte a társát, hogy azért csak lépjen a futamon a seggébe, hogy hiteles legyen minden. Gondolom érthető, hogy miről tárgyaltak. A Lui-ban lévő hangzavar sem tudta elnyomni a leglényegesebb mondatot, mely arról szólt, hogy a bundával várhatóan a legrosszabb esetben is közel kétszázezer euró cserél gazdát.
Gyorsan legurítottam gyöngyöző sörömet, és megkerestem a Gerit. A Kövér Gerit. Budapest legjobb bukiját. A vezetéknevét nyugodt szívvel használhatta volna becenévnek a kis hordóval együtt. Ez az alacsony, köpcös, ritkás hajú, szőke herceg, a Geri, és kedvenc pénzügyi segédje, Iván igencsak belelkesültek a tuti tipp hallatán. Nagy barátságunk azonnal megköttetett. Rögtön megegyeztünk hetven-harmincban, természetesen enyém volt a harminc.
Emlékszem, aznap meleg idő volt, sütött a nap. Rengetegen voltak a Kincsem parkban. Remek helyünk volt a lelátón. Hatalmasat startoltak a paripák, erejüket végsőkig megfeszítve nyüstölték őket a zsokék. A tömeg őrjöngött az éles verseny láttán. Minden úgy történt, ahogy várható volt, de nem a mi szemszögünkből. Överraskning megbotlott. Jazzy véletlenül beelőzte. Elbuktunk. Geri és az ő Ivánja mereven néztek maguk elé. Láttam az orosz kezéből földre hullani a tikettet. Menekültem, nem volt más választásom. Iván elkapott. Pénz sehol. Asszem erre mondják, hogy ok-okozati összefüggés.
Később megtudtam, hogy az Överraskning név jelentése svédül: meglepetés. Ezért nem okolhat senki, hogy nem figyeltem az intő jelekre. Ki a fene beszél manapság svédül az Ikea Family klub tagjain és a Volvo tulajdonosok némelyikén kívül? És ha most jobban belegondolok, a jövőben kerülni kéne a szerencsejátékokat, legalábbis egy időre.

 

* * *

Az elmúlt negyvennyolc óra eseményeinek felelevenítése közben némi képzavar akkor támadt bennem, amikor Iván egy újabb adag friss fenyő ízű vizet engedett a fejemre, majd hirtelen kirántott a kagylóból. A vékony gipszkarton falak mögül hatalmas reccsenés hallatszott… Rögtön arra gondoltam, hogy valaki kopogás nélkül rúgta be az ajtót, és nagyon reméltem, nem Iván erősítése jött meg.
– Várj meg itt, különben széttéplek, kutya! – üvöltötte Iván, furcsán ejtve a kutya szót. Valószínűleg nem mérte fel megfelelően a terepet, vagyis a vizes blokkot, ahol randevúztunk, és így eléggé viccesen hangzott, amit mondott. A fürdő igazán apró volt, csupán néhány négyzetméter. Egy rózsaszín vécécsésze, amit már közelebbről is szemrevételeztem, és sehogy sem tudtam beleképzelni magam annak az embernek a lelkiállapotába, aki megalkotta ezt a varázslatos színt. Egy műanyag zuhanykabin egy csapteleppel. Megtörölközni sem tudott volna rendesen az ember, mert egyik kezét hol a falba, hol a tükörbe verte volna be. Igazi egyszemélyes fürdőszoba. Se ablak, se szellőző, csupán egy be – illetve az én szemszögemből – kijárat, amit Iván orbitális háta torlaszolt el.
– Miattam ne aggódj, csak csináld a dolgodat! – mondtam. – Hová mehetnék, te barom – tettem hozzá olyan halkan, hogy még véletlenül se hallja. Iván ekkor már a váratlan vendéggel volt elfoglalva. Beleremegtek a falak, ahogy kimondta a nevét:
– Gantemirov!
– Engedd el! – Gantemirov Juszup fölöttébb kimérten és elgondolkodtatóan ejtette a szavakat. Valahogy nem lett volna kedvem ellenkezni egy ilyen felszólítással, de úgy tűnt, ezzel csak én voltam így.
– Söpörj innét, ehhez neked semmi közöd! – szólt vissza magabiztosan Iván, mintha tudna valamit. Aztán, reakció nélkül maradván, megismételte a mondatát, de most már sokkal fenyegetőbben. – Akkor így mondom! Kotródj innét! Ehhez neked semmi közöd, seggfej!

Csabai Márk

Csabai Márk

Azt hiszem, itt gyorsan meg kell említenem néhány fontos körülményt a tisztánlátás végett. Jó, ha az eszébe vés az ember néhány dolgot, mielőtt találkozna Gantemirovval egy kávéra. Az első, és talán legfontosabb: légy vele tisztelettudó. A második: ne adj neki tanácsot, ha csak nem ő kéri. Mint észrevehették, Iván nem volt tisztában az alapszabályokkal. Ezért néhány másodperc dulakodás után már az általam bejáratott helyen pihent, foghiányosan…

Bővebben a könyvről: Vagányság és veszélyes élet

A könyv fülszövege

Csabai Márk: Egy csibész naplója

Aba Könyvkiadó, 2011