Lovász Krisztina: Az angol kés (részletek)

Családi krokodil

Hideg tél van, igyekeznem kell a fásszínbe, hogy a földrengésbiztos farakás legfelső sorát, apám utasításának megfelelően, felülről kezdve lebontsam és kosaramba rakva becipeljem a házba, mert apám már nem bírja, és folyamatosan tüzelni kell a hosszú, hideg tél miatt, és hogy ne fázzon a lábunk, mert lábtól jön a betegség, ahogy a fejétől a hal. Mintha soha nem akarna véget érni, mondja a télre apám, én viszont félek, hogy egyszer vége lesz…

Arra a pár méterre talán megérné szánkóra rakni, és úgy áthúzni az udvaron, tanácsolja apám. A fásszín nagy lakattal van bezárva, még nagyapádtól örököltem azt a lakatot, remekül működik, ez mindig elhangzik, és az is, hogy talán egyszer megöröklöm. A lakatot, amelynek kulcsát az újságos asztalka feletti faragott kulcstartó szarvacskájáról kell levenni, majd oda visszatenni, pontosan a harmadik szarvacskára, mert apám már rosszul lát, de biztonsággal kitapintja a harmadikat, összesen hat van, de csak miután a havas csizmámat lepallom az ajtó előtt, úgy jöjjek be a házba, és a tizenhat darab fahasábnak el kell férnie a kosárban, pontosan ki van számolva, ennyi tart ki reggelig. Az elméleti előkészületek után bebónyálom magam, és elindulok a hátsó udvarba, talán soha nem térek onnan vissza.

Éppen végzek a kirótt sorral, amikor megpillantom a fűrész mellett felakasztva, csak úgy mellékesen, ettől talán senkinek nem tűnik fel. Poros és kicsit rongyos is, de pontosan kivehetők a krokodil rücskei, a gyönyörű barna trapézforma, vagy inkább csonka gúla, attól függ, hogy sík vagy tér, időben nem tudom, talán a negyvenes évek, nem értem, miért száműzték ide ezt a luxusjószágot, talán valami pénzt is találok benne, hú, a csatja még jó, vajon mennyit adna ezért egy gyűjtő, egyáltalán van olyan foglalkozás, hogy krokodiltáska-gyűjtő? Ujjongva csapom a hónom alá, ahogy Greta Garbo egy filmben, onnan tudom, hogy kell viselni elegánsan, kár, hogy most nem vagyok úgy öltözve, kicsit akadályoz is a karomon, de így pakolom ki a kosár fát, jelezve, hogy a krokodil már engem illet. Apám sokáig nem szól, de árnyalatnyival mintha sápadtabb lenne az arca. Serceg a döbbenet, amikor elkéri tőlem, kinyitja a kemence ajtaját, és szó nélkül rádobja a tűzre egyetlen örökségemet.

Duplagránit

Egy friss tavaszi napon váratlanul összefutottak a temetőben. Zsinett nem számított rá, mert az évek során kialakult egy láthatatlan órarend, amelyhez mindketten igazodtak, és amely szerint ő minden hónap utolsó péntekén, Matild minden hónap első péntekén látogatja meg szeretett Gusztijukat. A hosszú évek során kitapasztalták, hogy virágaik pontosan ennyi idő alatt hervadnak el, köszönhetően a sír északi tájolásának. Zsinett mindig a bal vázába helyezte el a csokrát, Matild a jobb oldaliba. Teljesen összezavarta a rendszert Matild váratlan megjelenése, Zsinett kezéből kiesett az öntözőkanna.

– Eltévesztetted a dátumot, vagy nem emlékszel már? Az eszedet és a botodat is otthon hagytad? – kérdezte Zsinett, mellőzve minden finomkodást.

– Már megbocsáss, Zsinettem, de azt hiszem, rosszul emlékszel: ma, március első péntekén, az én időpontom van! Különben már régen megműttettem a csípőmet, meg tudom adni az orvosom telefonszámát neked is, arany keze van! – szökellt vidáman Matild.

Matild valóban jobban nézett ki, mint ahogy Zsinett megöregítette a harminc évvel ezelőtti énjét. Matild fiatal kora óta küszködött a csípőjével, néha bottal járt, ami Gusztit teljesen elvarázsolta. Harminc év után haját rézvörösre festette, szemöldököt tetováltatott, és Zsinettnek az a sejtése, hogy egy kis botox is érte az arcát.

– Új szeretőd van, Matild, ezért ez a hajcihő? Guszti forog a sírjában! Tudhatnád, hogy ez a hónap utolsó pénteke, de megnézhetjük a naptárban, akkor minden kiderül.

Zsinett már nyúlt volna a táskájába a határidőnaplóért – mostanában szeretett mindent felírni, nehogy elfelejtse –, de Matild leintette.

– Ne fáradj, Zsinettem, a naptár csak egy konvenció, ma biztosan a hónap első pénteki napján vagyunk, és én búcsúzni jöttem Gusztitól. Valójában örülök, hogy eltévesztetted a dátumot, mert így tőled is el tudok búcsúzni, habár nem láttuk egymást már vagy harminc éve.

Zsinett nem tudta levenni a szemét Matild égővörös, ritkuló hajáról, felrajzolt szemében a szánalom szikráját vélte felfedezni, ez felgyújtotta benne a tüzet.

– Matild, nem gondolod, hogy a te korodban már ízléstelen párkapcsolatban élni? El tudom képzelni azt a szerencsétlen idiótát, akit befűztél, mint ahogy annak idején szegény Gusztimat is lépre csaltad, bár szerencsére nem volt akkora szerelem, hogy elváljon tőlem.

Matild közben csendesen elhelyezte virágait a jobb oldalon lévő vázába, ezt legalább nem tévesztette el – morgott magában Zsinett. Végül is mindkét oldalon lesz virág szimmetrikusan – gondolta Zsinett, és letörölt egy kis piszkot a bevésett G betűről.

Nem engedte, hogy Matild is locsoljon, annak ellenére, hogy Matild bizonygatta, hogy többet nem fog jönni, mert egy otthonba költözik, eladta a házát is.

– Hagyd, Matild, én már mindent megcsináltam, induljunk inkább, mert már szürkülödik, tudod, milyen veszélyes hely a temető a magányos özvegyekre – és közben belekarolt Matild satnya karjába. Kifelé még beszélgettek egy kicsit a régi szép időkről, Pinciről, Nauszikáról és a többi barátnőről, a portás vidám mosollyal köszönt el tőlük:

– Kisztihand, szép naccságák, örülök, hogy szerdán is láthattam magukat, akkor pénteken ki következik?

A nő háromszor

1. ~~ Semmi, csak a létezés súlya egy szerda délután a villamos párás ablakán keresztül, siető emberek csöpögő esernyőkkel a siető esőben. Soha nem értettem az eső ilyetén hatását, amikor a város részecskegyorsítóba kerül. Bezzeg a havazás. Az más, hacsak nem havas eső. A havazásban mélázó utasokkal és kontemplációval találkozol, ilyenekkel: Hogy megnőtt ez a gyerek. Nem a tiéd. Neked is van sajátod, ahogy a pszichológus mondta.

Semmi, csak egy újabb bekezdés a holnap reggel, de már az elején ott a pont, a frissen lefőtt kávé, utána kezdődhet, ami soha nem készül el, bár a kotyogás végtelenített zajában megpihensz, mielőtt indulnál. Hacsak nem váltottál át kapszulásra, mert láttad a reklámot, aztán a filmet, ahol az űrhajós ellebeg a semmibe.

Egy kapszulában lennél legszívesebben, lezárva és megénekelve, Föld körüli pályán, amíg szét nem szed az űrsugárzás, meteorok roncsolnak szét, s egy amatőr rádiós befogja a sejtjeid robbanását, hullámsír, frekvenciaravatal.

Semmi, csak megint úgy hagytad a törölközőt, hanyagul elhajítva, mint egy rossz kapcsolatot, befejezetlenül. A mosdókagylón odaszárad a kicsöppenő fogkrém, reménykedsz, a poháron a halvány rúzs, nem mostad el, csak elöblítetted – mondod védekezésül, de közben direkt hagytál nyomot, hátha megkövül a kagylón a csókod íze, s újra érinted a szerelmet a pohár peremén.

2. ~~ Most hallgass úgy, ahogy a költők a versben vagy egy letakart tükör virrasztáskor. Hallgass úgy, hogy azt higgyem, élsz, csak kiszaladtál egy hiányzó alkatrészért, hogy megszereld a délutánt. Hallgass úgy, mint egy vidéki vasútállomás délután három órakor, ahogy a hőségben izzó síneken a megérkezés. Hallgass úgy, ahogy egy filmben a nyár, mintha a csend egy csehszlovák állampolgár lenne a hatvanas években. Hallgass úgy, ahogy a moziban ezt a filmet néznénk.

Most hallgass úgy, mint a csend ideája, ahogy megbújik egy ókori bölcs tógájának redőjében, de lehetsz a függönyben rejtőző csend is, miután anyád behúzta, s már nem integet. Most hallgass úgy, mint egy gyerek a felelésre várva, miközben ismétli magában a világ fővárosait, aztán mégsem szólítják fel. Most hallgass úgy, hogy azt higgyem, meghaltál, s utána nevetve bújj elő, tízig számolok.

Hallgass megint úgy, ahogy a költők a versben, napon szárított ruha vasalás előtt, levágott fű az állatok előtt, mező a zápor előtt. Ez túl közhelyes, de kérlek, hallgass úgy, mintha nem volna az.

Most kilépünk, és hallgass úgy, ahogy csak az űr tud, elvontan és ismeretlenül, akár egy halott katona, a képeslap csendje legyél, amit utoljára küldött – én jól vagyok, csak fejlövés miatt kikericsnek érzem az őszt – és harmonikadal.

3. ~~ Mihez kezd az ember, ha már korán reggel megszokás nélkül ébred, és a hiány hiánya már nem a csend csillogó matematikai hatványa, hanem zajos egymásnak örülés, amit elmondhat minden héten a kanapén, és megállapítják közösen a szakemberrel, hogy mennyire kapcsolatfitt, karizma épp most löttyedt le észrevétlen az ölelésben.

Mihez kezd az ember, ha egyszer csak elszabadul az árulás Alfa Rómeója, és váratlan áldozatokat szed, akik éppen akkor, ott, a járdaszegélyen, plüssállataikba kapaszkodva.

Mihez kezd az ember a ki nem ürített kukával, ha már elindult vele, de tudja, hogy soha nem tér haza, a fél lábon álldogáló önmagával, kit ottfelejtett befordulva a gyerekkor sarkában, mint akinek örökké tart a büntetése a földre szórt ceruzahegyezékért.

Mihez kezd az ember, ha felismeri az utcán hányódó zsugorított PET-palackot, amelyből kiitták bizalma levét, inkább ő is rúg egyet bele, nehogy lelepleződjön.

Mihez kezd az ember a szerda délutánokkal, a csütörtök hajnalokkal, a gondosan elcsomagolt mozdulatokkal, barátai gyerekeivel a vendégségben, a kutyákkal, akik hozzáérnek a szűk járdán, a kimeszelt falakkal, a kubista piramisba rendezett mogyorószacskókkal, amely alatt mozdulatlanul, a körfolyosó pörköltillatába fáslizva.

Mihez kezd az ember, ha sok idő után aztán mégis kiteszi arcát a napra.

Lovász Krisztina: Az angol kés
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2026
148 oldal, teljes bolti ár 4000 Ft