Beteljesült álom | Cserhalmi Imre a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara élén

BJI |

Kicsit családi a hír, amit közzéteszek, de azért belefér az Olvassbele.com írásai közé. Ugyanis kolléga-barátról van szó, Cserhalmi Imréről, akit a legezüstebb korúak még népszabis kollégaként ismernek (vagy a Győri Színház igazgatójaként), míg azok, akiknek a hajában több a sötét szál, jobbára tanár úrnak szólítják (MÚOSz oktatás), a többiek meg ezerféle helyről ismerik, ahol előad. Nos, Imre bátyánk, aki valamikor aktívan karvezetett, ezt fejelte meg azzal, hogy bekapcsolódott a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának szeptember 28-i (6.) Senior Gálájába.

Az előtörténet is kalandos, mert ő egy idősotthonban éli – abszolút nem nyugdíjas – életét, és egy ottani mini-hangverseny alkalmával elmondta, hogy élete nagy álma: nagyzenekarral megszólaltatni Erkel Hunyadi Lászlójának nyitányát. Az antré (entrée) és a zenekarral közös próba oly jól sikerült, hogy a zenészek is örömmel befogadták a zenekart kotta nélkül (à la Riccardo Muti) tökéletesen megszólaltató újságírót (tanárt stb. lásd előbb). A muzsikusok egy része már több évtizedet lehúzott az Operaház előadásainak szolgálatában. Ezen a Senior gálán nagyon komoly koncerthez méltó nyitányt prezentáltak Cserhalmi tanár úr – majdnem azt írtam: pálcája alatt; de nem igaz, mert ő pálca nélkül vezényelt a Magyar Tudományos Akadémia csodás dísztermében. Nem is egyszer, este, de előtte még délután is, mert a nagy érdeklődésre tekintettel kétszer telt meg a terem.

És Cserhalmi kolléga így számolt be az eseményről a Facebookon:

Valóban olyasmit éltem át tegnap, amit leginkább az ismert kifejezéssel lehet jellemezni: egyszeri és megismételhetetlen. Először is a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának köszönöm. Az első pillanattól komoly együttműködési és segítőszándékkal, végtelen kedvességgel fogadtak. Tegnap és a korábbi próbákon tőlük tanultam a legtöbbet a közös muzsikálásról, a lelki és szakmai harmónia létrehozásáról, az aprónak vélt előadói tennivalók óriási jelentőségéről. Minden tekintetükben, bólintásukban, alkalmazkodó gesztusukban valami mélyről jövő és szemérmes humánum érintett meg, az együtt muzsikálás semmi máshoz nem hasonlítható felelősségében és örömében. És hogy a koncert után közülük sokan a további együttzenélési szándékukat fejezték ki – ezt nem is lehet igazán megköszönni.

Hálás vagyok Szennai Kálmánnak, az Állami Operaház karmesterének, akinek a tapintatba csomagolt, „kollegiális” tanácsai nagyon sokat jelentettek nekem. Több formában és helyen már hangsúlyozott köszönetemet itt is megismétlem annak a két embernek, aki nélkül az álmom nem valósulhatott volna meg. Szász Krisztina, az Olajág Otthonok marketing- és programigazgatója, a bakancslistaprogram és a zenekarral való kapcsolatom létrehozója és Tóth László, a Budapesti Filharmóniai Társaság elnöke, aki tulajdonképpen kockázatot vállalt, amikor úgy döntött, hogy ne csak próbateremben, hanem közönség előtt, még hozzá a Magyar Tudományos Akadémia gyönyörű dísztermében is vezényeljek.

A nagy eseménynek tárgyi bizonyítéka, hogy Szennai Kálmán egy karmesteri pálcával ajándékozott meg, Tóth László pedig a zenekar aranyszínű egyen-nyakkendőjével.Természetesen az öröm nem nagyon hagyott aludni az éjjel, de nincs is szebb, mint az álomért megélt álmatlanság.

A koncert fotóit Gergely Bea készítette. Kedves Olvasó, próbáld valamelyik felvételen meghallgatni a híres nyitányt, és összepárosítani a karmester arcjátékával…