Josephine Quinn: A Nyugat (részlet)

Posted on 2026.08.10. Szerző:

0


Bevezetés

Minden novemberben leülök egyetemi szobám kanapéjára, hogy átolvassam az az évi egyetemi jelentkezések paksamétáját, és szinte az összesben szó szerint ezt olvasom: „Azért szeretném az ókori világot kutatni, mert Görögország és Róma a nyugati civilizáció bölcsője.”

Értem én, hogy néhány leendő tanítványom miért látja így a dolgokat. Az Encyclopedia Britannicától a Wikipédiáig tekintélyes források leírása szerint az egyedi, körülhatárolt nyugati kultúra Görögország és Róma értékeire épül, amelyek a sötét középkorban ugyan elvesztek Európa számára, de a reneszánszban újra rájuk ismertek. Időnként szó esik a Biblia földjéről és irodalmáról is, ám ha egyáltalán megemlítenek egyéb ókori „civilizációkat”, csak azért, hogy hamarosan a klasszikus kor vegye át a helyüket, amely történelmében és kultúrájában feltartóztathatatlanul menetelt nyugat iránt.

A görögök és rómaiak elődei, ha olykor talán érdekesek – sőt, bámulatra méltóak – is, nem a „mieink”. Bármely eredményüket lepipálja Görögország és Róma teljesítménye, és a filozófiától és demokráciától a színházig és betonig minden jót nekik köszönhetünk. Rá se hederítünk a görögök és rómaiak szomszédaira, ahogy később a nyugat-európaiak, illetve a tőlük észak, dél, kelet felé élők találkozásaira sem.

Gondolhatnák, klasszika-filológusként a fentiekkel én is egyetértek. Magam is elképesztően gazdag, gyümölcsöző területnek éreztem a görög–római tanulmányokat, és kutatási területem fennmaradása éppen annak a szerepnek köszönhető, amelyet a görögök és a rómaiak a „Nyugat” eszméjében betöltöttek. Három évtizednyi tanítás és vizsgálódás azonban arról győzött meg, hogy a kizárólag a görögökre és rómaiakra koncentráló narratíva szegényebbé teszi a múlt szemléletét, saját világunk megértését. Amögött, amit ma Nyugatnak nevezünk, jóval tágabb és izgalmasabb történet húzódik meg.

Egyfelől a görögöknek és a rómaiaknak is megvolt a másutt, korábbi népekben gyökerező történelme, legtöbb gondolatukat és szakismeretüket másoktól kölcsönözték: a törvényeket és az irodalmat Mezopotámiából, a kőszobrászatot Egyiptomból, az öntözőrendszereket Asszíriából, az ábécét pedig a Levantéból. Mindezzel tisztában voltak, és meg is becsülték.

A görögök jól tudták, hogy a Földközi-tenger körül mások – karthágóiak, etruszkok, ibérek és izraeliták – is élnek, kelet felé pedig még náluk is erősebb birodalmak vannak. Legendáik összekapcsolják a görög hősöket idegen földek valóságos és képzeletbeli királynőivel, királyaival, isteneivel: föníciaiakkal, frígekkel, amazonokkal. Róma alapításának mítosza menekültek mentsvárának mutatja be a várost, és a római költő Catullus képzeletben elutazhatott barátaival Indiába, Arábiába, Pártiába, Egyiptomba, sőt, még „a vad britannok messze hazájába” is.

Másfelől a görögök és a rómaiak nemigen képviselték az úgynevezett mai nyugati értékeket. Mi több, amit ezek az ókori emberek természetesnek vettek, azt ma jórészt szokatlannak, ha nem elfogadhatatlannak találnánk. Az athéniak férfiaknak szánt demokráciát teremtettek, üdvözölték a fiúk megrontását, miközben asszonyaik némán lapultak a fátyol mögött. A rómaiak örömmel vették a rabszolgaságot, és szórakozásból nyilvános kivégzéseket néztek.

Végül pedig, nincs kitüntetett kapcsolat egyfelől az ókori görögök és rómaiak, másfelől a modern Nyugat, a nyugat-európai nemzetállamok és tengeren túli gyarmataik között. A Római Birodalom fővárosa az i. sz. első évezred közepén Konstantinápolyba költözött, és több mint ezer évig ott is maradt. Eközben a muszlimok a görög műveltséget ötvözték a Perzsiából, Indiából, Közép-Ázsiából érkező tudománnyal, másrészt új technológiák áramlottak Afrika, Arábia és az Indiai-óceán körül, északi tengeri hajósok és sztyeppei lovasok pedig kínai árukat és ötleteket juttattak el Írországba.

Ezt a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig húzódó hatalmas világot kapták örökül Nyugat-Európa felemelkedő nemzetei az i. sz. 15. században, ahogy elindultak egy új világ felé. Ezek a több évezredes kapcsolatok azonban jórészt feledésbe merültek, vagy kiszorították őket a viktoriánus kor eszméi, amelyek elkülönülő és gyakran egymással szembenálló „civilizációkra” osztották fel a világot.

Én másfajta történetet szeretnék elmesélni: amely nem a görög–római mediterrán világban indul, majd újra felbukkan a reneszánsz Itáliában, hanem amely követi a mai Nyugatot létrehozó kapcsolatokat a bronzkortól a nagy földrajzi felfedezések időszakáig, mialatt a társadalmak találkoztak egymással, összekeveredtek és időnként szétváltak. Még általánosabb megfogalmazással azt szeretném állítani, hogy a történelmi változásokat a kapcsolatok, nem pedig a civilizációk idézik elő.

Manapság annyira megszokott civilizációkban látni a világot, hogy szinte természeti képződményeknek tűnnek, illetve az emberi társadalomszervezés univerzális modelljének. Valójában ez a látásmód meglehetősen új keletű európai találmány, ahhoz a jelenséghez tartozik, amelyet én „civilizációs gondolkodásnak” szoktam nevezni.

A 18. századig virágzott az a befogadó szemlélet, amely még abból a bibliai hagyományból eredt, hogy az egész földet Noénak az özönvizet átvészelő fiai népesítették be: az összes ember közös eredetű, mindannyian egyetlen család tagjai vagyunk.2 Az „Újvilág” „felfedezésével” és a keresztény hittérítők felbukkanásával szerte a földön izgalmas történetek érkeztek vissza azokról az új népekről, akiket szorgosan bele kell illeszteni a bibliai rendbe.

A civilizáció két fázisban tűnt elő: egyes számban, majd többes számban. Amikor a fogalmat az 1750-es években elkezdték használni Franciaországban, a fejlett társadalom elvont gondolatára vonatkozott. Az 1760-as évektől skót filozófusok is hirdették, akik az emberi lehetőségek maradéktalan megvalósításához vezető fejlődési lépcsőfokok alapkészletét vázolták fel a vadászoktól a pásztorokon, földművelőkön át a kereskedőkig és gyártulajdonosokig. Ahogy később az angol liberális filozófus John Stuart Mill kifejtette, ebben az értelemben a civilizáció felé vezető haladás a földművelés, a városok, az ipar, a technika és a kereskedelem átvételével fejezhető ki:

Bármi jellemzi is az úgynevezett vadak életét, a civilizációt ezek ellentéte alkotja, vagyis azok a vonások, amelyeket a társadalom az előbbiek elvetésekor ölt magára. Így egy vad törzs maréknyi vándorló vagy a vidék nagy területein ritkán elhelyezkedő emberből áll: tehát a sűrű népességet, az állandó lakóhelyen, főként városokban és falvakban csoportosan folyó életet mondjuk civilizáltnak. A vadak világában szinte nem létezik kereskedelem, árutermelés, mezőgazdaság: azt az országot, amely bővelkedik a mezőgazdaság, kereskedelem, árutermelés eredményeiben, civilizáltnak mondjuk.

Ebben a sajátos értelemben a civilizáció elvileg azt az államot jelentette, amilyenre kellő erőfeszítéssel és műveltséggel minden emberi társadalom törekedhet, vagyis bármelyikük besorolható az ezen a fronton elért siker alapján. A gyakorlatban Nyugat-Európa volt a mérce. „Mindezek az elemek – magyarázza Mill – a modern Európában, de különösen Nagy-Britanniában fokozottabban, és a bármely más helynél vagy kornál gyorsabb haladás állapotában jelennek meg.”

Josephine Quinn

A civilizáció effajta elvont felfogása a nyugat-európai imperializmus számára is kapóra jött. Mill, aki több mint harminc évig dolgozott a Brit Kelet-indiai Társaságnál, azt a nézetet vallotta, hogy a civilizált társadalmaknak kiérdemelt joguk van a szabadságra és függetlenségre, ami a kevésbé fejlett társadalmaknál nincs meg. Kötelességük segíteni az ugyanezen az úton haladó többi társadalmat, csakhogy, amint Mill 1859-ben fogalmazott: „Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják.” (…)

Fordította: Kepes János

Josephine Quinn: A Nyugat
Open Books Kiadó, Budapest, 2026
632 oldal, teljes bolti ár 8999 Ft