Lucinda Riley: Az utolsó szerelmes dal (részlet)

Prológus

London, 1986 júniusa

A tévészobában mindig ott hevertek az előző napi újságok, de őt sohasem érdekelte, mi áll bennük. Néha összegyűjtötte őket, és megpróbálta megfejteni a keresztrejtvényeket. Ez segített enyhíteni az unalmat. Összeszedte és a hóna alá csapta a teafoltos Sun meg Mirror példányait, és visszaindult a cellájába. Szerencsére üresen találta. Muriel zuhanyozni ment.

Lefeküdt az emeletes ágyra, majd fogta az első újságot a kupac tetejéről. Miközben a rejtvényrovatot kereste, az egyik oldalon ismerős arc nézett vissza rá. Összeszedte magát, próbált nem tudomást venni róla, és továbblapozott.

A férfi még ma is hatalmas sztár volt. A sok évvel ezelőtti eltűnésének köszönhetően valóságos kultusza lett. Így aztán elkerülhetetlen volt, hogy időnként fényképek jelenjenek meg róla az újságokban.

Próbálta elfelejteni a múltat. Amikor végre megtalálta a keresztrejtvényt, előhúzott egy golyóstollat az overallja zsebéből, rágcsálta egy darabig, majd lassan elkezdte beírni a betűket. Persze képtelen volt összpontosítani.

Végül feladta, visszalapozott a fényképhez, és olvasni kezdte a cikket.

GYERE HAZA, CON!

A mai napon bejelentették, hogy a hatvanas évek szenzációs zenekara, a Fishermen újra összeáll a londoni Wembley Arénában a közelgő Music For Life koncerten, amelyre máris minden jegy elkelt. Régi és mai sztárok egyaránt jelezték, hogy csatlakoznak a hétvégi, Afrika megsegítésére szervezett jótékonysági koncerthez, de valójában mindenki arra kíváncsi, vajon feltűnik-e Con Daly. Mint az tudvalevő, a Fishermen énekese több mint egy évtizede nem jelent meg a nyilvánosság előtt.

Hátradőlt, és az újság nyitva maradt az ölében. Megtanulta eltompítani az érzéseit. Itt csak így lehetett túlélni. Ahogy ott feküdt, és bámulta a repedést a mennyezeten − amely az itt-tartózkodása alatt kétcentisről harminccentisre nyílt −, halvány mosoly kúszott az arcára.

Vajon öröm volt ez? Nem, nem igazán.

Már régen nem hitt a sorsban. Most mégis örült ennek a véletlennek: ha minden jól megy, két hét múlva a bizottság feltételes szabadlábra helyezi, és éppen akkor léphet ki a börtön kapuján, amikor a Fishermen hosszú idő után ismét összeáll a Wembley-ben.

Aznap este, amikor a cellában háromszor villant a fény − jelezve, hogy pár perc múlva villanyoltás −, odament a mosdóhoz, és megmosta a fogát. Ezután elővette az overallja zsebéből a négy tablettát, amelyet az őrtől kapott, és a zubogó vízbe dobta őket. Nézte, ahogy a pirulák körbe-körbeforognak, majd eltűnnek a lefolyóban.

Amikor megfordult, Muriel rémülten nézett rá.

– Te jó ég, drágám! Mi a fenét csinálsz? Ma már nem kapsz többet. Tudod, milyenek − mondta.

Ő azonban csak némán felmászott az ágyára.

– Semmi baj, Muriel. Nem kell több. Jó éjszakát!

Pár perccel később kialudtak a fények.

Ahelyett, hogy szokás szerint gyorsan elmerült volna a gyógyszerek okozta tompa, nyugtalan álomban, most éberen feküdt az ágyán. Még eltart egy darabig, mire az előző adag kiürül a szervezetéből, és kitisztul a feje, de kibírja. Muszáj lesz kibírnia.

Közel engedte magához az emlékeket, és hagyta, hogy újra felszínre törjön a düh.

A fájdalom erőt adott neki, táplálta a vágyát, hogy elégtételt vegyen.

Első rész × × × Előkészület

Első fejezet

Írország, West Cork, 1964 áprilisa

Ballymore falu szépen simult bele West Cork sziklás tengerpartjába. Rózsaszínre, sárgára és kékre festett házai derűs látványt nyújtottak a komor, szürke, téli napokon, amikor a falut az Atlanti-óceán felől érkező viharok szüntelen ostromolták. Ezerötszáz lakosa hozzászokott az esőhöz, amely olykor megállás nélkül zuhogott három hónapon keresztül. A hosszú teleket csak az segített elviselni, hogy tudták, azokat ragyogó nyár követi majd. Olyankor az égbolt azúrkékké vált, a fiatalok és az idősek egyaránt hosszú napokat töltöttek a környék híres, aranyhomokos strandjain. Mindenki tudta, hogy abban a néhány hétben nem létezik pompásabb hely a Földön.

Sorcha O’Donovan a falu többi lakójával együtt kisétált a templomból a ragyogó áprilisi levegőre.

– Gyönyörű reggel van! − mosolygott Mary O’Donovan. − Azt hiszem, végre megérkezett a tavasz.

– Igen, nagyon szép, mami − bólintott Sorcha, aki alig várta, hogy elindulhasson. − Mami, átmehetek Maureenhoz ebéd előtt? Megígértem, hogy segítek neki matekozni.

Mary eközben észrevette egy barátnőjét, és integetett neki.
– Igen, de egy órára legyél otthon! − felelte a lányának. − Tudod, milyen kényes rá az apád.
– Igen, mami.

Sorcha figyelte, ahogy az édesanyja megfordul, majd átvág a tömegen a barátnőjéhez. Ezután fogta az épület oldalában álló kerékpárját, és kihajtott a kapun Maureen háza felé. Amikor a templom előtt álló sokaság látótávolságon kívülre került, befordult az egyik sarkon, és amilyen gyorsan csak tudott, tekerni kezdett a tengerhez vezető ösvényen.

Tizenöt perc alatt tette meg a négy kilométert a partig, ahol a biciklijét egy mélyedésbe rejtette, majd leült egy homokdűnére, hogy kifújja magát, és kisimítsa a szél borzolta haját. Néhány másodperc múlva meghallotta Con gitárjának zengését, és a fiú lágy énekhangja egyre közelebbről ért el hozzá. Felpattant, és körülnézett.

– Con, Con, én vagyok az! − kiáltotta, próbálva túlharsogni a hullámok morajlását, boldogan futásnak eredt a dűnék között, miközben a ruhája alját ellepte a homok. − Con! Hol vagy? − Némi zavarodottság kúszott a hangjába. − Con? Én…

Vidám kiáltást hallott a háta mögül, és még megfordulni sem volt ideje, mielőtt a fiú hátulról rávetette magát. Együtt zuhantak a homokos talajra, egymásba gabalyodva gurultak tovább, míg végül egy mélyedésben megálltak.

Sorcha felpillantott a rajta fekvő Conra, akinek hatalmas kék szeme fölött dús, fekete szemöldök húzódott, hosszú, ívelt szempillái pedig már-már nőies benyomást keltettek. Bőre még a hosszú tél után is napbarnított maradt a tengeri levegőtől, dús, fekete haja hullámokban omlott a vállára. Sorcha tudta, hogy egész életében szeretni fogja a fiút, történjék bármi is.

– Szia, kis Sorchám! Hiányoztam? − mosolygott Con, majd a tőle megszokott módon rákacsintott. − Te nagyon hiányoztál nekem.

A lánynak gombóc nőtt a torkában. Bólintott, majd ujjával megsimította a fiú hideg arcát.

– Ó, igen, Con! Nagyon is.

Con Sorcha ajkára tapasztotta a száját, és a lány érezte, ahogy a keze lassan felfelé kúszik a combján.

Néhány másodpercig élvezte az érintést, ám azután a lelkiismerete győzedelmeskedett.

– Con, megígérted! − szólt rá a fiúra, miközben kigördült alóla, és az oldalára fordult.

– Megőrülök érted, kis Sorchám. Esküszöm, másra sem tudok gondolni. Tegnap este még egy dalt is írtam neked − mondta Con, és gyengéden végigsimította a lány haját. − Hozom a gitáromat, és eléneklem.

Felpattant, és eltűnt a dűne mögött.

Sorcha mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt, próbálta mélyen az emlékezetébe vésni minden közös pillanatukat, hogy éjszaka, amikor egyedül lesz, újraélhesse őket.

A fiú hamarosan visszatért.
– A címe: Az egyetlen igaz szerelmem.
Sorcha megfordult, és hallgatta Con énekét.
– Ó, Con, gyönyörű ez a dallam! Tényleg nekem írtad? − kérdezte, miután Con elhallgatott.
– Igen. És minden szavát komolyan gondolom − felelte a fiú, majd újabb csókot nyomott a lány ajkára. − Muszáj menned?

Sorcha lesöpörte a homokot a ruhájáról, és megigazította a haját.

– Tudod, hogy muszáj. Apám rettentően dühös lesz, ha nem érek haza ebédre.
Con átkarolta.
– Ó, Sorcha! „Gyere, éljünk együtt, és légy a szerelmem!” − idézett a dalból, majd finoman megemelte a lány állát. − Tudod, hogy nem folytathatjuk így tovább. Néhány hónap múlva betöltöd a tizenhetet. Akkor már senki sem állíthat meg minket.
– Dehogynem. Tudod jól, hogy nem így van − súgta Sorcha, és a fiú mellkasához bújt.
– Ha átjössz velem a tengerentúlra, akkor nem. Nem maradhatok itt sokáig. Csak te tartasz vissza attól, hogy azonnal elmenjek.
– Kérlek, Con, ne mondj ilyet!
– Sajnálom, de ez az igazság. Döntened kell, kis Sorchám.
– Igen, tudom… Tudom. Szerdán iskola után jövök.
– A kunyhómban várok rád − felelte a fiú, és még egyszer megcsókolta a lányt. − Viszlát, szerelmem!
– Viszlát!

Sorcha vonakodva bújt ki Con öleléséből, és elindult a dűnék között. Megborzongott, ahogy a szél körülölelte a csupasz lábát. Ahogy az olyan gyakran előfordul West Corkban, az idő hirtelen és drámaian megváltozott.

Visszafordulva látta, ahogy Con a tenger felé néz, és a közelgő vihart figyeli. Talán tíz perce lehetett, mielőtt leszakad az ég, és akkor aztán magyarázkodhat majd otthon, amiért csuromvizes lett a ruhája.

Kitolta a kerékpárját az útra, felült rá, és hazaindult.

Az alak, aki az elmúlt negyven percben figyelte őket, észrevétlenül elosont.

*

– Szűzanyám! Csuromvizes vagy, gyerekem! Hogy sikerült így elázni két perc alatt, amíg Maureentól hazatekertél? Gyerünk fel az emeletre, és öltözz át! Három perc múlva tálalom az ebédet.

– Igen, mami − felelte Sorcha, és felrohant a lépcsőn.

A fürdőszobába ment, belülről bezárta az ajtót, beállt a kádba, levetkőzött, és minden ruháját alaposan kirázta. Amikor teljesen meztelen volt, kilépett a kádból, megnyitotta a csapot, és hagyta, hogy az árulkodó aranyszínű homok eltűnjön a lefolyóban.

Amikor visszatért a földszintre, az apja már a lakkozott mahagóniasztalnál ült az étkezőben. Ez a szoba mindig hideg volt, és dohos szag lengte be, mert hetente legfeljebb egyszer használták.

– Ülj le, Sorcha! − mondta az apja.

A lány engedelmeskedett. Az anyja behozta a marhahúst, amely már reggel hét óta főtt a tűzhelyen, és a férje elé tette az ételt.

– Remélem, elég omlósnak találod, Seamus − mondta idegesen, miközben a férfi kézbe vette a szeletelőkést, és lassan végighúzta a nagy villán.

A két nő csendben ült, amíg Seamus pedáns mozdulatokkal tökéletes szeletekre vágta a húst.

Csak miután elkészült a három adaggal, szedhette ki Mary a tányérokra a zöldséget.

Mennyi munka, gondolta Sorcha, miközben megemelte a villáját, és mire végre elkezdhetünk enni, már minden kihűlt!

Néma csendben ettek. Seamus nem szerette a beszélgetést vacsora közben. Miután az étel elfogyott, Sorcha leszedte a tányérokat, Mary pedig egy tökéletes almás pitét hozott a sparheltből.

Sorcha evés közben az apját figyelte. Azon tűnődött, vajon Seamus eleve ilyen morcos arccal született-e, vagy csak annyit ráncolta a homlokát, hogy egy idő után így maradt. Bármi is volt az oka, az apja mindig dühösnek látszott. Sajnálatos módon mindenki azt mondta, hogy Sorcha rá hasonlít. Valóban örökölte az apja sűrű, göndör, vörösesbarna haját és zöld szemét, ezenkívül magas is volt, akárcsak ő. Az iskolai barátnői szerint Seamus jóképű férfi volt, és szerencsésnek tartották Sorchát, hogy ilyen vonzó az apja, ám ő gyakran imádkozott éjjelente, hogy legalább a természetét ne örökölje.

Kiskorában félt tőle, mivel könnyen eljárt a keze, de mostanra… inkább megvetette.
– Bekapcsolhatjuk a rádiót, mami? − kérdezte később a konyhában.
– Tudod jól, hogy az apád nem szereti, ha ebéd után zavarják.
– Halkan sem?
Ahogy azt Sorcha előre sejtette, Mary megrázta a fejét.
– Talán majd később.
Sorcha törölgetni kezdte az edényeket.
– Mami, kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Te szereted apád?
– Sorcha! − Mary keresztet vetett. − Micsoda kérdés ez? Hát nem tudod, hogy szeretem?
– De, azt hiszem… csak… szóval irodalomórára olvasok egy könyvet. Az a címe, hogy Üvöltő szelek. A szerelemről szól… meg a szenvedélyről.
– Értem − felelte Mary, és tovább mosogatott.
– Voltál valaha őrülten szerelmes apába? Úgy értem… annyira, hogy éjszaka nem tudtál aludni, és már az is csodálatos volt, ha csak a közelében lehettél, és amikor megcsókolt, úgy érezted, szétvet a boldogság?

Mary abbahagyta a mosogatást, és hosszan nézett a lányára. Sorcha szeme csillogott, az arca kipirult.

– Én… igen − bólintott. − Egyszer valóban őrülten szerettem valakit… úgy értem, apádat, pontosan úgy, ahogy leírtad. De Sorcha, az az érzés nem tarthat örökké. Néhány hónapig, esetleg ritka esetben pár évig. Aztán közbeszól az élet, a való élet − magyarázta Mary, miközben az ablaküvegen kopogó nehéz esőcseppeket nézte. − Igazság szerint ritkaság, hogy az ember ahhoz menjen hozzá, akit igazán szeret.

– De veled ez történt.
Mary a lányára nézett, és erőtlenül elmosolyodott.
– Hát persze − felelte halkan. − Na, és van még házid, amit be kell fejezni?
– Van.
– Akkor menj fel szépen a szobádba! Én elintézem a többit − mondta Mary.
Sorcha egy csókot nyomott az édesanyja puha arcára.
– Köszönöm, mami.

Fent, a tágas és kényelmes hálószobájában Sorcha elővette az iskolatáskáját, kipakolta a tankönyveket, a füzeteket meg az írószereket az íróasztalra, és leült. Miután kényelmesen elhelyezkedett, ujjaival azonnal a tolltartója alján lévő borítékot kezdte keresni, majd előhúzta. A boríték gyűrött volt, a benne lévő apró fénykép még annál is gyűröttebb.

Sorcha maga elé fektette a fényképet, és ezredszerre is végigsimította a fiú arcát. A fénykép már tele volt az ujjlenyomataival.

– Con… Con − suttogta, miközben a szerelme arcát nézte.

Rettenetesen rossz fénykép volt: homályos, és Con bal füle hiányzott róla, mert Sorcha egy plakátból vágta ki, amely a fiú zenekarának legutóbbi fellépését hirdette. De ez egyáltalán nem számított.

Fordította: Szigeti Judit