Henry David Thoreau: Walden (részletek)

Ha vagyont gyűjtünk magunknak vagy utódainknak, ha családot vagy államot alapítunk, sőt ha hírnévre teszünk szert, mindezzel csak halandó voltunkat bizonyítjuk; de ha az igazsággal foglalkozunk, halhatatlanok vagyunk, s nem kell tartanunk sem változástól, sem balesettől. A legrégebbi egyiptomi vagy hindu filozófus föllebbentette az istenség szobrát eltakaró fátyol csücskét; a köntös most is a levegőben remeg, és én éppoly frissnek látom a csodát, mint ő annak idején, mivel őbenne is én voltam akkor oly vakmerő, és bennem ma is ő szemléli a látomást. A fátyolra nem rakódott le a por; nem múlt el az idő az istenség feltárása óta. Mert az az idő, amely igazán számít, vagy amellyel mi számolhatunk, az se nem múlt, se nem jelen, se nem jövő.

Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain, a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen, és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett.

Furcsa tapasztalat volt, kivált sötét éjeken, mikor gondolataim messze szálltak, kozmikus, átfogó szférákba emelkedtek, hirtelen megérezni azt a halk rándítást, amely félbeszakította álmodozásomat, és ismét a Természethez fűzött. Úgy tetszett, legközelebb bízvást felfelé vethetném horgomat a levegőbe, hiszen a lenti elem sem látszott sokkal sűrűbbnek. Így – mondhatnám – két halat fogtam egy horoggal.

Walden környéke nagyon szép, de ez a szépség szerény, semmilyen tekintetben sem megrázó vagy fenséges, és igazából csak annak érdekes, aki régóta jár ide, vagy sokáig lakta ezt a vidéket; de a tó olyan ritka mély és tiszta, hogy már csak ezért is megérdemli a leírást. (…) Van, aki azt állítja, hogy a „tiszta víz színe a kék, akár folyékony, akár szilárd állapotban.” De ha csónakból, egyenesen lenézünk tavaink vizébe, mindegyik más-más színű, s erősen eltér egymástól. Walden hol kék, hol zöld, még ugyanarról a pontról tekintve is. A föld és az ég közt helyezkedik el, így m indkettő színéből átvesz valamit. A dombtetőről nézve az ég színét veri vissza, de közvetlen közelből a part mentén, ahol látszik a fövenyes fenék, sárgás színű, beljebb világoszöld, s ez a szín a tó közepe felé fokozatosan egyenletes sötétzölddé mélyül. Némely megvilágításban még a tetőről is élénkzöld a partok mentén. Némelyek ezt a zöld lomb visszaverődésének tulajdonítják, de a víz éppolyan zöld a vasúti töltés mentében is, meg tavasszal is, mielőtt a rügyek kifeslenek, így meglehet, hogy ez a zöld szín az uralkodó kékség meg a sárga homok keveredéséből jön létre. Ilyen a tó szivárványhártyája. Tavasszal azon a sávon olvad meg először a jég – a föld is melegíti, a tó feneke is visszaveri a nap melegét –, és keskeny csatorna képződik a középső, még befagyott rész köré. (…) Folyónk vize fekete vagy sötétbarna, ha közvetlen közelből nézzük, és – mint a legtöbb tó vize – sárgásra festi a benne fürdőző testét; ám a Walden-tó vize olyan kristálytiszta, hogy a fürdő ember tagjai alabástromfehérnek látszanak, s ez a  természetellenes fehérség még félelmetesebb hatást kelt azáltal, hogy a tagok felnagyítva, eltorzulva látszanak a vízben – Michelangelo figyelmére méltó tanulmány!

Meg kell tanulnunk fölébredni és ébren maradni – nem külső segédeszközökkel, hanem sohasem szűnő hajnalvárással, amely még álmunkban se tágítson tőlünk. Nem ismerek bátorítóbbat, mint az embernek azt a kétségbevonhatatlan képességét, hogy tudatos erőfeszítéssel jobbítsa életét. Dicséretes, ha valaki tud képet festeni, szobrot faragni, s ekképpen néhány szép tárgyat teremteni; de mennyivel nagyszerűbb, ha azt a légkört, azt a médiumot festjük, faragjuk szebbé, amelyen át a világot nézzük! Márpedig erre erkölcsileg képesek vagyunk. Megváltoztatni napunk jellegét: ez a művészetek legmagasabbika. mindenkinek az a feladata, hogy életét még részleteiben is méltóvá tegye arra, hogy legemelkedettebb, legkritikusabb órájában szemlélje. Ha elutasítanók, vagy még inkább, elemésztenők a sok értéktelen értesülést, amelyet kapunk, a jóshelyek és jósjelek kioktatnának rá, hogy ezt hogyan kell elérnünk.

Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem. Nem akartam magamat áltatni, s olyasmit élni, ami nem élet, hiszen az élet oly drága kincs; de rezignálni sem akartam, hacsak nem elkerülhetetlenül szükséges.

Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet; széles rendet akartam vágni, és alacsony tarlót hagyni, sarokba akartam szorítani az életet, ízekre szedni és kivizsgálni; és ha aljasnak bizonyul, akkor ám ismerjem ki teljes, eredendő aljasságát, s ám tudassam ezt az egész világgal; de ha fenséges, hadd ismerjem ki tapasztalatommal, s adhassak róla hiteles leírást legközelebbi kiruccanásomon. Úgy látom ugyanis, hogy a legtöbb ember különös bizonytalanságban lebeg, nem tudja, vajon Istentől való-e az élet avagy a sátántól, s ezért némileg elhamarkodottan arra a következtetésre jutott, hogy az ember legfőbb feladata e földön Isten dicsőítése és a benne való örvendezés az örökkévalóságban.

Fordította: Szőllősy Klára

Henry David Thoreau: Walden
– A polgári engedetlenség iránti kötelességről
(Új, javított kiadás)
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025
332 oldal, teljes bolti ár 5600 Ft