Egy társaságkedvelő remete ǀ Henry David Thoreau: Walden

D. Magyari Imre |

Azért az ritka, hogy egy régi író egyetlen rövid passzusának az egészét vagy egy részletét többen is idézik a következő században: az egészet egy honfitársa, a részletet egy ismeretlen nyelv alkotója, bizonyos Tandori Dezső. A passzus maga, amit a jelen kötet hátsó borítóján is olvashatunk, így hangzik: „Egy enyhe esti hang a fülem által felmagasztosul, és az életet kimondhatatlanul ünnepélyessé teszi körülöttem. Lehet, az Uranust hallom, lehet, hogy a zsalu sarokvasát.” És ez nem is a főművéből, a Waldenből való, hanem évtizedeken át vezetett naplójából – a negyvenhét kézírásos füzet tizennégy kötetbe fért bele.

Elwyn Brooks White – igen, ő a Stuart Little és a Malac a pácban írója – jubileumi esszéjében ehhez azt fűzte*: „Az 1854-ben megjelent Walden, amelybe belerámolt Uranust, zsalut és mindent, most már százéves, mégis felmagasztalja az embert, a füle által…” Tandori Dezső pedig 1979-es tanulmánygyűjteményének címébe emelte a záró szószerkezetet: A zsalu sarokvasa, amit sokáig nem értettem (micsoda figyelmetlen olvasás, mondom önkritikusan, mert persze ott az idézet, ráadásul egy külön lapon!), de megragadt bennem. (Mintha nem kevés önirónia lenne benne: „Kedves olvasó, amit itt olvasni fogsz, az vagy egy óriásbolygó titokzatos szava, vagy egy sarokvas csikordulása.”)

A Walden valami lényegeset fogalmazhat meg, feltehetően áhítattal kellene olvasnunk.

Erre ösztökél Bollobás Enikő nagyszerű könyve, Az amerikai irodalom története** is (hogy írhatta ezt meg egyedül?), ami külön fejezetben, hét oldalon tárgyalja Henry David Thoreau életművét, már az első mondatban leszögezve: „visszavonhatatlanul… [ő] tekinthető a transzcendentalista életfilozófia legtökéletesebb megvalósítójának.” Ez a filozófia, írja a Világirodalom:*** „a megkésett amerikai romantika leginkább egyedi szellemi terméke.” Központja a Massachusetts államban lévő Concord nevű kisváros, ahol 1886 (!) óta múzeum várja az érdeklődőket, benne Thoreau kicsiny íróasztalával. A szerintem kissé zavaros transzcendentalizmus számos gyökérből táplálkozik, például a platonizmusból, a neoplatonizmusból, a klasszikus német idealizmusból (Kant, Fichte, Schelling), sőt a buddhizmusból és a hinduizmusból is… Ha ezek italok lennének és összeöntenék őket, a létrejövő koktélt nemigen merném megkóstolni, még ha Thoreau adna is hozzá jégkockát… (Külön fejezet szól nála a befagyott tóról.) Az mindenesetre tény, hogy a 19. század közepe az amerikai irodalom első nagy és hosszú, három évtizedes fénykora: Emerson esszéivel, Hawthorne és Melville regényeivel, Whitman verseivel, esetleg nagyvonalúan idesorolva Cooper és Poe műveit. És akkor már említsük meg Harriet Beecher Stowe-tól a Tamás bátyja kunyhóját!

Szóval a Waldent áhítattal kellene olvasnunk. De áhítattal nem lehet olvasni; nemhogy a Waldent: semmit. Az áhítat egyszerűen elhomályosítja a látást és lehetetlenné teszi az igazi megrendülést. Olvasni leginkább nyitottan lehet, kíváncsian, érdeklődve… Én történetesen felemás érzésekkel olvastam a Waldent. Nem ezekkel kezdtem hozzá: de ezek alakultak ki bennem.

Rövid élete – negyvenes évei közepén halt meg – egy pontján Thoreau úgy döntött, hogy akkor ő most kivonul a világból. Épít magának egy kunyhóféleséget az erdőben, a Walden-tó partján, ott fog élni, a saját elvei szerint, mintegy kísérletet végezve, hogy lehet-e. „Nem tekintette magát remetének – írja Bollobás Enikő –, hiszen szinte naponta bejárt Concordba, útközben szót váltott az ír vasúti munkásokkal, s amikor társaságra vágyott, kitette a székét a ház elé, s beszélgetett az arra járókkal.” Gyakorlatilag persze mégis egy remete – jó, egy társaságkedvelő remete – remetoid életét élte, különösen télen, amikor az erdők nem igazán zsúfoltak, ezért mondja Szerb Antal maliciózusan: „remetei tapasztalatait írta meg fő művében.” A világirodalom történetében elintézi őt hét sorral, láthatóan semmi affinitása nincs hozzá – Emersonról viszont lelkesen beszél, bár némi fenntartással.

Való igaz, Thoreau időnként rendkívül – nem tudok rá jobb szót – idegesítő. Bár még az első oldalon leszögezi, hogy írása „talán elsősorban szegény diákoknak szól”, azaz nem tapasztalt, sokat látott felnőtteknek, de a szegény diákok – és a nem szegények is – nyugtalankodni kezdenek, ha ilyet olvasnak: „Hogy az ember élete java részét pénzkereséssel töltse, csak azért, hogy hátralevő s kevésbé értékes részében kétes szabadságot élvezhessen: erről eszembe jut az angol, aki Indiába ment, hogy vagyont szerezzen, aztán visszamehessen Angliába, és költő gyanánt élhessen. Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába?” Persze van valami halvány sejtése arról, hogy nem mindenki ért vele egyet. „»Micsoda? – kiáltja felém egymillió ír munkás, az ország valamennyi kalyibájából. – Hát nem jó ez a vasút, amelyet építettünk?«” De Thoreau nem örül annyira a vasútnak és úgy általában a civilizációnak: „Találmányaink csinos játékszerek csupán, amelyek elvonják figyelmünket komolyabb dolgokról.”

Minden vasút játékvasút? Mit szólna a rádióhoz, a tévéhez, a számítógéphez, a mobiltelefonhoz?

Észre kell vennünk, hogy itt egy különc beszél, aki valamiért nagyon nem szenvedheti a civilizációt, s akinek különc nézeteivel nem feltétlenül kell egyetértenünk. Ő így gondolja, s lám, tökéletesen boldog volt a házában, ha a civilizációból nem is tudott teljesen kilépni. (Még a vonatról is akadnak, önmagának ellentmondva, rajongó szavai!) Sok olyan gondolata is van azonban, amit érdemes megfontolnunk. „Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem.” Nem véletlen idézik sokan ezt a mondatot is: az azért végiggondolandó, mitől lesz valóban emberi – tartalmas és szép – élet az életünk. Sokféleképp lehet tartalmasan és szépen élni, s persze tartalmatlanul és csúnyán is.

Bollobás Enikő szerint a narrátor „a mélyen átélt, tudatos és következetesen elvszerű élet ideálját rajzolja meg”, aminek része a harmónia a természettel, sőt a létezésseló. Nem a remeteélet az eszmény, hanem a világ zajától függetlenedni képes személyiség – kár, hogy ez nála csupán a magányos férfi –, akit nem lehet kívülről irányítani, manipulálni, aki nem alattvaló. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” – írta egy másik huszadik századi magyar költő, aki szerette a verseit egy-egy természeti képpel indítani…

A Walden legfőbb tanulsága talán az, hogy néha ki kell mennünk az erdőre, gondolkodni vagy csak úgy, sétálni.

A kötetben olvasható még A polgári engedetlenség iránti kötelességről. Ez ma is húsba vág és nem is igen jutunk rajta túl. Thoreau sokat változhatott a Walden óta. „Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok.” A mögöttünk lévő másfél évtizedben, ahogy korábban is, sokan élhették át azt az olykor nagyon gyötrő dilemmát, hogy szóljanak valamiért, kockáztassanak – vagy kussoljanak.

Thoreau a börtönt is vállalta, amikor nem fizette be adóját, hogy tiltakozzon a mexikói háború ellen – önhibáján kívül csak egy éjszakát kellett bent töltenie, mert valaki kifizette a tartozását. Előadásaiban pedig tiltakozott a rabszolgatartás ellen s kiállt John Brown mellett.

A Waldent Szőllősy Klára fordította, a Kötelességet Vámosi Pál. A jó műfordítást például az teszi, hogy érezzük, máshogy nem fordítható, amit olvasunk, az a lehetséges optimum. Rég szeretném leírni, hogy Szőllősy Klára sok prózafordítása ilyen. Thomas Mann Doktor Faustusánál éreztem, afféle mellékkatarzisként, hogy másképp egyszerűen nem lehet jobban fordítani, ahogy A Mester és Margaritát sem. És öt nyelvből fordított!

Például az övé tartalmas és szép élet volt. Pedig lehet, hogy nem is szeretett kirándulni.

* Az El nem képzelt Amerika című kötetben olvasható, Bartos Tibor fordította.
** Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története. Osiris Kiadó, 2006
*** Akadémiai Kiadó, 2005. Főszerkesztő: Pál József

⁎ ⁎ ⁎ ⁎ ⁎ ⁎

Henry David Thoreau: Walden
– A polgári engedetlenség iránti kötelességről
(Új, javított kiadás)
Fordította: Szőllősy Klára, Vámosi Pál, Molnár Imre
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025
332 oldal, teljes bolti ár 5600 Ft,
online ár a kiadónál 5040 Ft
ISBN 978 615 684 6242

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Thoreau, Thoreau – elsuttogott, titkos jelszó is lehetne, a természettel harmóniában élőké.
A XIX. századi Amerikában Rousseau eszméjét a gyakorlatban megvalósító Ember – nem az Író – valóságosan is titkos: amennyiben elfelejtett. Pedig Whitman és Emerson társa: a természetet mint szabadságot meghódító és értelmező, azzal harmóniát kereső lény. Naiv eszmefuttatásokban mutatja ki a gyakorlatias társadalom észszerűtlenségét, ám nem elégszik meg ennyivel. Két éven át a vadonban él – a Walden-tó mellett –, saját kezével teremtve meg életfeltételeit. „Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet…”
E társadalomból való „kivonulás” krónikája a könyv; olyan ízekkel, illatokkal, hangokkal, fényekkel, hogy ehetnénk-ihatnánk belőle, fürdőzhetnénk benne. Ezt megtenni nem tudjuk – csak szellemünkön leng keresztül valami régi-friss fuvallat.
Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségé. Az ő nevéhez fűződik ez a fogalom – ugyanis ő írta le először a Civil Disobedience-ben. Mondván, az állampolgár joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erőfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényű író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak „nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én”.