16 év árnyékban (részlet)

Perintfalvi Rita
Áldozat nélkül nincs szabadság

Az orbáni rezsim tizenhat esztendeje alatt sok példakép adott nekem erőt. Az utolsó évekre egyre tombolóbbá váló politikai erőszak közepette Alekszej Navalnij alakja vált számomra a legfontosabb kapaszkodóvá. Ő volt az a bátor harcos, aki szembeszállt a putyini terrorral, mert érezte, hogy a hatalom által gyakorolt elnyomás mögött valójában félelem és reszketés húzódik. Egyszer így fogalmazott: „Az élet már csak úgy működik, hogy a társadalom fejlődése és a szebb jövő csak akkor lehetséges, ha bizonyos számú ember kész megfizetni az árát annak, hogy legyen joga a saját meggyőződéséhez. Minél többen lesznek ilyenek, kinek-kinek annál kevesebbet kell fizetnie érte.”

Navalnij tudta, hogy a szabadság nem olyasvalami, ami csak úgy, önmagától van, ami természetes és magától értetődő. Ellenkezőleg: a szabadság olyan ritka kincs, amiért szüntelenül, minden egyes nap meg kell küzdenünk. Mert minden nap jön valaki, aki el akarja rabolni. Igaz ez egyéni életünk szintjén, és igaz ez társadalmi szinten is, amikor az aktuális politikai hatalom próbálja megfosztani az embert a szabad döntései lehetőségétől. Amikor megszabja, hogy kit szerethet, hogy miképpen lehet önazonos, hogy kik tekinthetik magukat családnak, hogy kik a teljes értékű és a nemzet számára hasznos létezők, és kik nem azok. Ezért aki szabadságban akar élni, annak szükségszerűen szembe kell szállnia az elnyomó hatalmakkal. Amit azonban lehetetlen megtenni áldozatok nélkül. Navalnij tudta ezt. Sőt azt is tudta, hogy milyen sors vár rá, ha hazatér hazájába. Mégsem dönthetett másképpen.

Ahogy én sem, amikor 2024-ben, közel húsz évnyi ausztriai tanulás, egyetemi tanítás, kutatói munka és a két ország közötti állandó ingázás után véglegesen hazaköltöztem. Mert éreztem, hogy a hazámnak szüksége van rám, jobban tán, mint valaha.

E könyv kiadójától nyolcezer betűnyi szöveg írására kaptam lehetőséget, ami óriási kihívás. Mert ennyi betű kevés ahhoz, hogy elmondjam: mit is jelentett Magyarországon az elmúlt tizenhat évben képviselni a normalitást. Egy olyan elnyomó rezsim alatt, amely a feje tetejére állította a világot. Ahol a fehéret feketének hívták, és a feketét fehérnek. Egy olyan országban, ahol a hatalom a béke nevében folytatott háborút. Nem idegen ellenséggel vagy betolakodóval szemben, hanem azok ellen fordítva a propaganda és a jog fegyvereit, akik ennek a földnek szülöttei.

Először a szavak háborúját vívták, azokon keresztül hipnotizáltak. Általuk bélyegeztek meg embereket. Majd jogi, sőt alaptörvényi szinten kriminalizálták, néha pedig egyenesen démonizálták őket. Azért, hogy lassacskán elérjék, hogy a támadás alá vett kisebbségeket – vagyis olyan személyeket, akik nemi, etnikai, származási, vallási szempontból, vagy éppen szexuális beállítottságuk tekintetében mások – a többiek már ne is tekintsék embernek. Hiszen, aki nem ember, annak bántása, a vele szemben alkalmazott erőszak sem lehet erkölcsileg vitatható. Arra hivatkoztak, hogy mindezt csak a fennálló rend, a „normalitás”, a család és gyermekek védelme érdekében teszik. Így tulajdonképpen ők nem is gyilkosok, hanem inkább hősök.

Nyolcezer betű kevés hát ahhoz, hogy leírjam: milyen árat kellett fizetniük azoknak, akik ebben a háborúban képtelenek voltak a hallgatásra. Akik sem megalkuvásból, sem félelemből, sem önös érdekből nem voltak hajlandóak arra, hogy magukra hagyják a hatalom által üldözött áldozatokat. Legyen szó akár emberek csoportjairól, akár célkeresztbe vett személyekről. Ám minden diktatúra tudja, hogy a politikai terrornak egyetlen ellenfegyvere van csak: a szolidaritás. Vagyis a bátor kiállás azok mellett, akiket üldöz a hatalom. Így hát azokat, akik odaállnak a jogfosztottak mellé, akik dühös kiáltásává válnak azoknak, akikbe belefojtották a szót és akiket ártatlanul vádoltak meg a legszörnyűbb tettekkel, a lehető legkegyetlenebb módon bünteti meg a hatalom. Hiszen rajtuk példát kell statuálni. Az ellenállás írmagját is ki kell tépni.

Hosszú évek óta ízlelgettem én is, hogy milyen is lehet a hatalom bosszúja. Főként, miután elkezdtem feltárni a magyar katolikus egyház keretein belül a kiskorúak, sőt néha felnőttek, köztük nők sérelmére elkövetett spirituális és szexuális bántalmazási ügyeket. Aztán ami 2025 augusztusában történt, az minden képzeletet felülmúlt. Az emberi méltóságot perverz élvezetből lábbal tipró rezsim olyan szélsőséges támadássorozatot intézett ellenem a digitális térben, a nyomtatott sajtóban, sőt, még a nyílt utcán a személyes terembe belépve és zaklatva engem, amely a legszemélyesebb és legintimebb integritásomat sebezte meg emberként és nőként egyaránt. Áldozatvédőből szemhunyásnyi idő alatt áldozattá váltam. Egy ország figyelte néma döbbenettel, majd a sokkhatásból felocsúdva egyre hangosabb felháborodással egy ellenzéki közgondolkodó és teológusnő nyilvános kivégzésének kísérletét.

Felsorakoztak mögöttem a jogi segítők, így közel félszáz újnyilas propagandistát, a gyermekvédelem álcája mögé bújt, karaktergyilkosságra specializálódott orvgyilkost és a bűzös szélsőjobboldali és Orbán kormánypárti újságírás pimasz döglegyeit idéztettük az igazságszolgáltatás pulpitusa elé. Nos, közel egy esztendeje másról sem szól az életem, mint az ügyészségi és rendőrség meghallgatásokról és a bírósági tárgyalásokról. A nyomozóhatóságok első reakcióként el akarták dobni maguktól az ügyet, ám a körülöttem kialakult szolidaritásnak és az ügy láthatóságának köszönhetően mégis lett esélye annak, hogy egyszer majd győz az igazság, és az gonosztevők megbűnhődnek.

És mégis: ha bárki megkérdezné tőlem, hogy megbántam-e azt, hogy kiálltam az igazságtalanul üldözöttekért, és a lehető legkeményebb szavakkal bíráltam mindazokat, akik a jogtiprásokért felelősek, könnyű lélekkel azt felelném, hogy soha! Soha, egyetlen pillanatra sem! Mert tudom, hogy nemcsak a szabadságnak, de a kimondott igazságnak is ára van. És ezt mindig meg kell fizetnie valakinek.

Nyolcezer betű végképp túl kevés ahhoz, hogy elmondjam: hívő emberként mennyire fájdalmas volt látnom a történelmi és kevésbé történelmi egyházak kollaborálását a magát kereszténynek hazudó újnáci diktatúrával. És azt, hogy milyen elviselhetetlen lelkiismereti teher volt megtapasztalni az egyházi vezetők szervilis hallgatását a demokrácia teljes lerombolása, az emberi jogok megsértése és a politikai boszorkányüldözések kapcsán. Ezt a hallgatást még elviselhetetlenebbé tette az a tény, hogy a gyermekbántalmazási ügyekben sem emelték fel a szavukat! Hallgattak (mint az egykori zsidóüldözések alatt) Bicskéről is, és a Szőlő utcáról. Majd, amikor a hatalmat bitorlók érdekei úgy kívánták, látványosan az eltussolók oldalára álltak. Akadtak persze, akik megpróbáltak ellenállni, s akiket aztán büntetésből tönkretettek, félreállítottak, ellehetetlenítettek. Illesse hát tisztelet ezeket a magányos hősöket.

A Mester (már csak így nevezem, mert hazug szájuk éppen úgy elkoptatta Jézus nevét, mint ahogy sárba tiporták a nemzeti kokárdát) aligha tekintené kereszténynek azt, aki szerint a gyűlölet erősebb lehet a szeretetnél! Nincsen cinikusabb politikai gazember annál, aki a kereszténység álcájával próbálja leplezni saját gyűlöletpolitikáját, hogy megőrizze betegesen megalomán, korrupt és velejéig romlott hatalmát.

Oly régóta hazátlannak érzem magam a saját egyházamban, a magyar katolikus egyházban! Képtelen vagyok bármiféle közösséget vállalni egy olyan egyházzal, amely nem az áldozatok, hanem az elnyomók és az agresszorok oldalára állt. Következetesen és mindig, akár még egy, a háború esztelen szenvedésébe belehajszolt ország, Ukrajna kapcsán is. A magyar katolikus klérus a nemzeti kereszténység nevében üres politikai szólammá degradálta a valódi békevágyat, figyelmen kívül hagyva a nagy történelmi leckét, hogy az igazi békéhez elsősorban igazság kell! Mégsem hagytam el az egyházat soha. Részben azért, mert tudom, hogy a Lélek a legváratlanabb helyeken fúj, másrészt pedig azért, mert húsz évnyi ausztriai élet és tudományos munka, valamint a német nyelvű teológia megismerése valódi szellemi otthonra találással ajándékozott meg.

Az elmúlt tizenhat esztendőben gyakran láttam a lelki szemeim előtt Alekszej Navalnijt, ahogy ott fekszik a repülőgép mosdójának padlóján, és lassan lebénítja érzékeit a bérgyilkosok idegmérge, a novicsok. Apránként tudatosul benne, hogy már nem ura a testének, nem irányíthatja a mozdulatait sem, beszélni is képtelen. A tudata homályosult el utoljára. És arra gondolt, hogy ez lehet a harc vége.

2026 áprilisára lassan, de felfogtuk, hogy számunkra sem fog a küzdelem előbb véget érni. Amíg mozdul a testünk, a kezünk és lábunk, amíg a tüdőnk megtelik levegővel, és még tudunk lélegezni, amíg a szívünk vért pumpál az ereinkbe, addig képesek vagyunk az ellenállásra is. Az ellenállásra a Gonosszal szemben, amely hatalmába kerítette a hatalmon lévőket, azok mindegyik titkos és látható csatlósával egyetemben. És ebből a felismerésből született meg az a hurrikán erejű népítélet, amely újra visszarajzolta szülőhazámat Európa térképére, s megajándékozott bennünket a vágyva vágyott szabadsággal.

Ami Magyarországon történt, csak egyik tünete volt annak a betegségnek, amely az egész világot megfertőzte. A demokrácia, az emberi jogi gondolkodás és az egész nyugati civilizáció van most veszélyben. Az a civilizáció, amelynek szívébe bele van vésve az emberré lett Isten, a Mester üzenete a felebaráti szeretet radikalizmusáról, hiszen „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”

És ez a szeretet nem maradhat tétlen és közömbös, amikor másokat bántanak, vagy megfosztják őket attól a joguktól, hogy emberként létezzenek. A szeretet jézusi fokmérője az a fajta bátorság, ami soha nem mérlegeli a cselekvés árát. Milyen áldozatot szükséges hozni? – ezt soha nem kérdezi. Csak teszi a dolgát. Könnyedén, magától értetődően és derűsen. Mert tudja, hogy nagypéntek után a feltámadás következik.

De mindig csak utána!

16 év árnyékban
Szerkesztette: Hitseker Mária
K.A.S Kiadó, Budapest 2026
240 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft