Csikós Gábor: A kényszerzubbonytól az elektrosokkig (részlet)

1. A rend ~~~ Az elmebeteg,
a pszichiátria és az erőszak

„Mindenki megelégedett az elmeintézettel, csak az nem, akit oda bezárnak.”
Hollós István, lipótmezei főorvos

Akiknek nincs személyes tapasztalatuk a pszichiátriai munkáról, hajlamosak az erőszak és a pszichiátria – különösen az elmegyógyintézet – szoros összekapcsolására. Bizonyára köszönhető ez a pszichiátria médiabeli megjelenítésének, a mára klasszikusnak számító Száll a kakukk fészkére című film olyan ikonikus jeleneteinek például, mint Billy öngyilkossága vagy Murphy kényszer-elektrosokk-kezelése.2 A horrorfilmeknek is visszatérő témája az elmegyógyintézetben megtapasztalt borzalom: a mentálisan egészséges embert számtalan tényező fenyegeti a pszichiátria falai között, legyen szó őrjöngő betegekről vagy brutális ápolókról. Míg azonban a közérzület szintjén sokszor tűnik összetartozónak az „őrültek háza” és az erőszak, a szisztematikus történészi vizsgálódáson a kérdés mintha mégis kívül maradna, holott – némileg tautologikusan mondva – mind az erőszakkutatás, mind pedig a pszichiátriatörténet számára témát szolgáltathatna.

Mégis, a problémát nyugodtan nevezhetjük azon kutatások vakfoltjának, melyek az erőszak történetiségét vizsgálják. Ha csak az utóbbi évek magyarországi termését nézzük, a Hajnal István Kör 2019-es konferenciájából készült kötet egyáltalán nem érinti a pszichiátrián történt erőszakot,3 ahogy nem tértek ki rá a 2024 tavaszán tartott erőszaktörténeti doktranduszkonferencia előadásai sem.4 Az erőszak kutatását nevében is felvállaló Erőszakkutató Intézet programja pedig elsősorban a magyar történelem (polgár)háborús eseményeit jelöli ki kutatási feladatának. Munkatársaik az állami erőszak- és igazságszolgáltatási szervek szerepét elemzik a kollektív erőszakban, de nem szentelnek figyelmet egyéb intézményekre, így az egészségügyi szektoréira sem. Nem mondható azonban, hogy ez az alulkutatottság magyar jellegzetesség volna, hiszen a Cambridge-ben kiadott World History of Violence modern korra vonatkozó kötetében is mindössze egyetlen szerző tett futólagos említést a pszichiátriai erőszakról, amikor a kommunista diktatúrákban a munkatáborokat és az elmegyógyintézeteket azonos logika mentén működő rendszerként jellemezte.5 Nem kimondottan problematizálták a kérdést az összefoglalás igényével az utóbbi években megjelent egyéb angol nyelvű munkák sem.6

Ha a másik oldalról, az egyes intézmények tanulmányozása felől közelítünk tárgyunkhoz, akkor konstatálhatjuk egyrészt, hogy szaporodnak a magyarországi pszichiátriatörténetre koncentráló kutatások.7 Ez örvendetes fejlemény, mert a szerzők az utóbbi években jelentős historiográfiai hiányokat pótoltak. Ugyanakkor éppen a pótolnivaló sokaságából következik, hogy a kutatások időben, tematikájukban és módszertanukban is szórtak. Még hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a magyarországi pszichiátria történetével kapcsolatos – inkább negatív8 – tudásunkat árnyalják a részletkérdésekre is kiterjedő alapkutatások. Számos történeti megközelítés ki nem mondott alapállása ugyanis, hogy a pszichiátria nyugati modellje a norma, ehhez kell mérnünk a helyi jellegzetességeket, és ha eltérést találunk, arra jellemzően devianciaként kell tekintenünk.9 Ennek oka, hogy a mennyiségileg is meghatározó angol nyelvű, nemzetközi pszichiátriatörténeti szakirodalom döntően Nyugat-centrikus. Amíg az USA-ról, Nagy Britanniáról, Kanadáról,10 Franciaországról11 vagy a német nyelvű államokról12 szép számmal készültek monográfiák; lényegében csak az elmúlt évtizedekben indultak meg kutatások a volt Jugoszláviával13 vagy a Habsburg Birodalom Ausztrián kívüli területeinek elmeügyével kapcsolatban,14 miközben növekvő érdeklődés kezdi övezni a Vasfüggöny keleti felét is.15 Ez utóbbi könyvünk szempontjából azért érdekes, mert a szovjet „politikai pszichiátria” témája sok esetben hívta elő az erőszakra történő reflexiót is.16 Markánsan van jelen az erőszak kérdésköre a gyarmati múlt, illetve az Európán kívüli országok gyakorlatának feltárásakor is.17 Úgy tűnik, mintha pszichiátria és erőszak kapcsolatát azok a konfigurációk rajzolnák ki erősebben, amikor a pszichiátria egy elnyomáson alapuló rendszer (diktatúra, gyarmatosítás) része és logikájának újratermelője. Feltűnő, hogy a téma továbbra is jobbára reflektálatlan marad az egyéb időszakokra vonatkozóan. Ezt a hiányt egy döntően Kanadából induló részdiszciplína, az „őrült emberek története” igyekszik pótolni. A 2000-es évek elejétől kezdve formálódó irányzat a fogyatékosságtörténettel rokon, és olyan történelmi szereplőnek tartja a mentálisan beteg embert, akit különböző mechanizmusokon keresztül szorítottak ki a társadalomból és a történelemből. A sok esetben politikai aktivizmust is mozgósító irányzat18 közép-európai fogadtatása azonban eleddig korlátozottnak bizonyult.

A kötet, melyet az olvasó most a kezében tart, az 1877 és 1966 közti majdnem egy évszázadra vonatkozóan vizsgálja pszichiátria és erőszak kapcsolatát Magyarországon a korabeli szakirodalmi diskurzus, a sajtónyilvánosság, valamint egyetlen elmegyógyintézet, Lipótmező példáján keresztül. Az időtáv nagynak tűnhet, ám az intézet falain belül más tempóban múlt az idő. Bár ezek az évtizedek sokféle politikai rendszert, technológiai fejleményt és társadalomtörténeti változást hoztak, ebből nem sokat érzékelhetett például az a piarista pap, aki 1897 januárjában került Lipótmezőre, miután tanítványaira támadt. „Megérdemelték volna, hogy fejüket összetörjem” – kiabálta azzal vádolva a fiúkat, hogy azok részesei egy őt elveszejteni kívánó titkos összeesküvésnek. Több mint húsz évet töltött az intézmény falai között, és jöhetett közben világháború, forradalom, összeomolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia, ő folytatta napi rutinját hol erőszakosabban, hol nyugodtabban. 1916 augusztusában azt jegyezték fel róla, hogy „a legközelebb levőkre támad, annyi kivehető belőle, hogy szidalmazzák, hallja, hogy Lucifernek szólítják. Különben magában zümmög, céltalanul ődöng a betegteremben.”19 Elkülönítése miatt a tapasztalatai radikálisan eltértek a többségi társadalométól, miközben erőszakossága nem tűnt el, hanem az elmegyógyintézeten belül új formában jelent meg. A könyv hangsúlyosan törekszik érvényesíteni ezt a tapasztalattörténeti vonulatot.

A bemutatott pap vagy betegtársainak története azért adhatja új olvasatát az erőszaknak, mert az elmegyógyintézet olyan tér, ahol laboratóriumi körülmények között mutatkozik meg társadalom és erőszak viszonya. Nemcsak az vizsgálható, hogy a pszichiátria miként tematizálta az erőszakot, hanem az is, hogy a pszichiátriai fogalmakat miként használták az orvostudományon kívül az erőszak relációjában, különféle társadalmi kérdésekkel kapcsolatban. Az erőszak ebben az értelemben – cseppben a tenger – sok mindent megmutat: kirajzolódik belőle a társadalom normarendszere és határkijelölési gyakorlata is. Nemcsak a beteg lehet erőszakos és nemcsak a rá irányuló kényszer minősülhet erőszakosnak, hiszen egyes beavatkozások éppen úgy járhatnak súlyos következményekkel, mint ezeknek az elmaradása. Kérdés, miként ítéli meg ezen cselekedetet az egészségügy, miként a rendészet és miként a közvélemény. A válaszokat keresve ezek az erőszaktörténetek kivezetnek bennünket a pszichiátria intézménytörténetéből, és morális dilemmákra engednek rálátást. Szükségképpen eljutunk ugyanis azokhoz az alapvető kérdésekhez, hogy miként gondolkodunk az emberről, a társadalmi felelősségről vagy a normától való eltérésről.

Ezen kérdések vizsgálatát azonban módszertani kihívások nehezítik, részben éppen a téma kettős – erőszak- és pszichiátriatörténeti – meghatározottsága miatt. Ahhoz, hogy az elmegyógyintézet falain belül bekövetkező erőszakot történészi eszközökkel elemezni tudjuk, először meg kell határoznunk, hogy mit értünk erőszak alatt, és tisztáznunk kell azt is, hogyan viszonyult ehhez az erőszakhoz maga a pszichiátria mint intézmény és tudásforma.

Mi az erőszak?
Az erőszak fogalma első pillantásra magától értetődőnek tűnhet, ám közelebbről vizsgálva gyorsan képlékennyé és ellentmondásossá válik.20 Legközkeletűbben a fizikai integritás elleni támadást értjük alatta. 21 Pszichiátriai kontextusban ez lehet a beteget vagy éppen az egészségügyi személyzetet érő ütés, rúgás vagy egyéb testi bántalmazás.22

De erőszaknak minősül-e, ha valakit szidalmaznak, fenyegetnek? Bizonyos felfogások szerint igen, mégpedig pszichikai erőszaknak. Ezzel a meghatározással az egyént érő hatást két részre bontottuk. Az elemzési szempontból kézenfekvő megoldás azonban a tapasztalat oldaláról már nehezebben hasznosítható,23 hiszen a fizikai erőszaknak lelki következményei is vannak, ahogyan a pszichés támadásnak is keletkeznek biológiai lenyomatai, sőt sok esetben éppen a pszichés komponens közvetít abban, mennyire fordulnak súlyosra a tünetek.24

Az erőszak értelmezése során a pszichológia és a pszichiátria elsősorban az egyénre fókuszált, az agresszió fogalmán keresztül próbálva megérteni annak mechanizmusait. A klasszikus elméletek az agressziót elsősorban ösztönként értelmezték. Az orvosi Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz olyan evolúciós örökségként tekintett az agresszióra, amely eredeti formájában a területvédelmet és a fajon belüli hierarchiát szolgálta, ám amelyet az ember esetében a modern társadalmi viszonyok végül destruktívvá formáltak.25 Az első világháborút követően a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud is amellett kötelezte el magát, hogy az emberi agressziót veleszületett tényezőként, halálösztönként értelmezze: esetében a társadalom azonban nem anomáliákat termelő közeg, éppen ellenkezőleg. Freud szerint a kultúra képes elnyomni az ösztönök destruktív erőit, még ha ennek az ára az egyén neurózisa is. E folyamat pszichodinamikus mintázatát a mítoszok nyelvén elbeszélt őstrauma, az Ödipusz-konfliktus teremti meg: a fiúgyermek az apától való félelem, pontosabban a kasztráció veszélyének belsővé tétele révén mond le vágyainak és agresszív impulzusainak nyílt megéléséről.26 Meghaladná könyvünk lehetőségeit, hogy a pszichoanalízis története során kibontott sokrétű agressziómegközelítéseket részleteiben is tárgyaljuk. Témánk szempontjából azonban különösen jelentős néhány későbbi, a budapesti pszichoanalitikus iskolához köthető fejlemény. Míg Freud az incesztus-konfliktust elsősorban szimbolikus, pszichén belüli erőszakként értelmezte,27 addig tanítványa, Ferenczi Sándor a szexuális bántalmazást és az azt kísérő pszichés sérüléseket valós, megtörtént traumaként fogadta el. Ez az elmozdulás nem csupán elméleti különbséget jelentett, hanem megteremtette az erőszak láthatóvá tételének lehetőségét is.28 Ferenczi másik fontos hozzájárulása a kérdéshez, hogy következetesen végigvitte azt az alapfeltevést, miszerint az agresszió általános emberi jelenség. Ha ez így van, akkor nem kivétel ez alól a terapeuta sem, és a szakembernek kötelessége, hogy a terápiás folyamat során foglalkozzon saját agresszív késztetéseivel is. Ezek a kérdések a kötet egy későbbi szakaszában is felbukkannak, itt most elégedjünk meg azzal, hogy a pszichoanalízis alapvetően az egyén pszichés struktúrájából kiindulva értelmezte az agressziót, miközben a környezet szerepét elsősorban módosító tényezőként képezte le.29

Az agresszió és az erőszak nem azonos fogalmak ugyan, az előbbit mégis felfoghatjuk egy olyan pszichológiai fogalomként, amely segít értelmezni az utóbbi megjelenését. A pszichiátriatörténet szempontjából ez azért is releváns, mert egy olyan értelmező hagyományt alakított ki az erőszak megértésére, ami alapvetően az egyénben kereste az erőszakos cselekmények okát. Komolyabb szakítást ezzel a felfogással John Dollard és munkatársainak munkája jelentett. 1939-es tanulmányuk ugyan még fenntartotta az individualizáló szemléletet, de az agressziót már nem veleszületett ösztönként értelmezte, hanem az adott személy válaszaként, amennyiben céljait akadályozták. A Yale munkatársainak ezt az elméletét a 1960-as években aztán Leonard Berkowitz tovább finomította. Szerinte a frusztráció mindössze érzelmi feszültség, és csak abban az esetben vezet agresszióhoz, ha megfelelő ingerek aktiválják ezt a viselkedést. Ilyen kulcsinger lehet a fegyver látványa, de akár az agresszív nyelvezet vagy bizonyos intézeti rutinok is.30

Az agresszió felfogása szempontjából ezek a fejlemények azért különösen fontosak, mert miközben széles körű egyetértés mutatkozik abban, hogy az erőszak elszenvedője mindig konkrét személy, egyes megközelítések magát az erőszakot mégis kiemelik a közvetlen személyközi viszonyokból. Jó példája ennek Albert Bandura agresszióelmélete, aki a késztetések helyett arra helyezte a hangsúlyt, hogy az agresszív viselkedésformák tanulás útján sajátíthatók el. A kísérletében résztvevő gyermekek egyre változatosabb módon bántalmaztak egy játékbabát annak függvényében, hogy erre milyen módszereket láttak egy jelenlévő vagy akár csak a képernyőn szereplő felnőttől.

(A szövegben jelölt lábjegyzetek csak a kötetben találhatók meg. – A szerk.)

Csikós Gábor:
A kényszerzubbonytól az elektrosokkig.
Erőszak és pszichiátria
Magyarországon 1877–1966.
Modern magyar történelem sorozat
Jaffa Kiadó, Budapest, 2026
240 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft