Portalanítás: Titkok a Sárga Házból | Csikós Gábor: A kényszerzubbonytól az elektrosokkig

Lombár Izabella |

Őrült, bolond, megveszekedett, elment az esze, nincs ki a négy kereke, elmentek nála otthonról. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy erkölcsileg kifogásolható ezeket a kifejezéseket embertársainkra használni. Szókincsünk és napi nyelvhasználatunk mégis tele van ilyen megfogalmazásokkal. De gondolunk arra valaha is, hogy a pszichiátriai betegek ténylegesen társadalmunk tagjai? Közöttünk élnek, s ha éppen nincsenek gondnokság alatt, akkor teljes jogú állampolgárok.
2025-ben összesen 201.365 esetet tartott számon a hivatalos statisztika a magyarországi pszichiátriai gondozókban. Csikós Gábor történész, pszichológus e kötetében történeti távlatokban vizsgálja a lipótmezei pszichiátriai ápoltak helyzetének és az erőszak megjelenésének összefüggéseit.

Az őrületről talán mindnyájunknak Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho (1960) és főleg annak hasadt személyiségű főhőse, Norman Bates (Anthony Perkins riasztóan remek alakítása) juthat eszünkbe. De ugyanígy generációk élménye a Száll a kakukk fészkére (1962, filmen 1975, r. M. Forman), amelyben McMurphy (Jack Nicholson) fellázad a zsarnoki főnővér ellen. A két ismert mű jól illusztrálhatja Csikós Gábor erőszaktörténeti-pszichiátriai kutatásának két legfontosabb irányát. Elsősorban a pszichiátriai gondozott agresszivitását vizsgálja, ami miatt az kikerül a társadalmi normák alól és elkülönítésre szorul (Psycho). Másodsorban górcső alá veszi a hagyományos pszichiátria gyakran elnyomó, és túlzottan a gyógykezelésre, az egyén biológiai „meghibásodására”, illetve az elkülönítésre fókuszáló attitűdjét (Kakukk…). Azonban figyelme mögöttes jelenségekre is fényt irányít: a mentális krízisek és az elmebeli másság mögött legtöbbször meghúzódó társadalmi traumákra, szegénységre, elszigeteltségre vagy rendszerszintű erőszakra.

Az alcímben szereplő évszámok jól körülhatárolható idősávja nem véletlen. A ma már csak pusztulásában megfigyelhető „Lipótmező” 1868-ban nyílt meg Országos Tébolydaként, és 2007-ben zárták be Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) néven. Alapításakor „a közbiztonságra veszélyes elmebetegek tébolydai elhelyezéséről” írt a törvény, Csordás kutatásának végpontja pedig egy 1966-os jogszabály, ami már elismerte a betegség gyógyíthatóságát, és alapelveket fogalmazott meg a diszkrimináció felszámolására.

A hazai pszichiátria az erőszakot kezdetben a veleszületett biológiai adottságokból és az egyéni hajlamokból eredeztette, ami szemben áll a később dominánssá váló pavlovi inger-válasz modellel. A pavlovi nézet ugyanis azt szögezi le, hogy a mentális állapotok összefüggenek a külső környezeti hatásokkal. A pszichiátriai intézményrendszer ebben a folyamatban kettős szerepet töltött be: egyfelől a gyógyítás helyszíne volt, ugyanakkor legitimálta a társadalom védelmét is, lehetővé téve a közösség számára félelmet keltő vagy veszélyesnek ítélt egyének kényszerű elzárását és kezelését.

A Lipótmező korai ötvenes évekbeli betegfelvétele a hatalom működési mechanizmusát tükrözte vissza. Egy ötvenéves nőnek az volt a „kényszerképzete”, hogy férjét bilincsbe verve elszállították, holott a valóságos hallucináció (hallucinatio vera) nagyon is mindennapi esetek nyomán alakult ki benne. A sztálinizmus időszakában a politikai ideológia és a termelési kényszer rátelepedett az elmegyógyintézetekre is. 1952-es az a beszámoló, amelyben az egyik lipótmezei főápoló cinikus humorral fogalmazta meg az intézményben uralkodó abszurd hatalmi dinamikát: „Termelési versenyben vagyunk, mennél több bolondot kell termelni az államnak.”

Az erőszak fogalma itt többrétegű: nem csupán a „késsel hadonászó” beteg dühöngése vagy a kényszerzubbony) minősülhet erőszakosnak, hanem maguk az orvosi beavatkozások is. A hazai pszichiátria történetében ennek az egyik legszemléletesebb példája az elektrosokk-terápia (ECT). Bár az eljárást Meduna László 1934-es úttörő (akkor még kémiai úton kiváltott) kísérletei után gyógyító célzattal vezették be, a magyar kórházakban évtizedekig gyakran brutálisan, altatás és izomrelaxáció nélkül alkalmazták. És nem pusztán terápiás indokkal, hanem kvázi-büntetésként vetették be fegyelmi vétségek (az ellenvélemény hangoztatása vagy szökési kísérlet) megtorlására. Egy morfinista beteget, aki gyógyszert próbált lopni a kezelőből, úgynevezett „Nyírő-féle halmozott kezelésnek” vetettek alá: tizenöt elektrosokkot kapott. Ennek következtében a férfi a saját nevén kívül szinte mindent elfelejtett, és az intézetből kikerülve még a budapesti Bakáts teret sem ismerte fel.

Csordás kutatásának egyik felismerése, hogy a pszichiátriai intézet nem egyértelműen az elnyomás vagy a gyógyítás tere volt. Egyesek számára a falak a szabadság elvesztését és börtönbüntetést jelentettek, mások számára Lipótmező valódi menedéket nyújtott a külvilág traumái – például a háború vagy a politikai üldöztetés – elől.

Erre a „menedék szerepre” döbbenetes példa annak a nemzetközileg ismert művésznek az esete, aki a német megszállás és a sárga csillag viselésének elrendelése után, 1944 májusában tudatosan próbált bejutni az intézetbe. Öngyilkossági kísérletet és bizarr szexuális fantáziákat adott elő, magára öltve az elmebeteg szerepét, mert a zárt osztályt biztonságosabbnak ítélte a kinti valóságnál. Bár az orvosok végül nem tartották bent, az eset mégis hűen illusztrálja, hogyan válhatott (volna) a pszichiátria a fizikai túlélés eszközévé.

• Olvass bele!

A korábbi vallás- és közoktatásügyi miniszter, Hóman Bálint – a zsidótörvények aktív előkészítője – súlyos vitákat folytatott Oláh Jánossal, a Lipótmező akkori igazgatójával a zsidó származású ápoltak kiadatásával kapcsolatban, de az igazgató nem engedett a követelésnek. Az egyik ott ápolt ügyvéd számára az intézet maga volt a börtön és a rettegés színtere: leveleiben esedezett, hogy vigyék át a rendőrségre, mert úgy érezte, a falak között is az életére törnek. A felesége eközben azért könyörgött levélben az orvosoknak, hogy férjét ne engedjék ki, mert a kinti világban már a lakhatásuk is megszűnt: „Könyörgöm, tessék ott tartani, mert lehet, mire hazajönne, már mink nem is leszünk itt.”

Számomra a kötet egyik nagy revelációja volt, hogy alaposabban megismerhettem a humánus pszichiátria két magyarországi képviselőjének, Hollós Istvánnak (1872–1957) és Benedek Istvánnak (1915–1996) munkásságát. Hollós István emberközpontú szemléletével évtizedekkel megelőzte a nyugati „antipszichiátriai” mozgalmakat; ezek azt fogalmazták meg, hogy nincsenek őrültek, csak eltérő lelki működések. A Lipótmező intézményvezetőjeként a betegeket egyenrangúakként kezelte és sokat lazított az intézmény börtönszerű bezártságán. Páciensei belső világának megértésén fáradozott. Kényszernyugdíjazásának történetét – ami mögött szintén a zsidótörvények álltak – Búcsúm a Sárga Háztól (1927) című kötetében írta meg. Hollós megmenekült a nyilasterrortól és egész életében folytathatta gyógyító tevékenységét, de mivel az orosz példát szolgaian követő rákosista rezsim áltudománynak minősítette pszichoanalitikus módszereit, ezek tiltólistára kerültek.

Benedek István az őt követő orvosgeneráció tagja. Főorvosként dolgozott Lipótmezőn, majd osztályidegennek minősítették, és 1952-ben a Vas megyei, mindentől távol eső, Intapusztai Pszichiátriai Intézetbe helyezték. Az 1956-os forradalomban való részvétele után Kistarcsára internálták, és többé soha nem kapott állást fekvőbeteg-ellátásban. Nevéhez fűződik azonban a modern magyar pszichiátria egyik legfontosabb humanista kísérlete, amelyet az általa 1957-ig vezetett kísérleti elmegyógyintézetben (Intapusztán) valósított meg. Ennek a tapasztalatait írta meg Aranyketrec (1957) című, utóbb sok kiadást megért művében. Elveihez tartozott a fizikai korlátok lebontása, a munkaterápia, az ápolói brutalitás felszámolása és a kultúra gyógyító erejének kiaknázása.

Csikós Gábor kötete nyitott mű: gondolkodásra inspirál. Egyértelműen kiderült belőle, hogy a pszichiátriatörténeti kutatások esetében egy-egy válaszkísérlet számos újabb, nyitott kérdést vet fel, illetve több további kutatási irányt jelöl ki. Különösen érdekes lenne számomra az 1960-as éveket követő időszak kor- és kórtörténetének megismerése, vagyis annak a korszaknak a vizsgálata, amelyet egyrészt a gyógyszeres kezelések elterjedése, másrészt a velük párhuzamosan kibontakozó antipszichiátriai mozgalom határozott meg. Szintén rendkívül izgalmasnak tartom a kötetben felvetett problematika továbbgondolását: a hallgatás és a beszéd viszonyát – ugyanis ez a kórelőzmény (anamnézis) feltárásának két eltérő lehetősége. Vajon ténylegesen elmondható, megosztható, értelmezhető-e a normalitástól való eltérés, és ha a hallgatás bizonyul a lehetséges válasznak, akkor mégis milyen kommunikációs, s ezzel együtt milyen gyógyítási lehetőségek maradnak?

Végül kirajzolódik egy további kutatási irány is: ha körülnézünk egy mai könyvesboltban, jól látható, hogy a személyes fejlődést támogató (önsegítő) pszichológiai szakkönyvek szinte egész falakat borítanak be. Ezek elsősorban az egyéni felelősség és az önfejlesztés lehetőségét állítják előtérbe. Csikós Gábor könyve ugyanakkor további kutatási feladatként jelöli ki a társadalmi helyzet, a társadalmi problémák, a politika és az egyéni mentális egészség összefüggéseinek mélyebb, több tudományágra kiterjedő vizsgálatát.

A szerző korhű dokumentumok, például kórlapok, ambuláns lapok, zárójelentések vizsgálatával igazolta, hogy az elmegyógyintézetek zárt világa egyfajta társadalmi laboratóriumként működött, ahol az erőszak és a hatalom dinamikája hűen tükrözte a mindenkori történelmi korszakot.

De a lipótmezei eseteken keresztül a könyv rávilágít arra is, hogy a normától való eltérésről és a társadalmi felelősségről alkotott fogalmaink, valamint a pszichiátriai diagnózisok mögött mindig az adott történelmi kor emberképe húzódik meg.

Csikós Gábor nagy ívű elméleti tudományos anyagot mozgat meg pszichológus kutatóként, továbbá történészként számos kordokumentumot értelmez. A könyv egyik rendkívüli ereje számomra éppen ez a gazdag dokumentáltság. A másik pedig a kutatás egyik legfontosabb tanulsága: hogy a pszichiátriai kezelés milyensége és minősége, valamint a társadalom tagjainak mentális állapota mindig szoros összefüggést mutat a kor történelmi-társadalmi helyzetével.

Csikós Gábor:
A kényszerzubbonytól az elektrosokkig.
Erőszak és pszichiátria
Magyarországon 1877–1966.
Jaffa Kiadó, Budapest, 2026
240 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4499 Ft,
ISBN 978 963 687 3639

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

A pszichiátria történetét sokáig furcsa kettősség jellemezte: nemcsak a gyógyítás, hanem a rend fenntartásának eszköze is volt. Az elmegyógyintézetekben laboratóriumi körülmények között mutatkozott meg társadalom és erőszak kapcsolata, ez a viszony pedig sok mindent elárul egy történelmi korszak normarendszeréről és gyakorlatáról.
Történetek sora mutatja meg, hogy nem csupán a késsel hadonászó, őrültnek minősített ember viselkedhet erőszakosan, és nem is csak a rá irányuló kényszer minősülhet erőszakosnak; egyes beavatkozások éppúgy járhatnak súlyos következményekkel, ahogyan az elmaradásuk is. Az intézmény falain belül töltött idő, egyéni élethelyzettől függően, megélhető börtönbüntetésként, de nyújthat akár menedéket is a külvilág elől.Könyvünk az 1877 és 1966 közti majdnem egy évszázadra vonatkozóan vizsgálja a pszichiátria és az erőszak kapcsolatát Magyarországon a korabeli szakirodalom, a sajtónyilvánosság, valamint a lipótmezei elmegyógyintézet példáin keresztül. Az egyes esetek morális dilemmákra világítanak rá, szükségképpen eljutunk ugyanis azokhoz az alapvető kérdésekhez, hogy miként gondolkodunk a normától való eltérésről, a társadalmi felelősségről, és végső soron magáról az emberről.

Csikós Gábor történész, pszichológus. Tanulmányainak rendre visszatérő kérdése az, hogy az egyes társadalmi változások miként hatnak az egyénre, és ebben a folyamatban milyen szerepet kap a pszichológiai tudás.