MURAKAMI Haruki: A város és kiszámíthatatlan falai (részlet)

~~ 1 ~~

 Te meséltél nekem először a városról.

Azon a nyári estén folyásiránnyal szemben sétáltunk a folyó mentén, és élveztük a füvek édes illatát. Elhagytunk néhány kis zúgót, meg-megálltunk, figyeltük a nyúlánk, ezüstszínű halakat, amelyek a lapályon kisimuló vízben úszkáltak. Egy ideje már mindketten mezítláb voltunk. A kristálytiszta folyó hűvösen cirógatta a bokánkat, lábfejünk belesüppedt a meder finom homokjába – mint álombeli puha felhőkbe. Én tizenhét éves voltam, te egy évvel fiatalabb.

Sárga műanyag válltáskádba dugtad piros lapos talpú szandálodat, és valamivel előttem róttad az utat homokpadról homokpadra. Vizes lábszáradra fűszálak tapadtak, mint csodás zöld írásjelek. Én két kezemben lóbáltam ócska fehér tornacipőmet.

A gyaloglástól fáradtan egyetlen szó nélkül lehuppantál a friss fűbe, csak nézted az eget. Két kismadár röppent át felettünk egymáshoz közel, éles hangon csivitelve. A néma csendben már kezdett minket betakargatni az egyre kékülő alkony. Leültem melléd, és valahogy furcsa érzésem támadt. Mintha több ezer láthatatlan szállal kötődött volna tested a lelkemhez. A szemhéjad rebbenése, még az ajkad legapróbb rezzenése is felforrósította a szívemet.

Ekkor még se neked, se nekem nem volt nevünk. Egy tizenhét meg egy tizenhat éves fiatal egy nyári estén, kitörő érzelmek a folyó menti füveken – ennyi volt csupán az egész. Nemsokára szép lassan pislákolni kezdtek felettünk a csillagok, ám azoknak sem volt nevük. Mi csak ültünk egymás mellett a füvön egy névtelen világ folyópartján.

– A várost magas fal veszi körül – kezdtél bele. A sötétség mélyéből kerested ki a szavakat. Mint a gyöngyhalásznők, akik egy szál semmiben merülnek alá a vízbe a zsákmányért. – Nem annyira nagy város ez. De nem is annyira kicsi, hogy egy pillantással felmérhetnéd.

Másodszor említetted nekem ezt a várost. Így került köré egy magas fal.

Ahogy tovább meséltél, lett a városnak egy gyönyörű folyója és három kőhídja (a Keleti, az Öreg és a Nyugati híd), majd egy könyvtára és egy őrtornya, lett egy elhagyott vasöntödéje és szerény lakótelepei. A nyári este közeledtén a gyengülő fényben, egymásnak vetett vállal figyeltük ezt a várost, én és te. Hol távolról, egy messzi-messzi dombról hunyorogva, máskor tágra nyílt szemmel, karnyújtásnyi közelségből.

– Az igazi énem ebben a magas fallal övezett városban él – mondtad.

– Akkor, aki most itt van előttem, igazából nem te vagy – jegyeztem meg magától értetődően.

– Nem, aki most itt van, az nem az igazi énem. Csak egy helynök. Olyasmi csupán, mint egy tovasuhanó árnyék.

Ezen elgondolkodtam. Olyasmi, mint egy tovasuhanó árnyék? De a véleményemet egyelőre megtartottam magamnak.

– Jó, és az igazi éned mit csinál abban a városban?

– A könyvtárban dolgozik – felelted halkan. – A munkaidő délután öt körültől este tíz körülig tart.

– Körültől körülig?

– Ott minden időpont hozzávetőleges. A főtéren van egy magas óratorony, de nincs mutatója.

Elképzeltem a mutató nélküli toronyórát.

– És bárki bemehet abba a könyvtárba?

– Nem. Nem léphet be szabadon akárki. Csak az arra érdemesek. De te bemehetsz. Mert neked megvan az a különleges képességed, ami felhatalmaz rá.

– Különleges képesség… Miféle érdemességről van szó?

Szelíden elmosolyodsz. De a kérdésemre nem válaszolsz.

– De ha eljutok oda, akkor találkozhatnék az igazi éneddel, igaz?

– Ha meg bírod találni a várost. És ha…

Itt elhallgattál, és kissé elpirultál. De én meghallottam a ki nem mondott szavaidat is.

És ha téged tényleg az igazi énem érdekel… – ezek voltak a szavak, amelyeket te akkor szándékosan nem ejtettél ki. Óvatosan átkaroltam a válladat. Ujjatlan, halványzöld ruhát viseltél. Arcodat a vállamnak támasztottad. Csakhogy akinek én azon a nyári estén átkaroltam a vállát, az igazából nem te voltál. Ahogy mondtad, az csak egy téged helyettesítő árnyék volt csupán.

Az igazi éned a magas fallal körülvett városban élt. Volt ott egy törpe füzekkel sűrűn benőtt gyönyörű sziget a folyón, néhány magasabb domb, és úton-útfélen békés, egyszarvú lények. Az emberek régi lakótelepeken laktak, és egyszerű életet éltek, de semmiben nem szenvedtek hiányt. A vadak szívesen fogyasztották a város fáinak levelét és gyümölcsét, de sok elhullott közülük a hosszú tél hidegében és az éhezés miatt, amikor vastag hó lepte be a várost.

El sem tudom mondani, mennyire vágytam rá, hogy eljussak ebbe a városba. Mert találkozni szerettem volna az igazi éneddel.

– A várost magas fal veszi körül, és nagyon nehéz bejutni – mondtad akkor. – Kijutni pedig még nehezebb.

– Hogyan juthatnék be oda?

– Csak akarni kell. De nem olyan könnyű ám valamit szívből akarni. Lehet, hogy időbe telik majd. Lehet, hogy közben mindenféléről le kell mondanod. Méghozzá számodra fontos dolgokról. De ne add fel. Akármennyi időbe is teljen neked odajutni, a város nem tűnik el.

Elképzeltem, hogy találkozom az igazi éneddel abban a városban. Magam elé képzeltem a gyönyörűen burjánzó, hatalmas almafaligetet a városon kívül, a folyón átívelő három kőhidat és este a fülemülének csak az énekét, mert látni nem lehet. És a régi kis könyvtárat, ahol az igazi éned dolgozik.

– Neked ott mindig megvan a helyed – mondtad.
– Az én helyem?
– Igen. A városban egyetlen szabad munkahely van. Te pont oda való vagy.

Vajon miféle állás lehetett ez?

– Álomolvasó leszel – fogtad halkabbra a szavaid. Mint aki fontos titkot árult el.

Ezen muszáj volt nevetnem.

– Hát, én a saját álmaimra sem szoktam rendesen emlékezni. A magamfajtának nem lehet könnyű álomolvasóvá válni.

– Ne aggódj, az álomolvasóknak nem szükséges álmodniuk. Elég, ha a könyvtár raktárában felhalmozott régi álmokat olvassák. De arra nem mindenki képes.

– Én viszont igen, ugye?
Bólintottál.

– Igen. Te képes vagy rá. Neked megvan hozzá az adottságod. És az ott lévő énem segíti a munkádat. Minden este melletted leszek.

– Álomolvasó vagyok, és a város könyvtárának raktárában olvasom esténként a sok-sok régi álmot. És te mindig mellettem vagy. Az igazi éned – ismételtem meg hangosan a megismert tényeket.

Karomban megremegett csupasz, törékeny vállad a zöld ruha vállpántja alatt. Majd hirtelen megfeszült.

– Igen. De egyet ne felejts el: hiába találkozom majd veled abban a városban, az ottani énemnek a leghalványabb emlékei sem lesznek rólad.

– De miért?
– Nem tudod, miért?

Dehogynem tudtam. Akinek én akkor átkaroltam a vállát, az csak egy helynök volt. Az igazi éned a városban élt. Abban a messzi-messzi, magas falaktól ölelt, titokzatos városban.

Selymesnek és kellemesen melegnek éreztem a válladat, ahogy átkaroltalak, és nem fért a fejembe, hogy ez ne az igazi éned válla lett volna.

Murakami Haruki:
A város és kiszámíthatatlan falai
Fordította: Mayer Ingrid
Geopen Kiadó, Budapest, 2025
616 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft