Igazi vészet ǀ Székely Csaba: Egy diktátor születése / Budaörsi Latinovits Színház

D. Magyari Imre |

Az 1998-ban alakult Budaörsi Játékszínből kinövő, már régóta igen figyelemreméltó előadásokat létrehozó, Berzsenyi Bellaagh Ádám vezette Budaörsi Latinovits Színház – 2013 óta viseli Latinovits Zoltán nevét. Ám ennél sokkal fontosabb: hordozza is a szellemiségét. Idén júniusban Budaörs egy ötnapos nemzetközi színházi fesztiválnak (SITFY) adott otthont. Két helyszínen, itt és a Városi Ifjúsági Klubban az érdeklődők tizenegy előadást, négy hazait és hét külföldit nézhettek meg. Köztük volt a színházban az Öröm és boldogság, majd Az igazság gyertyái (mindkettő Alföldi Róbert rendezése) révén szerencsére egyre otthonosabb Székely Csaba monodrámája: az Egy diktátor születése. A szerző ezt Galló Ernőnek írta, 2025-ben mutatták be a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, színpadra pedig Sebestyén Aba állította, aki az író nyelvét tökéletesen érti és beszéli.

Budaörsön még a nézőket is a színpadra ültette. Egy térben, egy meglehetősen intim térben vagyunk a beszélővel, aki az elején (látszólag) még csupán egy közülünk, sokáig neve sincs, egyáltalán nem tűnik félelmetes diktátornak. Annyira nem, hogy mesél, szó szerint mesét mond, azt a szép és tanulságos mesét, amit annak idején annyiszor mondott el a kamaszként a tizennégy évesen meghalt, szellemileg visszamaradott öccsének, majdhogynem az egyetlen lénynek, akit a leendő diktátor valóban szeretett. Persze, kit is szeretett volna? Az iskolában folyton gúnyolják alacsony termete miatt, ami felnöveszti benne a dacot, képzelegni kezd: „Valahányszor felsebezték a lelkem, elalvás előtt azon gondolkodtam: ennyi nektek az ember? Testi adottságok? A tehetségem, a tudásom, az semmi? Meglátjátok ti. Egyszer majd kiderül, mennyit is érek valójában. Egyszer majd rá fogtok jönni, hogy ti vagytok a kicsik.”

Szeretné az anyukáját és az apukáját is, de az utóbbit nehéz, mert veri az előbbit, akit ugyanezért szintén nem könnyű, illetve őt csak időszakosan lehet. Ugyanis ha akkor is szeretné, amikor épp verik, megszakadna a szíve. Ezért aztán ilyenkor inkább nem szereti, pláne, hogy ő is kap két pofont, ha védeni merészeli. Ez szerintem fontos, mutatja a mindenkori áldozatokhoz való alapvető viszonyt. Verik az anyámat? Viszik a zsidókat? Szörnyű! De ha ennek hangot adok: vernek, visznek engem is! (B variáns: Verjék! Vigyék!)

A mese tanulságos és naiv. Egy kopácsról (!) szól, aki kellő ravaszsággal eléri, hogy a faluja népét rettegésben tartó szurkány elköltözzön a környékről. A kopácsot nem tartják túl sokra a faluban, mégis megmenti a falusiakat. És ravaszsággal! Azt nem mondhatjuk, hogy nem alkalmaz némi erőszakot, mert a „nyelvöltészeti tébláb”-ot kétségkívül rászereli a szurkány nyelvére, azaz a nyelvénél fogva odaszegecseli őt egy tuskóhoz, de tekintsük ezt történelmi szükségszerűségnek. Ráadásul ígéreteinek hatására megkönyörül rajta, a szurkány pedig megtartja ígéreteit és világgá megy. Ez a kicsengés naiv és optimista, mert a szurkányok nem szoktak olyan könnyen világgá menni, de ez ilyen mese.

Később majd halljuk még egyszer, kicsit más körülmények közt előadva.

A beszélő édesanyja színésznő, ha nagyobbik fia születésekor fel is adja a karrierjét, a nagyobbik fiú pedig, tehát az egyre sérültebb elbeszélő, sokat olvas. („Az első nő, aki iránt életemben először valódi vonzalmat éreztem, Elizabeth volt a Büszkeség és balítéletből.” Székely Csaba kiváló drámaíróként pontosan tudja, hogy egy mondott szövegben jótékony hatású, sőt jellemző lehet egy ilyesfajta poén.) És felismeri azt a képességét, hogy mulattatni tudja a nála erősebbeket, még ha önmaga kigúnyolásával is. És ezt valamiféle győzelemként éli meg. Jelentkezik tehát a színművészetire, ami az ő szóhasználatában Szín- és Szemfényvesztési Egyetem – gyerekkorától kezdve igyekszik megteremteni a saját nyelvét, kovács helyett is ezért mondott kopácsot.

Legnagyobb meglepetésére felveszik. Nem a termete miatt: hanem mert tehetségesnek találják.

Feri bácsi – „Megsenyvedi” Ferenc, a bizottság elnöke – már a felvételin nagy hatással van rá, amikor III. Richárdról beszél: „Vegye tudomásul, hogy a nagyravágyás teher! A bűn teher! És senki sem akar terheket cipelni. De ő rájön, hogy testi fogyatékossága egy maszk, és amögé bújva bármire képes, mert a maszk átvesz minden terhet, eltüntet minden gátlást, és még szórakoztató is!” Kérdés, hogy így van-e, hogy a bűn annak is teher-e, egyáltalán, bűn-e, aki elköveti, de ez most lényegtelen, a lényeg, hogy a felvételiző elhiszi.

Az a gyakorlat is sikerül neki – sok évvel később –, ami a világ boldogabb tájain aligha jutna eszébe bárki tanárnak. Itt igen. Egy parkban oda kell menni egy vadidegenhez, megérinteni a vállát, és ennyit mondani neki: „Kövessen, kérem!” Az ismeretlen nagy valószínűséggel követi. „Az emberek így reagálnak a tekintélyre, mert ezt diktálja az ösztönük: követik.” (Na, és a miénk mit diktálna?)

Ádámnak, a vetélytársnak, éppenséggel nem sikerül a gyakorlat, de Feri bácsi elnéző vele. A mi elbeszélőnk ezen annyira felháborodik, hogy rosszul lesz, sőt elájul, másnap pedig hazautazik és nem akarja befejezni az egyetemet.

„Elég a művészetből, én igazi vészetet akarok!”

Végre felléphet. Ünnepi műsor egy idősotthonban. „Valahányszor arra kényszerültem, hogy nézőként részt vegyek egy-egy ilyen eseményen, az emberi társadalom iránti megvetésem a sokszorosára nőtt, és így történt ez most is.”

Nem jut eszébe semmi. Illetve a mese. A mese a kopácsról és a szurkányról. És elmondja. Máshogy, mint nekünk az elején.

Innentől kezdve a szürrealitás birodalmában vagyunk. Bár…

A hallgatók, tehát alapvetően az idősotthon lakói, euforikusan kiabálni kezdenek: „Igaza van!” „Végre valaki kimondta!” „Mocskos szurkány!” „Szurkány, takarodj!” „A bankokról is beszélj, Kopács, hogy rohadnának meg!”

Kopács János felismeri, hogy minden népvezér ezt a mesét meséli: van egy veszély, amitől csak ő tud minket megvédeni. Ráadásul a háborús, katonai hasonlatok felébresztik a harci dühöt. A hatalom megtartásához mindössze a félelem gerjesztésére és a gyűlölködés okozta örömre van szükség.

Semmi kétség, a diktátor megszületett. A szemünk előtt. És azért született meg, mert megszülethetett. Sokan szeretik, ha irányítják őket, ha megmondják, mit kell gondolniuk és érezniük. Diktátorközelben olyan biztonságos minden.

És feltehetően diktátornak is jó lenni. Igazi vészet.

Sebestyén Aba rendezésében Galló Ernő, kiváló fizikai erőnlétről téve bizonyságot, bejátssza a V. Sós Beáta tervezte teret. (Ő a jelmeztervező is: egy szupermenes pólót ad Kopácsra.) Ennél természetesen sokkal fontosabb, hogy színészi képességei is kiválóak, nem véletlen, hogy Székely Csaba szövege sok-sok lehetőséget ad ezek felmutatására. Sok minden lehet: megbántott óvodástól mélységesen felháborodott tanítványon át kezdő diktátorig. És közben mondhat Shakespeare-t, Molière-t, Madáchot, Ibsent. (Jó, tőle csak egy mondatot, de az a nehéz!) És mindhárman tudják, hogy a diktátori hajlamok korántsem csak a politika területén burjánozhatnak el, hanem például egy párkapcsolatban is.

Bármi történik is éppen, van mitől félni.

Fotók: Rab Zoltán

Székely Csaba: Egy diktátor születése – Monodráma
Yorick Stúdió, Marosvásárhely, Románia
Rendező: Sebestyén Aba
Díszlet, jelmez: V. Sós Beáta

Játssza: Galló Ernő