Sötét, fájdalmas, de emlékezni kell rá | Samudaripen. Romák sorsa a holokauszt idején 3.

●    R E S T A N C I A *  ●

Sváb Ági |

Régi adósságom magammal szemben, hogy ajánlót írjak Bársony János monográfiájáról, ugyanis a Samudaripen még 2024 novemberében jelent meg. De ezt a kötetet elolvasni többszörösen is nehéz volt. Szó szerinti értelemben is: ötszáz oldalnál nagyobb terjedelmű, és a 20. századi magyar történelem legsötétebb korszakába vezet el. Tárgyilagosan próbálja rögzíteni a leírhatatlant, több tízezer roma megkínzását és meggyilkolását a második világháború utolsó éveiben.

Majdnem egy évig tartott, amíg többszöri nekifutásra elolvastam. És amikor elkezdtem róla írni, közbeszólt a 2026-os nagyon intenzív választási kampány, ahol néha szinte ugyanazokkal a szavakkal illették a magyarországi cigányság helyzetét, mint 80-90 évvel ezelőtt. Ezeket a hátborzongató párhuzamokat nem szeretném külön említeni, de a monográfiáról írni muszáj – mert fontos lenne, hogy minél több ember elolvassa.

Kezdjünk a címmel! Samuradipen. Ez a szó minden romani nyelvben érthető. Azt jelenti, kiirtás vagy legyilkolás. A könyv alcíme – Romák sorsa a holokauszt idején 3. – ugyanakkor némi magyarázatra szorul. Az első verzió még 2004-ben jelent meg, és ekkor Bársony János és a roma értelmiség egy másik kiemelkedő alakja, Daróczi Ágnes által írt esszéket tartalmazott. 2008-ban aztán egy átfogó tanulmánykötet formájában adták ki ismét, de magánkiadásban. A jelenlegi verzió tehát ezért a harmadik. A kötet érezhetően merít a korábbi kutatási eredményekből, de erősen reflektál az elmúlt húsz év változásaira és kutatási eredményeire. Az előbbire példa lehet, hogy milyen/melyik szóval jelöli a roma holokausztot: kali trash, pharrajimos vagy samudaripen – kicsit eltér a jelentésük, de mindegyik mellett lehet érvelni. Azt is megkérdőjelezik, hogy a cigányság elpusztítását kell-e a holokauszt részének tekinteni. Bársony János amellett érvel, hogy igen, szemben bizonyos történészekkel, akik a holokauszt szót csak a zsidóság módszeres megsemmisítésére használják.

Az elmúlt húsz év kutatási eredményeire pedig bizonyítékot a könyv második része nyújt: majdnem 200 oldalon keresztül olvashatunk száraz, kegyetlenül szikár felsorolásokat, például a cigány internáló- és munkatáborok listáját, a cigányok ellen elkövetett tömeggyilkosságok helyszíneit, a német koncentrációs táborok magyar-cigány jelzésű foglyainak adatait, és a komáromi Csillagerődben létesített koncentrációs tábor roma foglyainak még fellelhető adatait.

Bár a könyv témája a samudaripen, az események megértése érdekében a monográfia már a 20. század eleji cigányokkal kapcsolatos, elérhető dokumentumokkal és történésekkel indul. Az 1900-as évek elejére a magyarországi cigányságot már kényszerrel letelepítették, a vándorlás minden formáját büntették. A romák jellemzően vidéken, a települések peremén éltek. Döntő többségük „a falu olcsó munkaerő-tartalékát biztosította, családjaik szimbiózist alakítottak ki a parasztcsaládokkal, melyben a romák áron alul, a természetben kapott juttatás fejében szezonális munkacsúcsoknál segítették ki a paraszti gazdaságot, arattak, csépeltek, kapáltak, szántottak, ellátták a ház körüli nehezebb és piszkosabb munkákat; télen és tavasszal, amikor elfogyott az élelem, a tüzelő, a parasztcsalád jótékonyan kisegítette a megszorult roma családot élelemmel, tüzelővel.” A polgári fejlődés, az emancipáció szóba sem jöhetett, mert a romák többségének nem volt saját földtulajdona, a hatóságok kényének-kedvének voltak kiszolgáltatva. Egyedül egy igen vékony rétegnek volt valamivel kedvezőbb a helyzete, a városi muzsikusoknak vagy iparosoknak.

Az 1910-es évektől kezdve egyre újabb törvények, rendeletek jelentek meg, amelyek gondosan útját állták a romák emancipációjának. Az első ilyen, 1916-os rendeletben azt erősítik meg, hogy minden olyan cigány embert, akinek nincs rendes (állandó) lakóhelye, azt vándorcigánynak kell tekinteni, tehát ellene a legkülönbözőbb kényszerintézkedések hajthatók végre. Ilyen például a „cigányszemle” (később razzia), az igazolványaik, értékeik elvétele, a cigány gyerekek összeírása, kötelező oltás a himlő ellen (háromszögalakban, felismerhetően oltották őket, hasonló elven működött ez, mint később a haláltáborokban a tetoválás), kényszermosdatás, lekopaszítás. Külön cigányigazolványt kaptak, és csak ezzel vállalhattak munkát, de engedély nélkül még a települést sem hagyhatták el. Ha mégis, akkor börtönbe zárhatók, internálhatók is voltak. A rendelet keserű „zsenialitása”, hogy a vidéki cigányság 80-90%-a faluszéli vagy erdőkben lévő putritelepeken élt, nem volt saját tulajdona, így a rendeletek tág keretet nyitottak arra, hogy a falusi elöljárók kit nevezhettek vándorcigánynak.

A következő harminc évben egy egész sor ehhez hasonló rendeletet hoztak. Például egy 1924-es jogszabály szerint a telepeken élőket nyilvánosan is lehet tetvetleníteni. A falu szeme láttára meztelenre vetkőztethették és összeterelték őket, kifőzték a ruháikat és eszközeiket, kopaszra nyírhatták őket. Sokszor járványra hivatkozva egész putrikat gyújtottak fel. Egy 1938-as rendelet szerint pedig minden cigányt gyanús egyénként kell kezelni: a csendőrség kerületi parancsnokságainak küldték az ujjlenyomataikat.

• Olvass bele!

A második világháború utolsó két évében a roma népességre is alkalmazták az internálásról szóló törvényeket. Jellemzően vidéki telepeken, gettókban gyűjtötték őket össze (olykor ugyanott, ahol hónapokkal korábban a zsidóságot). 1944 tavaszán-őszén még nem volt szó a módszeres elpusztításukról, inkább mezőgazdasági tartalékként számítottak rájuk. A frontszolgálatot teljesítő paraszti réteg helyett végezték el a mezőgazdasági munkákat. A telepek lakóinak egy része itt is pusztult el: ha nem a hideg, a betegségek és az élelmiszerhiány végzett velük, akkor a front közeledtével gyakran a magyar csendőrök, esetleg a náci tisztek tömeggyilkosságának áldozatául estek.

Idekívánkozik egy kegyetlen, egyszerre tragikus és ironikus történet a nagyszalontai tömeggyilkosságról. Arany János szülővárosának határában is létrehoztak egy tábort, ahol a romákat dolgoztatták. Amikor már közeledett a front, a város polgári lakossága félt a szovjetek pusztításától, és ünnepséggel készültek, hogy jó viszonyt alakítsanak ki a katonákkal. Süteménnyel köszöntötték őket, és a telepről cigányzenészeket hívtak ki a jó hangulat érdekében. A taktika sajnos nem működött, mert a katonák feldúlták a várost, és tömeges erőszaktétel után távoztak. Néhány nappal később azonban az Első Magyar Páncélos Hadosztály visszafoglalta a települést. A dicsőséges tettről képes híradás is készül; igaz ehhez újra fel kellett gyújtani egy házat a főtéren, és a megfelelő felvételek érdekében statisztákat is tobroztak. A híradás egyik képe tömegsírt is mutat: 18 roma fekszik benne. A hadosztály azért végzett velük, mert zenével fogadták az érkező oroszokat… Álljon itt a teljesség kedvéért az alakulat két, a hírkészítéshez (ma azt mondanánk: a propagandához) remekül értő tisztjének a neve: Kozma Andor őrmester, civilben mozitulajdonos, filmszínész volt, Kubányi György főhadnagy pedig operett-bonviván, aki 1929-től indította nótaköltő- és nótaénekes karrierjét. Ma is sokszor felhangzó dala például a Most kezdődik a tánc…

Az internálótáborokban összegyűjtött romák egy másik részét 1944 őszén vagonokba zárták és a komáromi Csillagerődbe szállították. Az erről szóló visszaemlékezéseket olvasni ma is szívszorító. A sokszor kéthetes út alatt alig kaptak ételt és vizet, már az út alatt belehalt ebbe az idősek és a gyerekek egy része. Komáromban aztán még embertelenebb körülmények közé kerültek. Hogy milyen mértékű volt a kegyetlenség? A komáromi helyettesítő pap (elődje valamiért lágerben ült ekkor) 1944. november 12-én kezdte el vezetni a Csillagerődbe szállított romák halálozási listáját. Feljegyezte a nevüket, a szüleik nevét, lakóhelyüket, életkorukat és a halál valószínűsíthető okát. Eleinte naponta csak 2-3 gyermek és idősebb ember halt meg gyengeségben vagy tüdőgyulladásban. Pár nappal később már nem tüntette fel a halál okát, aztán eltűntek a szülők nevei, majd a származási hely is. 12 nappal később megszűnt a halottak anyakönyvezése, igaz, ekkorra már napi 20-30 sort kellett volna kitölteni.

1944 őszén-telén a becslések szerint 1200-1600 roma veszthette az életét Komáromban. A túlélők közül ezreket szállítottak náci koncentrációs táborokba, főleg Buchenwaldba. Az utolsó transzport 1945. március 15-én indult. (A könyv függelékében megtaláljuk az ott elpusztított romák névsorát.) És végül voltak pár százan, akiket még a Csillagerődben ért a háború vége: ők több hetes gyaloglással értek haza – ha volt még hova hazaérni.

A kötet röviden megemlékezik arról is, hogy milyen sors várt a 20. század további évtizedeiben a romákra Magyarországon. A 1946-os zsidó pogromokhoz hasonlóra is került néhol sor (pl. a baranyai Kisbicsérden és Baksán), de a negyvenes-ötvenes években inkább közegészségügyi és közigazgatási kérdésként tekintettek a cigányságra. A korabeli újságcikkekben és a Népegészségügy című szakfolyóiratban lezajló vitában változatlanul rasszista és hajmeresztő mondatokkal találkozhatunk. Többen azt javasolják, hogy a cigány gyerekeket el kell venni a szüleiktől és az állam gondoskodására bízni, mert „az egyéni teljes szabadság meghagyása mellett a cigánykérdést megoldani nem lehet…” (A könyvnek már nem lehetett témája, mert 2025-ös az a rendelet, ami lehetővé teszi, hogy a gyámhivatal már a várandósság ideje alatt dönthet arról, hogy a gyermek a megszületése után hazaadható-e a kórházból vagy inkább az állam gondoskodjon róla. Ez az intézkedés hivatalosan nem szegény- és cigányellenes, de a gyakorlatban jellemzően a nehéz sorsú és roma származású családokat érinti igazán. Csak remélni merem, hogy a jogszabályt mielőbb visszavonják.) A 20. század második felében aztán a szocialista építés és iparosítás munkaerő-szükséglete „megoldást kínált” a romák helyzetére: a falusi romák ezrei dolgoztak építkezéseken és üzemek segédmunkásaiként. Ez volt a „fekete vonat” korszaka. A rendszerváltást követően azonban ismét megszűnt a létbiztonság, igen gyakran használt kifejezés lett a „cigánybűnözés” és a mítosz, hogy „csak pénzért szülik a gyerekeket”.

A Samudaripen utolsó fejezete a múlt helyett a jövőbe tekint. Leírja, hogy milyen lehetséges utakat járhat be ma egy roma ember, ha az identitását keresi: gondolhatja magáról és a családjáról, hogy ők nem „olyanok”, amilyennek a társadalom gondolja őket; menekülhet a teljes asszimilációba, amikor tabuként jöhet szóba csak a származás; választhatja a bezárkózást, amikor csak a családi, rokoni értékek számítanak; végül pedig vállalhatja a küzdelmet az emancipációért. A szerző érezhetően ezt az utat javasolja. mert itt a cigány identitás csak egy szelete a személyiségnek, és ez kínálja a legdifferenciáltabb önképet.

Ez utóbbi gondolat, vagyis hogy a roma embereknek szükségük van valamilyen pozitív önkép kialakítására, szorosan összefügg az oktatás kérdésével is. Bársony János csaknem 20%-ra becsüli a roma (vagy inkább cigány-magyar kettős identitású) iskolások arányát. Sajnos a jelenlegi iskolarendszer egyáltalán nem reflektál erre a tényre – hacsak nem a „szeretetteljes szegregációval”. Ez viszont, véleményem szerint, teljes tévút. A Samudaripen utolsó két oldala olyan pozitív, a cigánysághoz köthető értékeket sorol fel, amelyeket kívánatos lenne megismerni minden mai általános iskolásnak – és el kellene olvasni minden aktív pedagógusnak és szakpolitikusnak. De nemcsak ezt a néhány oldalt, hanem az egész könyvet is – a történelmünknek egy olyan, kevéssé ismert szeletét mutatja meg, ami akármennyire rettenetes is, hatása mégis szemléletformáló.

Bársony János: Samudaripen.
Romák sorsa a holokauszt idején 3.
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
512 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft,
online ár a kiadónál 5690 Ft,
e-könyv változat 4199 Ft
ISBN 978 963 137 0287 (papír)
ISBN 978 963 137 0829 (e-könyv)

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege ©

A Samudaripen jelentős kutatási eredmény. Már elődje, a 2004-ben megjelent Kali Trash is figyelemre méltó adatokat, tényeket tartalmazott, e kötetben azonban a szerző alapos munkával hiányokat pótló, új eredményekre jutott. A kézirat erőssége, hogy bizonyítja, a kutató kész új felismerések, új megközelítések feltárására, publikálására. Nem tartózkodik az ütközésektől a régi beidegződésekkel. Következtetései, érvelései megalapozottak, a nehéz, összetett témában a tudományos irodalom javára szolgálnak. Az új kutatási eredményből kibontakozik a legújabb kori cigány sors, a cigány nép kiszolgáltatottsága, a sokszor széles körű társadalmi közönyből fakadó magára utaltsága. Pedig számos történelmi adat, érv szól amellett, hogy a cigányok adott korokban a magyarok pártjára álltak, sorsuk és a magyar sors sokban egybefonódott, ahogy többször szét is vált. Mégis, Magyarország urainak többsége, a városok és falvak népe tevőlegesen elutasította a nem ritkán gyümölcsöző együttélést, megtörte a reményt, hogy együtt könnyebb. Utóbbi különösen a huszadik századra érvényes, sőt tragikus, máig szégyenletes.
Bársony Jánosnak és segítő munkatársainak új munkája, a feltárt adatok halmazai bizonyítják, hogy a cigányság és a hazai, megvetni való anticiganizmus históriáját szünet nélkül, sok odaadással kutatni kell. Évtizedek múltán is szükség indokolja, érdemes. A sokszor tragikus történetben számos feltárni való lappang. A tényeket, tanulságokat meg kell örökíteni, nemzedékek emlékezetében, könyvtárakban, filmtárakban megőrizni, tanulóknak, tanároknak hivatással tanítani. – Prof. emeritus dr. Szita Szabolcs, az MTA doktora