Apa hol volt, hol nem lesz | Urfi Péter: Sansz

Fazekas Erzsébet |

A Covid hazai krónikája kívánt lenni Urfi Péter könyve, s egy halálos kórtól érintett család kísérője lett. „Járványról, betegségről szól, mint egy riportkönyv. Irodalomról, mint egy regény. Az életemről, mint egy napló. És Imoláról, mint egy álom.” – avat be a szerző, aki ebben a sorrendben váltogatja a köz- és a magánélet emlékezetes eseményeit.

De – időben-térben szabadon mozogva – másoktól átemelt szövegeket (történelmi, kutatási eredményeket, tudományos ismertetők részleteit) is idézve, további témákkal (matrjoska könyvecskékkel) bővíti az olvasó elé tett, alapesetben is rendkívül gazdag kínálatot. A nyolc karantén krónika mellett (közbeékelve) vannak politikai elemzések, filozófusi gondolatok, statisztikai adatok, végül szó esik napjaink Covid-emlékműveiről a világban és a Margitszigeten is.

(Prológus)

A fő kérdés, hogy van-e idő felkészülni a halálra… „Családi fotóink nagy részéről hiányzom, én készítem őket, így formálom emlékeinket… A hiányom rajzolja ki az alakom. Az látszik, ahogy én látlak titeket. E tekinteten nem vesz erőt a halál… A hajatokba kapó szél megölel, ha kell… Ezt a könyvet nektek írom, hogy megértsétek: senki nem hal meg igazán, és ha az ember él, még mindig történhetik valami.”

A szövegből megtudjuk: a szerzőt onkológiai betegséggel diagnosztizálják. Műteni, kezelni fogják. Az nem tudható előre, sikerül-e kitrükközni a tumoros sejteket, vagy a megkezdett rombolás folytatódik. Nem sejthető, mennyi időt engedélyez ez a durva, gyorsan terjedő, s az esetek zömében visszatérő rák. A könyv megjelenése idején még kegyes vele. Urfi személyesen gondoskodik arról, hogy egy példány mielőbb a recenzenshez érkezzen. A diagnózis után több mint öt évvel hozza a rutint. Teszi a dolgát a lapnál. Neveli gyerekeit. E pillanatban talán épp szabadságon van. Egy pohár vörösborral a kezében, egy olasz kisváros egyik lakásának hegyre néző teraszán ül, ahová feleségével a béke szigetét (a megbékélés helyét) álmodták meg a családnak, ha a sors úgy hozza, hogy két kislányuk korán apa nélkül marad…

*

Hatalmas érdeklődéssel vártam Urfi könyvét. De nem azt, aminek borítólapjai között valójában kettő, három, sőt még több könyv tartalma is rejlik. A cím sugallta témára készültem: a rákkal való együttélés, a betegséggel való birkózás, megküzdés esélyére (és nem a címben jelzett sanszára). Ezt a drámát, a személyes harcot/üzenetet vágytam megismerni – már csak bárkinek/mindenkinek nyújtható tanácsként is. Ehelyett mellé, sőt terjedelmileg elé/fölé helyezve, kaptam egy amúgy nagy munkával, igen dicséretesen összerakott Covid-enciklopédiát is. Ami lehet hiánypótló történeti/társadalmi feldolgozás nem csupán a laikusoknak, de a népegészségügy krónikásai számára is. Hiszen hírszerkesztőként Urfi még az olvasók előtt értesülhetett a pandémia korszakának minden adatáról, a világ/a hazai lakosság fertőződéséről, egészség(ügy)i állapotáról, a tesztelés, az ellátás nehézségeiről – valójában csaknem csődjéről –, a kutatás, a vakcinák eredményeiről, a közhangulatról – és a probléma minden szegmensére súlyosan rátelepülő politikai helyzetről. A hazai halálozási/kórházi (vész)helyzeti adatok eltitkolásáról, és a többi súlyos hiba mellett, a kormányzat megbocsáthatatlan mulasztásairól. A könyv, mint Covid-19 kisokos, a hazai (és világ-) szakirodalomban elhelyezve: értékes adattár. Más helyzetben, önálló kötetként engem is jobban lelkesített volna ez a kivételes gyűjtemény. De nem a Sansz részeként! Ezt lejjebb majd meg is magyarázom.

Urfi számtalan szempontra figyelt fel, és nagy tettet hajtott végre, amikor gyűjtőmunkája segítségével megalkotta a (tán) legteljesebb, legpontosabb (honi) Covid-almanachot az újságírók– és reményeim szerint a kutatók – szolgálatában. Csakhogy nem erről volt szó… Mást vártam. Amikor Urfi vissza-visszatért a Covid témájához, minden alkalommal egyre jobban bántott, hogy rákjáról megint eltereli a figyelm(em)et. Holott minden szava mellbe vágott – amit ő gondolt róla, amit a kezelés jelentett, amiről orvosai tájékoztatták, ahogyan bevonta családját, s ők (meg a sok beavatott barát) ezt viselték. A hiányérzet sajnos utólag is él bennem. Mintha a háromszáznál is több oldalnak csak töredéke szólna a legfőbb témáról, amit a szerző akkor sem dokumentált precízen.

„Urfi Péter, a 444 újságírója a koronavírus-járvány idején eldöntötte, naplóírásba kezd” – írja Ács Bori a Telex oldalán, s így folytatja: „Közben megtudta, hogy agydaganata van, így az addig inkább hírszempontú járványkrónika kiegészült saját betegségének történetével.” Elfogadom a magyarázatot, hogy a véletlen hozta azonos időbe a két sztorit, de nagy veszteségként élem meg, hogy Urfi rák-esetét a Covid járvány árnyékából ismerhetem meg…

Mert letaglózó/lebilincselő élmény(em) abból fakadhatna, ha történetében lineárisan előrejutva hangolódhattam volna a helyzetére, testi/lelki változásaira, az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodására. Az a tény, hogy párhuzamosan több könyv íródik itt, minden megszakításkor kizökkent a dráma fősodrából. Holott nagyon figyelnék a szerzőre, aki őszintén beszél félelmeiről. Én mégis az elmulasztott feljegyzéseit hiányolom: „…Nem köt le a naplózás. – vallja be. – Kezdem érezni e helyzet magányosságát.” Persze azért e töredékek alapján is lehet fejlődésregényként átélni a főszereplő drámáját. „A nagynénémnek tartozom hálával azért, hogy személy szerint jó barátságban vagyok a halállal, illetve ő van velem barátságban, megengedi ezt a barátságot… ez az ajándék családom veszteségeinek köszönhető.”

Nagyon önálló téma a diagnózist követő események, a nyomukban kialakuló érzések, gondolatok, dilemmák kibontása. A személyesség, az őszinte vallomások mélysége, titokzatossága semmi mással nem ér fel. „2020. szeptember első hetében, Zsuzsi elkezdte érezni, hogy valami megindult benne.  Juli érkezését is megérezte. Ragyogott és a nap visszanevetett rá, amikor munkába biciklizett. Látta maga előtt a jövőt. Amit nem látott az a tűzcsap volt. Nem a horzsolások fájtak, hanem a sejtés, hogy az a kis embrió elment.” Urfi igazi irodalmat alkot, amikor magánéletük egyes történéseit tárja elénk. Mesésnek mondja az olasz ’tükörtojás tésztában’ fogást. „Telítődtünk. A sikerrel is. Elégedetten dőltünk hátra a vonaton. Zsuzsi a vállamra hajtotta fejét, és már ott aludt benne Johanna.” A vonatozásra Esterházy Péter miatt került sor. Az általa leírt imolai (San Domenico) éttermet keresték, majd találták meg. A könyv egyik fejezete amúgy egy komplett EP-esszé, nem véletlenül kerül elő egyik bon mot-ja: „amikor nem tudunk mit kezdeni egy élethelyzettel, a történelemhez, irodalomhoz fordulunk.”

Urfi Karinthy Frigyestől is célzottan emel át idézeteket. Sokat rágódik, tele van bizonytalansággal, félelemmel, de a (fekete) humor se hagyja el. „Hogy van-e jó oldala a halálos betegségnek? Nem is egy! Elkerülöm az életközépi válságot, nem kell motort vennem vagy fiatal szeretőt keresnem. Viccelhetek a rákkal, mint a zsidók, keresztények, melegek a saját identitásukkal. Nem kell kézben hazacipelnem a dolgokat a boltból, hisz a statisztika szerint hamarosan nullára csökken az ökológiai lábnyomom. Nem kell erőlködnöm, hogy izgalmassá tegyem párkapcsolatunkat, nem nagyon vannak szürke hétköznapok.”

Urfi fel akar készülni. Elmegy a Kenyeres utcai hospice házba. „Nyilván nem a könyv miatt mentem, hanem saját haldoklásom helyszínét akartam látni vagy megsejteni. Ez a készülődés és ez a könyv: egy és ugyanaz, egyik se menne a másik nélkül.” Öt évvel a diagnózis megismerése után Urfi abba a 32 százaléknyi csoportba tartozik, melynek tagjainál nem nőtt vissza a tumor. Abba a 43-ba, amelyik még él. Újabb öt év múlva majd a tünetmentes 16 és a túlélő 30 százalékhoz akar tartozni, de nem feledi Polcz Alaine gondolatát: „A készülődés a halálra a legkomolyabb dolog, ami az emberrel életében történhet.” Műtétje előtt, a benne munkáló halálfélelem miatt is, két videóüzenetet készített. Öt évvel később, a könyv miatt, újranézte őket. Ma azt mondja a feleségének, mindent jól csinált, Julinak meg, hogy a róla mesélt történetekben, az emlékeiben, az őt körülölelő szélben, mindig megtalálja őt. És: hogy „mosolyogni mindig ér.”

A rák-könyv minden részlete mélyre hatoló élmény: „lassan átadom magam a műtét előkészületeinek. Már nem a jövőm nyugtalanít, hanem a holnap.” A műtét reggelén a zuhanyzóban próbálja lehúzni jegygyűrűjét. Nem jön. Sürgetik, legfeljebb majd levágják – jegyzi meg a műtős. Vadul síkosít. Megmenekül – mármint a gyűrű! A gyerekére gondol. „Hogyan készítsem fel – hogy apa hol volt, hol nem lesz” – anyja utolsó interjújában, egy hónappal a halála előtt mondta: „az irodalom élni tanít.” Urfi mesével tanítja Julit… „Mindig elég nyíltan beszéltünk halottainkról, és az életvégéről… Fiatal felnőttként nem annyira akartam tudomást venni róla, hogy a rákban meghalt családtagjaink, a tőlük örökölt sors miatt aggódni kellene, hogy génjeinkben ott a fenyegetés.”

Ez a könyv, ami a lehető legszemélyesebb témáról: az életvég akár drámai, gyors bekövetkezésének esélyéről szól – nagyon feladja a leckét az olvasónak. Hát még annak, aki a könyvről készül írni. Kolléga írását véleményezni csak nagy körültekintéssel illik. Ilyen téma esetén pedig minden bírálat tilos. Hiszen az életben maradás/életvesztés esélye körül forog minden. Illetve, egyáltalán nem minden! Csak a könyv egy része – s ettől érzem magam különösen kényes helyzetben. Mert nem hallgathatom el, hogy ezt bajnak (hibának) tartom.

E többrétegű könyv két témakörét már érintettük. Mellettük harmadikként előkerül egy inkább csak félig belesodort szál, a különben önálló orvosi/népesedési gondról: az asszisztált reprodukcióról. Ennek helyzete tárul fel a 40-hez közeledő házaspár kanosszajárásának tényei mögött… Urfi jól érvelve indokolja, hogy az onkológiai kezelés miatt célszerű a gyerekvállalásnak e módjával próbálkozniuk. Ám a sikerre évekig kellett várni. (Végül a második kislány szokásos módon fogant.)

A könyv negyedik rétege, a sokféle lehetőséget kereső házaspár számára az olaszországi honfoglalás. Követem őket oda is, de előbb felidézem még  magamban Urfi néhány, további figyelemre méltó gondolatát: „Halandóságunk záloga a rák.” „Nagyon individualizáltan, emberre szabottan kell csinálni – az agyműtéteket is és az érintettek (utó)gondozását is” – mondta neki dr. Bagó Attila (az Amerikai úti idegsebészet főorvosa, akire „rábízta az agyát”).

A könyv csaknem felénél járva jutottam el érdeklődésem célpontjához, Urfi agydaganatához, az első tünetként mutatkozó afáziához. „Nem éreztem fájdalmat, tisztának tűnt a tudatom, a mozgásom hibátlan volt. Sodortam egy újabb cigit, kortyoltam a sörből. A nyelvnélküliség az iszonyatban ősélmény. Aztán egy idő után visszajött a beszéd. Megtaláltam a szavakat, s kiszórtam őket az udvariasságból nyugalmat színlelő Tamás elé, aki türelmesen próbálta felszedegetni őket.” A felkeresett neurológusnak jutott eszébe Bagó Attila. Az újságíró eldönti, őt fogja felkeresni. „Sétálok haza a napsütésben a neurológus rendelőjéből s két hét nikotinszünet után jóleső megelégedéssel fordulok be a dohányboltba. Annak esélye, hogy tüdőrákba halok bele, az elmúlt fél órában szinte nullára csökkent.” Azért csak eszébe jut ekkor is anyja halála: „személyes sértésnek veszem, ha valaki arról hadovál, hogy a rák legyőzése akarat vagy hozzáállás kérdése. Anya nem néma, tehetetlen elszenvedője volt a ráknak, de kritikus megfigyelője, céltudatos alakítója az itt hagyni készült világnak. Azt magyarázta, a betegnek tudnia kell, mi történik vele. Felkészültnek kell lennie, mert a túlterhelt orvosok nem biztos, hogy képben vannak.”

*

(Epilógus)

Az MR-kontroll után a lelet kézhezvételét így éli meg: „ez egy olyan kirobbanó jó hír, amilyet legtöbben csak egy-kettőt kapnak életükben, amikor elnyerik az álommelót vagy közlik velük, hogy a gyerekük egészséges… Kaptam még hat hónap gondtalan életet” – avatja be az olvasót. Sosem unja meg, hogy mindenki gratulál. Igaz, vérvételre/MR-re járni továbbra is kellemetlen, időt rabló kényszer, de valamit valamiért. „Semmilyen tünetem nincs. Csak képen láttam az agydaganatomat. Mintha fikció lenne az egész.” Ahogy Esterházy, Karinthy (magát is ide sorolja), Szilasi László író-irodalomtörténésznek a Luther kutyái címmel írt könyvet a gliómájáról (ez van Urfinak is). A betegségnarratívát megszakítják, olykor bekebelezik a múlt emlékei, köztük családi, családtörténeti szövegek. „Az én könyvem is hasonló szerkezet, talán valahogy meg is lehetne különböztetni, melyik a főszöveg. Csak hát nem tudni, melyik az. A vírus? A rákom? Az irodalom? A lányom?”

Az utolsó fejezet igen rövid, mindössze hét oldal. „Nehéz befejezni egy könyvet, ha az a szerző életével párhuzamosan burjánzik.” A könyv persze nem burjánzik, de szerencsére Urfi rákos sejtjei sem… „A könyv első része célt, az alkotás újfajta örömét adta. A második arra kényszerített, hogy végiggondoljam, amit a legkevésbé akartam. A harmadik a megbékélés: a lányaim felé fordul” – írja a távlatot adó írásról. „A hétköznapokban alig gondolok a betegségemre, legfeljebb, mint könyvem témájára. Talán ez a kellő távolság nekem magamtól. A Medve utcán sétálva, a gyereket noszogatva, mindig elönt a hála, hogy ma is foghatom a kezét.”

Kedves Péter! Kívánom, hogy fogd még sokáig mindkettőjük kezét! Legyen sok örömöd lányaid növekedésében, de az olasz gasztronómia nyújtotta élvezetekben is. További munkás éveid során pedig kérlek, Esterházy Péter neve ezentúl inkább csak az irodalmi értékei kapcsán jusson eszedbe…

Urfi Péter: Sansz.
Járvány, agyrák, napsütötte Itália
Magyar Jeti Kiadó, Budapest, 2026
316 oldal, teljes bolti ár 7990 Ft,
online ár a kiadónál 7195 Ft
ISBN 978 615 686 6011

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Az újságíró, aki a koronavírusról akart könyvet írni, egy szép nyári estén egyszer csak nem talált szavakat. Rövid időre megnémult. A roham utáni vizsgálatok olyan agydaganatot találtak nála, amely csak néhány év túlélést valószínűsít.
A könyv megírása így új értelmet nyert: nemcsak a járvány mára elfeledett részleteit kelti életre, hanem ezt a személyes történetet, családi drámát is.
Az olvasó a könyv szereplőivel együtt keresi a megnyugvást a sokféle bizonytalanságban. Útitársunk Esterházy Péter, a háttérben olasz dombok, az idő kellemes.