A tudomány és a szerelem útvesztőjében | Mathias Énard: Iránytű

●  Ú J R A O L V A S Ó  *  ●

Lombár Izabella |

Mathias Énard a kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb alakja, író és tudós Kelet-kutató. Munkásságát széles körű műveltség és mélyreható tudás jellemzi, továbbá a kultúrák közötti határok folyamatos átlépése. Az Iránytű a harmadik, magyarul megjelent műve. Ezért a nagyszabású regényéért, amely a Kelet és Nyugat kulturális összefonódásáról, a zene és a Közel-Kelet iránti szenvedélyről ad számot, 2015-ben Goncourt-díjat nyert.

Központi témája, akárcsak a többi könyvében, az orientalizmus újrafogalmazása. Énard a Kelet-kutatásban nem csupán a gyarmatosító hatalmi vágyat látja, hanem a kultúrák „közös konstrukcióját” és a kölcsönös inspirációt. Regényeiben azt hangsúlyozza, hogy Európa és az Orient évszázadok óta elválaszthatatlanul hatnak egymásra, és az európai identitás is ezen a folyamatos párbeszéden alapul. Műveit ezért gyakran nevezik a kulturális cserék „költői elégiájának”.

Az Iránytű egyetlen álmatlan bécsi éjszaka története. Franz Ritter osztrák zenetudós hosszú monológban eleveníti fel az elmúlt évszázadok Kelet és Nyugat közötti kulturális összefüggéseit. „Leszáll az éj Bécsre és arra a lakásra, ahol Franz Ritter, a Kelet szerelmese, zenetudós hiába keresi az álmot, álmok és emlékek, melankólia és láz között sodródva, újra végigjárva életét, fellángolásait, találkozásait és számos, Ausztriától távoli tartózkodását.” Szubjektív, álomszerű, már-már proust-i, hömpölygő mondatokból bontakozik ki az elbeszélő tudományos és személyes életútja. Látszólag csupán nem tud aludni, de az éjszaka folyamán bolyong emlékképek, tudományos értekezések, továbbá tudós kollégája és szerelme, Sarah iránti fájdalmas vágyakozása labirintusában. Franz Ritter belső monológja azt a kérdést veti fel, hogy vajon az emlékek e megállíthatatlan, hömpölygő és rendkívül sokszínű sodrása, amelyben a szerelem, a kultúra és a művészet közelsége elragadja a földi valóságtól és kibírhatatlan álmatlanságra ítéli – vajon mindez lehet-e mégis gyógyír melankóliájára.

• Olvass bele!

Franz és Sarah mintha egész életükön – és tudományos pályafutásukon – át egy végeérhetetlen tangót lejtenének. Hol elengedik, hol megragadják egymást, de valódi párkapcsolat nem alakul ki közöttük. A regény érzelmi gyújtópontjában mégis Franz évtizedeken átívelő, (érzelmileg) beteljesületlen és gyötrelmes szerelme áll. Sarah briliáns, dinamikus és titokzatos francia orientalista kutató, aki megtestesíti Franz számára mindazt, amit egy nőben ideálisnak vél. Közös a Kelet kultúrája és művészete iránti szenvedélyük, amit mindketten, a maguk módján, tudományosan dolgoznak fel. A regény egyik kiemelkedő erénye, hogy a tudományos tények mellé mindig szubjektív vonatkozásokat, magánéleti szálakat is rendel, akár a kutatás tárgyáról, akár annak alanyáról esik szó.

Énard említ számos magyar vonatkozást is. A tudományos állítások és a magánéleti vonatkozások egymásra utalására jó példa a műből a Liszt Ferencről szóló epizód. A komponista 1847-es isztambuli látogatása során játszott a szultán előtt is. Franz elmélete szerint ez az alkalom ihlette a keleti fény és misztika hatását tükröző, Költői és vallási harmóniák ciklust. Liszt Ferenc alakjának rajza ugyanakkor nemcsak a zenei zseni képét festi, de bemutatja összetett magánéletű, érzelmektől vezérelt személyiségét is. Felidézi például Liszt vallomását, mely szerint „sötét és elégiába illő vonzalom” fűzte a híres kurtizánhoz, Marie Duplessis-höz. A szerző szerint Liszt „articsóka-szívű” volt – ez a szépítő körülírás a könnyen lángra lobbanó, szívét sokakkal megosztó emberre utal –, szüntelenül szerelmes lett valakibe, végül még Istenbe is. Isztambuli tartózkodása után a művész szakított a vándor életmóddal és a zajos sikerekkel, hogy Weimarban a vallásos elmélyülés és az elmélkedés felé forduljon.

A regényben található tudományos eszmefuttatások egyik fő erénye és értéke, hogy az elemzett szerzőket, művészeket, tudósokat és kutatókat soha nem kizárólag tudományos vagy művészeti vonatkozásaik miatt említi, hanem érző, élő lelkekként, akiknek a magánélete szétválaszthatatlanul összefonódik szakmai tevékenységükkel. Ez a szép, de gyakran kaotikus teljesség bontakozik ki Franz és Sarah kapcsolatának bemutatásából is: bár viszonyuk alakulásából nem hiányoznak a romantikus fordulatok, de ennél sokkal erősebben határozzák meg a közös utazások és intellektuális párbeszédek. Útjaik Isztambul, Damaszkusz, Aleppó és Teherán helyszínein kereszteződnek. Franz számára a legfájdalmasabb emlék az az éjszaka az aleppói Baron Hotelben, ahol majdnem egymáséi lettek, de a pillanat elillant, és Sarah végül a szíriai lantművészhez, Nadimhoz ment feleségül.

A regény legmélyebb intellektuális rétege a Sarah által képviselt elmélet, vagyis hogy az orientalizmus nem tekinthető egyoldalúan nyugati gyarmatosító szemléletnek, hanem valójában Kelet és Nyugat között megvalósult „közös konstrukció”. Sarah célja „felszínre hozni a modernitás e közös konstrukciójának rizómáit”. Úgy véli, hogy „a Kelet és a Nyugat soha nem jelenik meg különválasztva, mindig keverednek, jelen vannak egymásban, és ezeknek a szavaknak – Kelet, Nyugat – nincs több heurisztikus értékük, mint az általuk jelölt elérhetetlen irányoknak”. Sarah kutatásai azt bizonyítják, hogy a keleti és nyugati kultúrák évszázadok óta elválaszthatatlanul hatnak egymásra.

Énard bemutatja, a keleti költészet (például Háfiz vagy Omar Khajjám) hogyan szivárgott be az európai irodalomba, és hogyan inspiráltak ezek a szövegek olyan óriásokat, mint Goethe, aki Hammer-Purgstall fordításai nyomán írta meg Nyugat-keleti dívánját. Franz zenetudósként a zenei hatásokat kutatja: hogyan jelenik meg a „keleti” hangzás Mozart, Beethoven, Schubert, Liszt vagy Wagner műveiben. A történet szerint a Kelet nem egy távoli, idegen hely, hanem „a másik mibennünk”, amely a modern európai identitást formálta. A szöveg kiemeli – mindvégig kerülve a didaktikusságnak még a látszatát is –, hogy ennek az oda-vissza hatásnak a folyamata mögött milyen sokszor állt a művészek magánéletének és kulturális érdeklődésének összefonódása.

Az Iránytű lapjain elfeledett vagy tragikus sorsú alakok révén elevenedik meg a történelem: Joseph von Hammer-Purgstall, az osztrák orientalizmus atyja, aki hídként szolgált a két világ között. A „Palmira királynőjeként” emlegetett kalandor Marga d’Andurain, akit kémkedéssel vádoltak és azzal, hogy a sivatagban meggyilkolta a férjét. Aztán Annemarie Schwarzenbach, a svájci író, fotós és régész, aki melankóliája elől menekült Perzsiába. Sarah-t lenyűgözte férfiasan intenzív magabiztossága, szabadságvágya, a másság iránti nyitottsága. (Hogy kilábaljon saját problémáiból, igyekezett eljutni a példaképnek is tekintett Schwarzenbach által bejárt helyekre.) De ide sorolható Balzac is, aki bécsi látogatása során arab feliratot keresett regényéhez, A szamárbőrhöz. Franz visszaemlékezéseit beárnyékolja a jelen tragédiája, a szíriai polgárháború is. Romba dől Aleppó és Palmira, és ezek számára nemcsak a múlt emlékeinek elpusztítását jelentik, hanem a közös kulturális emlékezet helyszíneinek megsemmisülését is.

A regény címe, az Iránytű, egy konkrét tárgyra is utal: Beethoven egykori iránytűjére, amelynek másolata Franz birtokában van. Különleges iránytű ez: mindig kelet felé mutat, nem északra. Ez a tárgy Franz életének metaforája: minden gondolata, vágya és tudományos törekvése elkerülhetetlenül Keletre és Sarah-ra irányul. „Beethovennek volt egy iránytűje. Egy kicsi fém iránytű, rézből vagy sárgarézből.” Számára ez az eszköz a saját sorsának irányát mutatja: „Beethoven visszautal engem a semmibe; a keleti iránytűhöz, a múlthoz, a betegséghez és a jövőhöz.” De a jelenhez véletlenül sem. A jelenhez, ahol végre el kellene aludnia. Jelen ugyanis nem létezik. Franz élettörténete szüntelen és kiúttalan útkeresés, hiszen a célját sem szakmailag, sem emberileg nem éri el. Igaz, hogy egyetemi katedrája van, de tudósnak középszerű. Igaz, Sarah életében ő a legfontosabb ember, de a nő mégsem látja olyan férfinak, aki felé elsöprő szerelmi szenvedéllyel fordulna.

A hajnal közeledtével Franz szembenéz saját halandóságával és a magánnyal. Az utolsó akkord azonban mégis a reményé: Sarah e-mailben jelzi, hogy Bécsbe készül, és szeretné újra látni őt – leveléhez a francia snzonénekesnő, Barbara Vienne/Bécs című dalát mellékeli. Ez először mélyen megrendíti Franzot, aki előbb csalódni tűnik Sarah-ban, mert a dal választása számára művészeti-zenei igénytelenséget sugall. Viszont utóbb eltöpreng az üzeneten, ami ráirányítja a figyelmet a végső igazságra: a szerelem, a szeretet egyszerűségére. A dalban ettől kezdve az egyszerű, feltartóztathatatlan önátadást látja. Talán mégis újra találkozhatnak? A regény így fájdalmas, de gyönyörű ódává válik a kultúrák közötti párbeszédhez, a zenéhez – valamint egy olyan szerelemhez, ami talán sosem teljesedik be, mégis fenntartja a reményt és értelmet ad az életnek.

Miért lett számomra Énard műve az elmúlt időszak egyik legnagyobb élményt nyújtó olvasmánya? Mert a szövegből sugárzik a benne megmozgatott széles körű műveltség. Ez ugyanis a magánélet és a szakmaiság összefüggéseinek taglalásával képes volt arra, hogy egy orientalista esszének ható írást mágikus erejű szépirodalmi szöveggé varázsoljon. A szöveg rámutatott – és erre nagyon érdekes volt rádöbbenni –, hogy a Kelet és Nyugat között jól ismert kulturális határok átléphetők és megszüntethetők. Csupán abból a perspektívából kell szemlélni ezeket a civilizációkat, hogy nem egymással párhuzamosan, hanem egymásra hatva, egymást alakítva nyerték el identitásukat. A szöveg szövete ugyan roppant sűrű, és olvasója figyelmének egy percnyi lankadását sem engedi, de számomra éppen ez adta meg a felejthetetlen intellektuális élményt.

Mathias Énard: Iránytű
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Magvető Kiadó, Budapest, 2018
496 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft
csak e-könyvként rendelhető!
e-könyv változat 3090 Ft
ISBN 978 963 143 6082 (papír)
ISBN 978 963 143 7065 (e-könyv)

* ÚJRAOLVASÓ | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek (akár egy mindennapi könyvtárrendezéskor) ismét felhívták magukra a figyelmet…

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mathias Énard a francia irodalom legfrissebb klasszikusa. Goncourt-díjas regénye Kelet és Nyugat találkozásának magával ragadó látomása. A főhős, Franz Ritter osztrák zenetudós hatalmas tudással felvértezve azt elemzi, hogyan szivárgott be a török és az arab-perzsa kultúra az európai zenébe, és milyen hatással volt Lisztre vagy épp Beethovenre. Az Iránytű az ő monológja: miután megtudja, hogy halálos beteg, képtelen elaludni, és egyre mélyebbre hatol a múltjába.
Francia szerelmével közös története Damaszkuszban, Palmürában és Aleppóban játszódik. Franz szívfájdító emlékekként idézi fel az azóta elpusztított városokban töltött csodálatos napokat. Matthias Énard azt nyilatkozta, hogy Az Ezeregyéjszaka meséi indította el a pályáján, az Iránytű pedig úgy működik, mint az Ezeregyéjszaka, csakhogy Franz Ritter egyszerre játssza benne az álmatlanságban szenvedő szultán és Seherezádé szerepét.

Mathias Énard 1972-ben született a franciaországi Niort-ban. Tanulmányait a párizsi keleti nyelvek és civilizációk intézetében végezte, ahol arab és perzsa nyelvet hallgatott, doktori disszertációját pedig a második világháború utáni arab és perzsa költészet európai kapcsolatairól írta. Hosszabb ideig élt a Közel-Keleten, többek között Szíriában és Libanonban, jelenleg pedig Barcelonában lakik, ahol az egyetemen arab nyelvet tanít. Magyarországon korábban két műve jelent meg, a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról (2011), illetve a Zóna (2012).