»A rossz dolgok csak átmenetiek« | Jäger Tamás: A halál völgyében is velem voltál

Fazekas Erzsébet | 

Miért volna akár a műtőasztal, akár az odáig való eljutás útja a halál völgye? S vajon ki az a te, aki az altatásban lévő szerző mellett jelen volt, amikor a népes orvosi, egészségügyi személyzet tagjai órákon át nagy odaadással, elmélyülten tették körülötte a dolgukat. Persze, nem kell feltétlenül vallásosnak lenni ahhoz, hogy megértsük a hívő szerző nem a védőangyalát, hanem a Mindenhatót vélte maga mellett tudni. (Ezt tanúsítja a 23. zsoltár szövege is, amit a szerző a borítón idéz.)

A transzcendens gondolatok helyett szívesebben venném lazábban a helyzetet, de nem tehetem. Sokféle egészségügyi témát elém hozó pályám évtizedei során többször írtam transzplantációról, élő donoros szervadományozásról is. Volt, hogy két különálló műtő között zsilipelve követtem nyomon, hogyan emelik ki a feleség egyik veséjét, majd ültetik be a szomszédos műtőben az altatásban várakozó férj testébe. Szívműtétet nem láttam, pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha angyali csettintés nyomán kerülne a műtőasztalon fekvő mellkasába a hűtőládából elővett ’pótalkatrész’. Ami egyáltalán nem új, ám működőképes. „Az új szív nem új, mert valakiben már működött – fogalmazta meg találóan a szerző egyik sorstársa. – Van bizonyos előélete, amin már nem lehet változtatni. Csak bennünk/nekünk új, s ettől mi új valóságot kapunk.”

Jäger Tamás tudja, hogy az orvosok joggal gondolják úgy, az előző tulajdonosa jó gazdaként bánt a szívével, különben nem tarthatták volna adományozásra alkalmasnak. Így fogalmaz: „az új szív nem a múltunk, hanem a jövőnk. Azon folyamat része, ahogyan a szervezetünk napról napra (meg)tanulja, hogyan védje, s engedje élni azt, ami azért mindig idegen marad benne. Lelkileg nekünk is tanulnunk kell ezt a folyamatot.”

A mindenkori olvasó figyelmét minden könyvben mindig más és más ragadja meg. Még az is lehet, hogy itt a misztikusság, a szerző vallásossága, hitének ereje késztet egyeseket a mű elolvasására. A másik olvasót a transzplantációra való felkészülés menete ragadhatja meg, vagy a műtét és az utána következő rehabilitáció ismertetése, de érdekfeszítő lehet a tárgyszerű, orvosilag hiteles beszámoló is. Számomra leginkább a szervátültetéshez kapcsolódó egészségnevelés ténye teszi értékessé ezt a személyes beszámolót. Dicséretes egy efféle újjászületésen átesett fiatal ember szándéka, hogy megismertesse az egészségesen világra jött szerencsés többség tagjaival: miféle drámai helyzeteket kell átátélniük mindazoknak, akikhez nem volt ilyen kegyes a sors. Az ember természetesnek találja, hogy szervei megfelelően működnek. Amíg ez így van, aligha gondol arra, hogy van szíve, tüdeje, veséje. Sokan fütyülnek arra, hogy a születéskor kapott egészséggel, szerveik épségével, sértetlenségével mi történik az élet során. Így aztán sokan nagyon vissza is élnek ezzel, és teszik tönkre magukat (több szervüket) – bár ez a helyzet inkább már egy másik beszámolóba kívánkozna!

Jäger Tamás tehát saját életét osztja meg velünk. Azzal kezdi, amit csak hallomásból tud: szinte azonnal a megszületése után a szüleinek azt javasolták az orvosok, hogy szánják el magukat egy újabb gyerek vállalására, mert ez a baba aligha fogja megélni első születésnapját. Azt is elmesélték neki, hogy két hónapos korában kisrepülő jött érte, így vitték őt sürgős műtétre Szegedre, még az 50 kilós édesanyja se ülhetett föl mellé… Saját élményei hároméves korából vannak. Már akkor érzékelte, ő más, mint a többi gyerek. Megtapasztalta, mennyivel kisebb a teljesítőképessége, a többiekéhez képest. Ötéves koráig a világ számára a szüleiből, a nagyszülőkből állt. Az iskolakezdésig apai nagyszülei nevelték, ők alapozták meg vallásosságát – erre utal itt a szerző: „írásomban sok a katolikus hit világába való kitekintés.” Azt is hozzáteszi, ezért vállal hitoktatást. Hitterjesztő azért nem akar lenni, csak támpontot, fogódzót akar nyújtani a hasonló helyzetben lévőknek. Emellett így mond köszönetet mindazoknak, akik valaha is részt vettek orvosi ellátásában, és legfőképpen azoknak, akik a budapesti Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (GOVKI) munkatársaiként sok éven át végezték a kontroll vizsgálatokat, segítették felkészítését, magát a szervátültetését, majd a rehabilitációját.

Itt kell megemlítenem, mennyire meglepett, hogy Tamás szövegéből nem emelkedik ki az a vágya, sőt kérése, hogy általában véve is – de bizonyos élethelyzetekre felkészülve meg különösen – gondoljunk embertársainkra! Jäger Tamásra és a hozzá hasonló helyzetben lévőkre, a szervre várókra. Mert azoknak az életét csak mások önkéntes adakozása mentheti meg vagy állíthatja helyre életminőségét. Tamásnak szent meggyőződése: „azért van a világon, hogy elmondhassa, mindenki örüljön annak, amije van, és arra vágyakozzon, amit reálisan el tud, tevőlegesen el is akar érni.”

Elvégre Tamás helyzetébe képzelve magam, szeretném itt is megerősíteni: a lakosság körében terjeszteni kell(ene), hogy még életünkben, lehet érvényes döntést hozni arról, hogy halálunk esetén az arra alkalmas szerveinket emeljék ki, adják át egy-egy várakozónak. Ne legyen automatizmus, hogy az élettelen test sorsa az eltemetés! Ennek a lehetőségnek nagyobb hangsúlyt kellett volna kapnia ebben a könyvben. És ha nem volt – én szívesen pótolom ezt az érzelmekre ható felhívást. Mert az említett adakozás (vagy örökül hagyás, bármennyire furcsa is) olyan, ami nekünk semmibe nem kerül, másnak viszont a továbbélés esélyét teremti meg.

Engedjék meg, hogy Jäger Tamás könyvétől kissé elkanyarodva hadd beszéljek kicsit részletesebben a szervadományozásról. Egy donor (természetesen az életen túl, agyhalottként) akár 5-7 ember életét is megmentheti, és összesen tíznél több emberen segíthet – nem kizárólag szerveivel, hanem szövet(ek) adományozásával. Egy donorból – vagy saját előzetes nyilatkozata, vagy a legközvetlenebb rokonok aktuális jóváhagyása mellett, az agyhalál lehető legpontosabb megállapítása után –, a következő szerveket lehet eltávolítani: szív, máj, a két vese, a két tüdőlebeny, a hasnyálmirigy. Továbbá, a szívbillentyűk és erek, valamint csontok és porcok (a kötő- és támasztószövetek) mellett a látás visszaadására szolgáló (két) szaruhártya is javíthatja további betegek (fogadók, azaz recipiensek) életminőségét.

A köztudatban leginkább ismert transzplantálható szervekről ezt kell tudni: bár egy donorból két vese emelhető ki, de egy betegbe általában csak egy vese kerül. A másik páros-szervből is két tüdő (azaz lebeny) adományozható, így egy donor egy vagy két beteg légzését állíthatja helyre. Egy egész máj vagy csak egy része egyetlen betegbe kerülhet át. A hasnyálmirigy (gyakran vesével együtt) ugyancsak egy ember életét mentheti meg – akárcsak a szív – mint azt a recipiens Tamás beszámolójában olvashatják. Aki hallott már az élődonoros transzplantációról, bizonyára azt is tudja, hogy kizárólag páros szerv egyik fele adható át az immunológiailag tökéletesen alkalmas alanynak. Általában közeli rokonok szoktak így élet-esélyt adni megbetegedett hozzátartozójuknak.

• Olvass bele!

És a transzplantációs kitérő után azt is el kell mondanom, hogy a könyv itt-ott sajnos hiányérzetet is keltett. Nekem hiányzik néhány (talán túl szakmai) magyarázat. Egy helyen azt írta, hogy a szíve azért is terhelődött meg túlságosan, mert „megmaradt a magzati korban károsodott fejlődési fázisban”. Csak feltételezem, hogy neki magának gyermeki méretű maradt a szíve, és ezért műtötte gyerek-szívsebész. Ugyanígy csak valószínűsítem, hogy a műtét után ezért került a gyerekosztályra. Viszont Tamás írásából megtanulhattam, hogyha a köröm a megszokott lapos helyett feltűnően domború (ún. óraüveg köröm), vagy ha a hüvelykujjon hosszában meghasad a köröm, akkor az a szív elégtelen működésére utal.

Tamás példás tárgyilagossággal írja le annak folyamatát, ahogyan „szívem lassan rendeltetése végére ért”. Családi helyzetével kapcsolatban az olvasó képzeletére bízza, hogy édesanyja helyett miért a húga volt mellette, és jegyezte fel a műtét utáni mélyaltatás napi eseményeit, fejleményeit. Szépen ír viszonyáról a kislányával. Hazatérését nehezítette, hogy albérlete nem felelt meg annak a szigorú GOKVI higiéniai protokollnak, ami leírta „az élőhely minden helyiségének előzetes fertőtlenítése, a rendszeres, sűrű, alapos takarítás, a fürdőhely rendszeres fertőtlenítése” szabályait. Az előírások betartása mellett az is elvárás, hogy a transzplantáltat szerettei vegyék körül. Tamás szerencséjére, egy baráti házaspár ajánlkozott, hogy befogadják a kritikus (két hónapnyi) időszakra, és segítettek az életviteli, étkezési szabályok betartásában is, mert a transzplantáltnak el kell felejtenie bizonyos ételeket. A gyógyszerek pontos szedése pedig annyira fontos – írja Tamás –, hogy az a beteg, aki ezt nem veszi komolyan, az életével játszik. Szól a legfontosabb szerről: a kétféle immunszupresszánsról is. Ezek szerepéről minden olvasó tudhatja, hogy ilyet a szervbefogadónak élete végéig kell szednie, mert a szervezet a beültetett szervet idegen testnek tartva, megpróbálná kilökni (ez a szakkifejezés) – s hogy ezt ne tehesse meg, szabályos működését akadályozni kell.

„Innentől kezdve más idő kezdődik. Nem múlt, nem jövő. Csak a pillanat.” Ezt a kis kötetét Jäger Tamás azon szervátültetésre várók emlékének ajánlja, akik bármilyen ok miatt már „nem élhették meg ezt a csodát, a transzplantáció utáni újjászületés kiváltságát”.

Jäger Tamás: A halál völgyében is velem voltál
– Szívtranszplantációm története
Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2026
80 oldal, teljes bolti ár 1990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 1790 Ft
ISBN 978 963 409 5125

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a könyvecske saját élményeim összegzése – kísérlet arra, hogy közérthetően bemutassam szívátültetésem előzményeit, valamint a műtétet követő első időszaknak a transzplantációhoz kapcsolódó tapasztalatait.
Az írás elsődleges célja, hogy a jövőben hasonló beavatkozásra váró embereknek támpontot, fogódzót nyújtson, valamint annak a tanúsítása, hogy a transz­plantált beteg nincsen egyedül, hiszen mások is átélték már mindazt, ami rá vár, méghozzá egy valóban ajándékul kapott jobb élet beteljesülését. A beszámoló célja továbbá az őket segítő civilek, hozzátartozók tájékoztatása a transzplantált betegekhez való mindennapi viszonyulás lehetőségeiről.