Anthony Hopkins: Jól csináltuk, kölyök! (részlet)

Bevezetés ~~ Jól csináltuk, kölyök!

1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff Mathers a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba. Elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam.

Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem a fotót, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: „Semmi baj, jól csináltuk, kölyök.”

Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy bármi értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos – vagy inkább hihetetlen? elképesztő? igen, ez a jó szó rá –, hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem – ezt minden bizonnyal hoztam magammal –, hogy le vagyok maradva.

Kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi ködösítés. Néhány dologra megtanított: „Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!” Nem rossz útravaló. Egy másik tanács: „Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel.” Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins.

Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai.

Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. Nincs ezzel semmi baj. Soha nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a törött cserepeknek – a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak –, bármik is voltak ezek a darabkák. És most már hálás vagyok értük. Ezek ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.

*

Első fejezet ~~ Elefántfej

Egy másik, hasonlóan borús vasárnapon történt – 1949 szeptemberében –, hogy tizenegy évesen a magam ura lettem. Anyám és apám aznap délután elvitt autóval a monmouthshire-i Pontypoolba. A város fölé magasodó domb tetején álltunk meg egy tizenkilencedik században épült, vörös téglás bentlakásos iskola előtt. A West Monmouth School égbe törő tornyokkal díszített gótikus épület volt, amelynek kapuját egy féldombormű keretezte: két kost ábrázolt, az állatok egy papírtekercset emeltek a magasba a patáikkal. A tekercsen a következő felirat állt: SZOLGÁLJ ÉS ENGEDELMESKEDJ. A kísértetkastélyt idéző épület komorságát csak fokozta a barátságtalan monmouthshire-i időjárás, a viharos szél, a fenyegető égzengés és a csontig hatoló ónos eső. Első látásra meggyűlöltem azt az iskolát.

Azért írattak be ide, mert anyámnak fontos volt, hogy jó iskolába járjak. Apám nem lelkesedett az ötletért, mert komoly anyagi terhet jelentett, hogy biztosítsák számomra ezt a lehetőséget.

Én apám oldalán álltam, mert az iskola egyáltalán nem érdekelt. Miért dobjunk ki erre ennyi pénzt? Addig sem jeleskedtem a tanulásban, és nem sok esély volt rá, hogy ez változni fog. Előző iskolámban a hullaképű tanáraim egytől egyig leírtak, mint amolyan reménytelen esetet, a legellenszenvesebb közülük még gúnynevet is ragasztott rám: én voltam a „Dinka Dennis”.

A gyerekek az utcánkban „elefántfejnek” hívtak. A fejem tényleg nagy volt, aránytalanul nagy a vézna testemhez képest. A szüleim azt hitték, hogy vízfejű vagyok, de egy gyermekorvos, bizonyos Bray doktor, megnyugtatta őket, hogy semmi bajom.

„Csak fel kéne szednie néhány kilót” – ennyi volt a jóságos doktor diagnózisa.

Azzal, hogy a szüleim a West Mon iskolába adtak, még nem dőlt össze a világ. Csupán egyike volt az életem kellemetlen kitérőinek, ami aztán valami kifürkészhetetlen oknál fogva elültette bennem a közöny csíráját. El is határoztam, hogy kihasználom a kínálkozó lehetőséget, és többé nem engedem közel magamhoz sem az anyámat, sem az apámat – sem senki mást. Nem fog érdekelni senki. Úgy fogok élni, ahogy jónak látom, és mostantól csak a jövővel törődöm. Felejtsd el, ami volt. A gyerekkornak vége. Ennyi volt és nem több. A szellem öntudatra ébredt a gépezetben.

Miután a szüleim váltottak néhány szót az igazgatóval és a feleségével – egy nagydarab, izgága nő – felvittek a dormitóriumba, ami egy nyomasztóan szűk, kórteremre emlékeztető terem volt, amelyben tizenhat ágyat zsúfoltak össze a zöldre mázolt falak mentén. Aztán visszamentünk az épület előtti parkolóhoz, és a szüleim beszálltak az autóba, hogy hazainduljanak. Ahogy kikanyarodtak az útra, a nap fénye megcsillant a szélvédőn, de annyira nem vakított el, hogy ne lássam anyámat, aki hátrafordulva az ülésen integetni kezdett. Apám csak az útra figyelt. Mozdulatlanul álltam, nem integettem vissza.

Néztem a távolodó autót – egy fényesre polírozott Ford Model C Ten volt. Akkor először olvastam el a rendszámát: BTX 698. Azon a borús, esős délutánon másra sem tudtam gondolni, csak ezt a rendszámot ismételgettem, hol magamban, hol félhangosan: „BTX 698. BTX 698. BTX 698.”

„Higgy, törekedj, boldogulj, szolgálj és engedelmeskedj!” – ez volt az iskola mottója. Az indulója még ennél is hervasztóbb volt: „Énekszóval menetelünk előre, dalunk a győzelem dala.” Minden reggel el kellett fújnunk ezt az ostoba szerzeményt az iskolagyűlésen a tantestület fenyegető sorfala előtt.

Ennek a vörös téglás börtönnek az egyik felügyelő tanára egy igazi zupás őrmester volt. Néhány évvel korábban részt vett a Rommel ellen indított észak-afrikai hadjáratban is. Én csak „Rák”-nak hívtam, mert olyan vörös képe volt, mint a főtt ráknak. Ő meg azt mondta rólam, hogy gyagyás vagyok, meg húgyagyú, és nem lesz belőlem semmi. Ezt még mulatságosnak is találtam, tetszett ahogy rímelt egymásra ez a két kifejezés.

„Csitt, csitt, csitt”, mondogattam magamban. „Vagyok, aki vagyok, aki vagyok. A húgyagyú gyagyás húgyagyás.”

Imádtam bohóckodni, szerepelni. Az Óz, a csodák csodája madárijesztője, Lugosi Béla Drakulája és Boris Karloff szörnye a Frankensteinből voltak a kedvenc alakításaim. Bárkinek vagy bárminek a hangját tökéletesen tudtam utánozni. Tudtam nyeríteni pont úgy, mint egy ló és ugatni, akár bármelyik kutya. A repertoáromban ott volt még Tapsi hapsi: „Mi a hézag, hapsikám?”, és persze Elmer Fudd, Dodó kacsa és Cucu malac is: „Ez van, srácok!”

Egyszer, amikor valamelyik órán rám jött a bolondozhatnék, és néhány fiú röhögni kezdett, Rák szó nélkül odament a táblához, és felírta a következő mondatot: „Miért több az ember az oktalan állatnál, melynek fejében sötét űr honol?” – Alfred Lord Tennyson.

Hússzor le kellett írnunk ezt az idézetet. Én ezt is tréfára vettem, vállalva a kockázatot. Bégetve, mekegve láttam neki a másolásnak. Rák döngő léptekkel odajött hozzám, és lekevert egy jókora pofont. Újra elbégettem magam, újabb pofon volt a válasz.

Minél több pofont kaptam, annál jobban megmakacsoltam magam. Ez volt a túlélési stratégiám. Úgy tettem, mintha fel sem vettem volna az egészet. Tökéletes közönnyel hárítottam el minden ellenséges megnyilvánulást a környezetemben. Ne mutasd ki, hogy bármit is érzel. Nézz a szemébe rezzenéstelen tekintettel. Tégy úgy, mintha tudomást sem vennél róla. Akkor éreztem rá először az ízére ennek az újonnan megszerzett hatalomnak. Ne mutasd, hogy fáj. Légy úrrá a fájdalmadon, seperd a szőnyeg alá, és menj tovább. Ezzel a stratégiával valósággal őrületbe tudtam kergetni a felnőtteket, és ez csodás érzés volt.

Bármilyen nyomasztó is volt az élet abban az átkozott börtönben, mégiscsak ott találkoztam először William Shakespeare-rel.

Egy szombat este történt. Betereltek bennünket a díszterembe, de ezúttal nem azért, hogy elénekeljük az iskolai indulót – hála az égnek! –, hanem hogy megnézzünk egy filmet, egy igazi hangosfilmet. Az iskola bérelt egy filmvetítőt és egy gépészt, akit Mr. Gordon Phillipsnek hívtak. Ez volt az első filmvetítés az iskolában, és nagyon izgatottak voltunk.

Leültünk a fapadokra, és vártunk. Néhány perc múlva megjelent Mr. Harrison, az igazgató fekete palástban, hogy ezzel is érzékeltesse az ünnepi esemény jelentőségét. Mögötte dragonyosléptekkel jött a nagy, szuszogó párja, az öreg Ma Harrison. Utánuk a tanáraink libasorban: Max Horton, Lob Garnett és a többiek. Az igazgató első dolga volt, hogy csendre intsen bennünket: semmi beszéd, semmi mozgolódás, semmi nevetgélés. Aki megszegi ezeket a szabályokat, azt eltávolítják a helyiségből, ahonnan – mi legalábbis így képzeltük – egyenesen viszik is át a tornaterembe, hogy végrehajtsák rajta a halálos ítéletet.

– A Hamlet egy nagyon fontos filmalkotás – kezdte a szónoklatát Mr. Harrison. – A világ legnagyobb Shakespeare-színésze, Mr. Laurence Olivier rendezte, aki a küldetésének tekinti, hogy megismertesse a világgal a warwickshire-i bárd, Mr. William Shakespeare magasztos költészetét és páratlan bölcsességét.

Jóságos Isten, csak ezt ne! Csak ne Shakespeare-t! Kímélj meg bennünket a dögunalmas közhelyeitől!

Mr. Harrison még vagy öt percig szónokolt Shakespeare-ről és Laurence Olivier-ről. Végül megköszönte a gépésznek, Mr. Gordon Phillipsnek, Griffithstownból, hogy eljött hozzánk.

Csak ezt a másfél órát éljem túl valahogy – fohászkodtam magamban. Az igazgató ekkor felszólított bennünket, hogy kövessük a példáját. Mindnyájan a Griffithstownból érkezett Mr. Gordon Phillips felé fordultunk, és kórusban kiáltottuk: „Köszönjük, Mr. Phillips Griffithstownból!” Ilyen lehet a pokol – gondoltam.

Mr. Phillips Griffithstownból ott állt két filmvetítőgép mögött, mozdulatlanul, készen rá, hogy akcióba lépjen. Kövérkés, olajos képű fiatalember volt. A haja fénylett a Brylcreem-pomádétól, amivel a koponyájára tapasztotta a tincseit, és az ünnepi alkalomra való tekintettel kék csokornyakkendőt kötött. Ez tényleg maga volt a pokol.

A nagy vetítővásznat a színpad közepén állították fel.

Lassan elsötétedett a terem. A vásznon megjelent a J. Arthur Rank filmvállalat logója: az óriási gong, amit alaposan megzengetnek, utána a felirat: A. J. Arthur Rank Enterprise. Aztán elsötétedett a vetítővászon, majd néhány másodperc múlva felcsendültek William Walton kísérőzenéjének telt nyitóakkordjai.

Anthony Hopkins: Jól csináltuk, kölyök!
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
386 oldal, teljes bolti ár 8999 Ft