Olga Tokarczuk: Empuszion (részlet)

~~ 1 ~~ Az Úri panzió

A látványt eltakarja a mozdony gőzfelhője: a peronon gomolyog. Úgy kell kikukucskálni alóla, hogy mindent lássunk, hagyva, hogy egy időre elvakítson bennünket a szürke köd, amíg a próbatétel után kibontakozó tekintet éles, átható és mindent látó nem lesz.

Ekkor megpillantjuk a peron kőlapjait, a csenevész gizgazzal benőtt négyzeteket – a teret, amely mindenáron fenn akarja tartani a rendet és a szimmetriát.

A következő pillanatban megjelenik rajtuk egy bal cipő, barna, bőrből készült, nem éppen vadonatúj darab, majd rögtön csatlakozik hozzá a másik, a jobb; ez még viseltesebbnek látszik – az orra kicsit kopott, a felsőrészen itt-ott világosabb foltok. A két cipő egy ideig tanácstalanul áll, majd a bal mégis csak elindul előre. A mozdulat egy pillanatra fekete pamutzoknit fed fel a nadrágszár alatt. A kigombolt gyapjúkabát szárnyaiban is ismétlődik a fekete; meleg nap van. Barna, bőrből készült bőröndöt fog egy kis sápadt, vértelen kéz; a súlytól megfeszülnek rajta az erek, és most forrásukra mutatnak, valahol mélyen, a kabátujj zsigereiben. A kabát alól gyenge minőségű, ráadásul a hosszú utazástól kissé gyűrött flanelzakó villan ki. Egy közelebbről nem meghatározott szennyeződés apró, világos pöttyei láthatók rajta – a világ korpája. Az állig gombolt ing fehér gallérját láthatóan nemrég cserélték: fehérebb az ingnél, és kontrasztban áll az érkező arcának szürke színével. A világos szem, szemöldök és szempillák miatt betegesnek tűnik ez az arc. Az egész alak az élénkvörös alkonyi égbolttal a háttérben olyan nyugtalanító benyomást kelt, mintha a túlvilágról érkezett volna a melankolikus hegyek közé.

Az utas a többi érkezővel együtt vonul a hegyvidékhez képest meglepően nagy állomás fogadócsarnoka felé; abban különbözik tőlük, hogy komótosan, mi több, kelletlenül lépked, és nem üdvözli, nem fogadja senki. A bőröndöt leteszi a padló kopott csempéjére, és bélelt kesztyűt húz a kezére. Az egyik pár, a jobb, a következő pillanatban tölcsérré formálva a szájához vándorol, hogy fogadja a rövid, száraz köhintések parádéját.

Az ifjú begörbíti a hátát, zsebkendőt keres. Ujjai egy pillanatra megérintik a helyet, ahol az útlevele rejtőzik a kabátja szövete alatt, a zsebében. Ha koncentrálunk egy kicsit, láthatjuk a galíciai hivatalnok energikus kézírását, aki gondosan kitöltötte a dokumentum rovatait: Mieczysław Wojnicz, katolikus, a Lembergi Műszaki Egyetem hallgatója, született 1889ben, kék szem, közepes termet, ovális arc, világos haj.

Az említett Wojnicz most átvonul a Waldenburgtól nem messze fekvő Dittersbach vasútállomásának fogadócsarnokán, bizonytalanul lépked a komor, magas teremben, amelynek legfelső párkányzatán minden bizonnyal visszhang lakik, és érzi, egy szempár figyelmesen mustrálja a váróteremben lévő pénztárablakok mögül. Megnézi az időt a nagy órán – késő van, ez volt az utolsó breslaui vonat. Egy pillanatig habozik, aztán kilép az állomásépületből, hogy rögtön átölelje a hegyi horizont szabálytalan, csipkézett vonalának szélesre tárt karja.

Szeptember közepe van, de errefelé, ahogy meglepetten konstatálja az érkező, már rég vége a nyárnak, a földön hevernek az első lehullott levelek. Eshetett a napokban, mert még mindig szinte teljesen betölti a tájat az enyhe köd, egyedül a patakok sötét vonalaival tesz kivételt. Érzi a tüdejében, hogy magasan van; jólesik betegségtől elgyötört testének. Áll a vasútállomás lépcsőjén, és gyanakodva szemléli vékony bőrtalpú cipőjét – majd gondoskodnia kell téli bakancsról. Lembergben még virágzott az őszirózsa és a rézvirág, senki sem gondolt az őszre. Itt a magas horizont miatt sötétebb van, a színek pedig harsányabbnak, szinte közönségesnek tűnnek. Most erőt vesz rajta a jól ismert melankólia, amely azokra az emberekre jellemző, akik meg vannak győződve saját közeli halálukról. Érzi, papírháttérre festett díszlet ez az őt körülvevő világ, beledughatná az ujját a monumentális tájképbe, és lyukat fúrhatna belé, amely egyenesen a semmibe vezet. És ömleni kezd belőle ez a semmi, mint az áradat, és végül őt is eléri, torkon ragadja. Meg kell ráznia a fejét, hogy megszabaduljon a képtől. A kép cseppekre porlik, és a levelekre hullik. Szerencsére bricskára emlékeztető, ormótlan jármű gurul felé az úton. Vékony, szeplős fiú ül rajta furcsa öltözékben. Valami nehezen meghatározható eredetű katonazubbony féleséget visel – nem hasonlít sem a porosz egyenruhára, amit várna errefelé az ember, sem bármilyen más egyenruhára –, meg ellenző nélküli katonasapkát, ferdén a fejébe csapva. Szó nélkül megáll Wojnicz előtt, és az orra alatt dörmögve valamit elveszi a poggyászát.

– Hogy van, jóember? – kérdezi udvariasan, iskolás németséggel Wojnicz, de hiába várja a választ; amaz a szemébe húzza a sapkáját, és türelmetlenül mutat a bricskára, hogy üljön fel.

Azzal indulnak is. Előbb át a városkán, a macskaköveken, majd az úton, amely a leszálló sötétségben kanyargós ösvényen vezeti őket a meredek hegyoldalak között, az erdőn át. Folyamatosan kíséri őket a közelben csörgedező patak zúgása és az illat, amely mindig úgy nyugtalanítja Wojniczot: a nedves aljnövényzet, a rothadó avar, az örökké nyirkos kövek, a víz illata. Próbál feltenni valami kérdést a kocsisnak, amelynek révén kapcsolatba léphetne vele, például mennyi ideig tart az út, hogyan ismerte fel őt az állomáson, hogy hívják, de amaz hátra sem néz, hallgat. A jobb oldalára helyezett gázlámpás megvilágítja a fiú arcát: profilból olyan, mint egy hegyi rágcsáló, egy mormota pofája, és Wojnicz arra gyanakszik, hogy a kocsis vagy süket, vagy arcátlanul udvariatlan.

Végül, mintegy háromnegyed óra elteltével kibukkannak az erdő árnyékából, és behajtanak egy meglepően sík völgybe, egy váratlan fennsíkra az erdő borította hegyek között. Lassan elsötétül az égbolt, de még mindig látni a lenyűgöző, magas horizontot, amely mintha a torkáig érne mindenkinek, aki síkvidékről érkezik.

– Görbersdorf – szólal meg hirtelen kisfiús, váratlanul magas hangon a kocsis.

De Wojnicz nem lát semmit, csak a vastag sötétségfalat, amely keresetlenül, egész foltokban szakad le a hegyoldalról. Csak miután hozzászokik a szeme, tűnik fel előtte hirtelen a viadukt, amely alatt behajtanak a faluba; a viadukton túl hatalmas, vörös téglás épülettömb, és rögtön utána más, kisebb házak, meg egy utca, sőt két gázlámpa is. A téglaépület roppant monstrum, a szeme láttára nőnövekszik; a jármű mozgása kivilágított ablakok sorát bontja ki a sötétségből. Piszkossárga fény ég bennük. Wojnicz nem tudja levenni a szemét a váratlan, diadalmas látványról, s még sokáig bámul utána, amíg az el nem merül a sötétségben, mint egy hatalmas gőzhajó.

A bricska most lekanyarodik egy keskeny mellékútra a patak mentén, maga mögött hagy egy kis hidat, amelyen puskaropogásra emlékeztető zajt csapnak a kerekek. Végül megáll egy jókora faépület előtt, furcsa architektúrája gyufaszálakból épített házikóra emlékeztet – annyi rajta a veranda, erkély és terasz. Az ablakokban hívogató fény. Az első emeleti ablakok alatt vastag bádogból kivágott, gyönyörű schwabacher betűs felirat díszeleg:

Gästehaus für Herren

Wojnicz megkönnyebbülten száll ki a bricskából, és hatalmasat szippant tüdejébe a friss levegőből, amely állítólag a legsúlyosabb betegségeket is gyógyítja. De talán túl korán teszi: egyszerre olyan erős köhögésroham tör rá, hogy meg kell támaszkodnia a híd korlátján. Köhögés közben érzi, milyen hideg és utálatosan síkos a korhadt fa, és a kellemes első benyomás szertefoszlik. Nem tudja megállítani rekeszizma erőteljes összehúzódásait, és borzasztó félelem keríti hatalmába – hogy mindjárt megfullad, ez lesz az utolsó roham. Próbálja elhessegetni a pánikot, ahogy Sokołowski doktor tanácsolta, virágos rétre, meleg napsütésre gondol. Nagyon igyekszik, bár könnyezik a szeme, és elfutja az arcát a vér. Úgy érzi, mindjárt kiköhögi a lelkét.

Ekkor azonban szorítást érez a vállán – majd egy magas, arányos testalkatú, deresedő hajú férfi nyújtja feléje a kezét. Wojnicz könnyein keresztül látja rózsás, egészséges arcát.

– Jól van, no. Szedjük össze magunkat – mondja amaz olyan magabiztosan és széles mosollyal, hogy a köhögéstől alig élő vendég legszívesebben odabújna hozzá, és ágyba vitetné magát, mint egy kisgyerek. Igen, pontosan. Kisgyerek. Ágy. Kissé zavartan átkarolja a férfi nyakát, és hagyja, hogy cipeljék a fenyőfüstillatú folyosón, majd fel a puha, kárpitozott lépcsőn. Mindez távoli asszociációkat kelt a birkózással, a férfias sporttal, amelyben kemény testek feszülnek össze, dörzsölődnek, ütköznek, de nem azért, hogy bántsák egymást, ellenkezőleg, hogy a harc ürügyén gyengédséget és ragaszkodást mutassanak egymás iránt. Engedelmeskedik az erős kezeknek, hagyja, hogy bevezessék egy emeleti szobába, leültessék az ágyra, és lehúzzák róla a kabátot és a pulóvert.

Wilhelm Opitz – mert így mutatkozik be a férfi a mellkasára bökve – betakarja egy gyapjúpléddel, és az ajtónyílásban egy pillanatra feltűnő kézből átvesz egy bögre forró, ízletes húslevest. Míg Mieczysław apró kortyokban iszik, Wilhelm Opitz felemeli az ujját (Wojnicz most jön rá, milyen fontos testrésze Wilhelmnek ez az ujj), és lágy, kicsit mulatságos németséggel azt mondja:

– Megírtam Sokołowski professzornak, hogy iktasson be magának egy pihenőt Breslauban. Túl hosszú és fárasztó az út. Megmondtam.

A húslevestől kellemes meleg árad szét Wojnicz testében, szegény észre sem veszi: elalszik. Még egy ideig vele maradunk, hallgatjuk békés lélegzését, örülünk, hogy megnyugodott a tüdeje.

Figyelmünket most egy pengevékony fénycsík vonja magára; a folyosóról szűrődik be a szobába, és megáll az ágy alá tolt porcelán éjjeliedényen. Vonzanak bennünket a padlódeszkák közti rések – eltűnünk bennük.

*

Wojnicz háromnegyed hétkor trombitaszóra ébredt, aminek következtében jó ideig nem értette, hol van. Egyértelműen hamisan játszották a dallamot; ez mulattatta és jókedvre derítette. Ismerősnek tűnt a dallam, de csak mint az egyszerűségükben zseniális dolgok. Az ember úgy érzi, mindig is voltak, mindig is lesznek.

Mieczysław Wojnicz csupa rendellenesség volt, amelyeket legjobban nem is ő, hanem az apja, January Wojnicz nyugalmazott köztisztviselő és földbirtokos ismert. Nagy szakértelemmel, komolysággal és tapintattal kezelte ezeket a rendellenességeket, nagy felelősséggel és – persze – szeretettel bánva a fia személyében rábízott vagyonnal, amely szeretetben mindazonáltal nyoma sem volt szentimentalizmusnak vagy az általa olyannyira gyűlölt „női érzelgősségnek”.

Az egyik ilyen rendellenesség, amelynek kialakulásában ő is szerepet játszott, a fia túlzott félelme volt attól, hogy nem leselkednek-e utána. Az ifjú Wojnicz emiatt nagy figyelmet szentelt mások tekintetének, nézte, nem követie őt a ház sarka mögül, a sarokból, a félrehajtott ablakfüggöny mögül, a kulcslyukon keresztül. Az apa óvatossága és gyanakvása a fiúnál mániává vált. Úgy érezte, mintha a mások tekintete valami ragacsos dolog lenne, úgy tapadna rá, mint egy pióca undorító, puha szájnyílása. Ezért mindig minden helyiségben, ahol el kellett töltenie egy éjszakát, gondosan megvizsgálta a függönyöket az ablakokon, a kulcslyukat betömte papírgalacsinnal, ellenőrizte az esetleges nyílásokat a falban, a padlódeszka réseit, még a képek mögé is benézett. A panziókban és szállodákban nem is olyan irreális dolog a leskelődés – egyszer, amikor egy specialistánál tett egészségügyi látogatás alkalmával apjával megszálltak egy varsói szállodában, az ifjú Wojnicz felfedezett egy szabályos lyukat a falban, ügyetlenül álcázva a tapéta gazdag mintázatával, és persze betömte kenyérgalacsinnal; amikor reggel megpróbálta kideríteni, ki és honnan figyelheti a vendégeket, rájött, a szállodai személyzet által használt szolgálati lépcsőház van a fal túloldalán. Hát mégis! Szóval nem rögeszme. Az emberek leskelődnek. Imádják az ilyet – nézni az embert, amikor nem tud róla. Értékelni, összehasonlítani. Az ilyen meglesett ember védtelenné válik, mit sem sejtő, tehetetlen áldozattá.

Ébredés után azonnal nekilátott, hogy írjon egy megnyugtató üzenetet az apjának. Pár egyszerű szót akart csak, de nem igazán ment, el volt gémberedve és gyengülve a keze. Így hát minden figyelmét a kezére összpontosította, amely a ceruza hegyét vezette a bőrkötésű jegyzetfüzet krémszínű papírján. Lenyűgöz bennünket a mozdulat, tetszik nekünk. Azokra a kanyargó vonalakra és spiráldíszítésekre emlékeztet, amiket a giliszták vájnak a föld alatt, vagy a szú rág a fa törzsébe. Wojnicz két hatalmas párnával megtámasztva ült a bevetetlen ágyon. Előtte elmés szerkezet – valamiféle láb nélküli asztal. Egy borsóval tömött párna volt az alja – így jobban feküdt a térdén annak, aki írt.

Először két számjegy született meg, amiből „13” lett, aztán a „IX” egyenes vonása és keresztje, majd újabb négy számjegy, összeolvasva „1913”. Ezt követően a „Görbersdorf ” felirat bontakozott ki a kacskaringókból, többszörösen megvastagítva. Az umlautot különös áhítat lengte be. Majd egyenletesen, kitartóan haladt a ceruza a papíron. A grafit recsegett, a papír behajlott a betűk kerek formái alatt.

Szerény, de kényelmesen berendezett szobát kapott. Két ablaka az utcára és a ház előtt csörgedező patakra nézett, de horgolt cérnafüggöny takarta a kilátást. Az egyik ablak előtt kerek asztalka és két kényelmes, kárpitozott, kicsit már kopott szék, szinte fotel állt – kedves olvasósarok, ha valaki olvasni akar. Az ajtótól balra volt az ágy gyönyörűen díszített fa fejvéggel, mellette szekrény. A toalettasztal az ajtótól jobbra kapott helyet. A falat széles, világoskék csíkos szövettapéta borította, amitől a szoba magasabbnak és tágasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A falon egzotikus vidékekről származó metszetek lógtak: nyúl és hiénafalka.

Mieczysław Wojnicz lengyelül, röviden beszámolt úti élményeiről, átszámolva méterre az ezerkilencszáz lábat (csaknem ötszáz jött ki), és a számokat rávezette a Lembergtől idáig tartó útját ábrázoló térképvázlatra. A rövid kommentárok főleg a menet közbeni étkezésekre vonatkoztak. A „Wrocław/Breslau” helyhez ez volt írva: „Sárga tökleves, másodiknak pirított szalonnás krumplipüré, káposzta, és egy olyan szelet hús, mint a mi rántott húsunk. Desszertnek vaníliapuding habcsókkal és szederkompót, nagyon finom.” Alul hozzáfűzte: „Ára: 5 márka”. Megígérte az apjának, hogy mindennap ír egy keveset, leginkább arról, hogy hogy érzi magát, de valójában nem tudta, mit érez, ezért inkább recepteket vagy földrajzi információkat küldött Lembergbe.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, s mielőtt kimondhatta volna: „tessék”, egy magas szárú bőrcipő csúszott be a félfa és az ajtó közti résen, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Mögötte felbukkantak egy szoknya fekete redői, egy kötény csipkéje és a reggelivel megrakott tálca, amely a következő pillanatban az asztalkán állt. A cipő, a csipke és a kötény ahogy felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt; a megdöbbent Wojnicznak csak arra volt ideje, hogy magára húzza a plédet, és valami üdvözlés és köszönésfélét hebegjen. Olyan éhes volt, hogy kizárólag az étel érdekelte.

Mindjárt össze is írja a noteszében: kemény tojás, kettő, csinos fajanszpohárban, tyúk formájú sapkácskával letakarva, petrezselyemmel díszített, füstölt juhsajtszeletek, egy golyó egészen sárga vaj tormalevélen tálalva, egy tálka illatos disznózsír kis kenőkéssel, felszeletelt retek, egy kosárban többféle zsemle, világosak és sötétek, sárgabaracklekvár üvegtálkában, egy csésze sűrű kakaó és egy kis kancsó kávé.

A pont után a füzet egy csattanással bezárult, Wojnicz pedig jó étvággyal elfogyasztott mindent, ami a tálcán volt, és az ételtől erőre kapva felállt. A hátára vetett pléddel a bőröndjéhez tipegett, kivett belőle egy garnitúra szépen összehajtogatott alsóneműt, majd nekilátott a szertartásos mosakodásnak. Míg az arcát törölte a törülközővel, amelybe beleivódott a panzióban mindenütt érezhető tűlevélillat, tisztán látta maga előtt falusi házukat és a telente a padláson szárított alsóneműt, amit Gliceria vödrökben cipelt fel, ha odakint zuhogott. Újra látta a padlást, amely mindig csupa por volt, és a kilátást az ökörszemnek nevezett kis ablakokból – a mezőket és a kis parkot, újra érezte a paradicsom, a kukorica, a karóra futtatott bab rothadó szárának kesernyés szagát. S valamilyen nem teljesen érthető szinesztézia törvénye alapján a fizikai érzékelésre is kiterjedt ez a kép: a ruhája érdességére, a gallérja merevségére, a frissen vasalt nadrágja szögletességére és a kemény bőrszíja szorítására. Itt, a padláson, ha csak tehette, ha egyedül maradt, és egy időre megszabadult az apai drilltől, mindig levetkőzött meztelenre, és beburkolózott egy puha rojtokkal díszített szaténterítőbe. Érezte, milyen kellemesen csiklandozzák a rojtok a lábszárát és a combját, és arra gondolt, milyen csodálatos lenne, ha ők is ilyen terítőszerű khitónokban járhatnának, mint az ókori görögök. Most viszont, hogy eszébe jutott a szaténtóga, felöltözött, és örült, hogy végre erősnek és kipihentnek érzi magát.

Tanúi lehetünk, ahogy sovány testén rétegesen megjelennek a ruhadarabok, míg végül ott áll a tegnapi köhögő, szürke arcú alaktól merőben különböző figura, kezét a kilincsre téve, csukott szemmel, és elképzeli, hogyan mutatna valakinek a szemében, aki most nézhetné. Jól néz ki – vékony, világos hajú fiatalember finom arcvonásokkal, szürke hajszálcsíkos nadrágban és barna gyapjúzsakettben. A következő pillanatban határozott mozdulattal kinyitja az ajtót.

Nem, nem gondoljuk mániának, legfeljebb ártalmatlan túlérzékenységnek. Az embereknek hozzá kellene szokniuk ahhoz, hogy figyelik őket.

*

Wojnicz tíz óra körül lement, mert vizsgálatra volt hivatalos a Kurhausba.

A ritkásan elhelyezett kis ablakok miatt az egész házban félhomály uralkodott – ahogy az a hegyvidéki építészetre jellemző. Egy ovális asztal állt itt vastag, mintás terítővel letakarva, egy kanapé és néhány szék, a falnál pianínó – a csillogó fedelén lévő ujjnyomokból és a kötegnyi megsárgult kottából ítélve ritkán használták. Mellette a kis falipolc tele volt a környékről, a helyi sípályákról és látnivalókról szóló könyvekkel. A hatalmas, üveges kredencben gyönyörű porcelán étkészlet fehérlett, kobaltkék érzelmes jelenetekkel díszítve – pásztorok és juhok.

– Gemütlich – suttogta magában Mieczysław; örült, hogy eszébe jutott ez a német szó, amelyet különösen kedvelt. Az ő nyelvéből hiányzott egy ilyen kifejezés. Lakályos? Hangulatos?

A fülében csengett az is, amit Sokołowski doktor mondott, amikor eleinte sokat küzdött betege apátiájával: gusztusossá kell tenni az életet. Igen, a gusztusos jobb szó, mint a „gemütlich”, gondolta magában Wojnicz, mivel nemcsak a térre vonatkozik, hanem minden másra is – az ember külsejére, testrészeire, arra, ahogy a nyakába van kötve az asztalkendő, vagy ahogy el vannak helyezve a sütemények a tányérján. Végighúzta ujját a puha, olajzöld plüssel borított asztalon, s csak egy idő után vett észre ijedten az ablak melletti karosszékben egy sovány férfit, határozottan madárszerű vonásokkal, jókora orrán drótkeretes szemüveggel. Cigarettafüstbe burkolózott. Wojnicz keze, mintha leforrázták volna, leugrott a plüssről, és zavartan eltűnt a másik kezében. A férfi, aki nem kevésbé jött zavarba attól, hogy felfedezték egyedüllétét, felállt, és meglehetősen hivatalos hangon, németül, furcsa sziléziai akcentussal bemutatkozott:

– Walter Frommer. Breslauból.

Wojnicz lassan és jól érthetően kimondta a nevét, valószínűleg abban a reményben, hogy amaz rögtön megjegyzi. Váltottak pár szót, Frommer közölte, hogy rendszeresen kezelik Görbersdorfban, megszakításokkal már három éve van itt. Néha egy időre hazamegy Breslauba, de ott rögtön rosszabbra fordul az állapota.

– Tudja, Breslau víz mellett fekszik. Tavasszal rajokban lebeg nek a házak fölött a kicsi, de rendkívül mérges szúnyogok, mindenki reumával küszködik. Nyáron nem lehet kiülni a kertbe. Az állami tisztviselők ezért csak rövid ideig, pár évig maradnak, aztán visszamennek jobb helyekre. Breslau tranzitváros – szomorúság csengett a hangjában, mintha együttérezne a várossal. – A mindenütt jelen lévő víz az oka, mindenhová bekúszik… Rosszul viselem… – Elkapta a köhögés. – Látja, már ha rágondolok, köhögök.

Wojnicz tekintete elkalandozott az ablak irányába, amely előtt éppen egy vidám társaság haladt el, időnként kitört belőlük a nevetés. Lengyelesen nevetnek, gondolta, bár nem igazán tudta megmagyarázni magának, miért érzi így. Messziről nem lehetett hallani a szavakat.

– Maga is arra készül, hogy átköltözik a Kurhausba? – kérdezte Frommertől.

Azt hitte, a kérdés legalább enyhe mosolyt csal beszélgetőtársa arcára, de az komolyan vette.

– Isten ments! – csattant fel. – Ott túl sokan vannak. Onnan nem látni semmit. Semmit sem tudhat meg, semmit sem tanulhat. Tömegben élni rosszabb, mint a börtön.

Fordította: Körner Gábor

Olga Tokarczuk: Empuszion.
Természetterápiás horror
Living Bridges sorozat
Vince Kiadó, Budapest, 2025
274 oldal, teljes bolti ár 4995 Ft