Joseph Conrad: A sötétség mélyén (részlet)

~~ 1. fejezet ~~

Nellie, a parti bárka egyet penderült horgonya körül, és meg sem libbentve vitorláit elpihent a vízen. Beállt a dagály, csaknem szélcsend volt; a kifelé tartó bárka nem tehetett egyebet, mint hogy várt, mikor fordul meg az áramlat.

A Temze torkolati öble, akár egy végtelen vízi út eredőhelye tárult elénk. A nyílt tengeren a víz és az ég minden átmenet nélkül összeolvadt, és a csillogó térségben az árral úszó bárkák rőt színű vitorlái, az élesen kidudorodó vörös vászonnyalábok és a ragyogó, fényezett pányvafák szinte állni látszottak. Gravesend felett a levegő sötét volt, még távolabb pedig gyászos homályba sűrűsödött, mozdulatlanul ült a világ leghatalmasabb, legnagyobb városa fölött.

A hajótársaság igazgatója volt kapitányunk és házigazdánk. Mi négyen gyengédséggel eltelve néztük, ahogy a hajó orrában áll, háttal fordulva felénk, és a tengert kémleli. Nem találhattunk semmit végig a folyón, ami csak félig is olyan tengert idéző látvány lett volna, mint ő. Révkalauzra emlékeztetett, az pedig a tengerészek szemében a testet öltött megbízhatóság. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy nem odakint a csillogó folyótorkolatban végzi munkáját, hanem a háta mögött terpeszkedő homályban.

Bennünket, ahogy azt már mondottam valahol, a tenger fűzött össze. Nemcsak szívünket fogta egybe a hosszú távollétek idején, hanem elnézővé is tett egymás történetei, sőt elvei iránt. Az ügyvéd – kedves öreg cimbora – hosszú éveinek és sok-sok erényének jutalmaként megkapta a fedélzeten lévő egyetlen vánkost, és az ugyancsak egyetlen pokrócon feküdt. A könyvelő már kihozott egy doboz dominót, és most játék házat emelt a könyvekből. Marlow a bárka farában ült. Keresztbe rakta lábait, és a tatvitorlának támaszkodott. Külseje aszketikus: arca beesett volt, bőre sárga; háta egyenes, és ahogy karját lógatva, tenyerét kifelé fordítva üldögélt, bálványra emlékeztetett. Az igazgató, miután meggyőződött, hogy a horgony jól tart, hátrajött, és közénk ült. Néhány lusta szót váltottunk. Azután a bárka fedélzetére csend terült. Egy vagy más okból nem fogtunk a dominózáshoz; töprengő hangulatunkhoz inkább a nyugodalmas nézelődés illett. Néma és nagyszerű ragyogás magasztosságában közeledett az alkony. A víz békésen csillogott, a tiszta égbolt pedig makulátlan fényözönt árasztó, jóindulatú végtelenség volt; még az essexi lápok fölött húzódó köd is finom, szikrázó fátyolhoz hasonlított, amely a szárazföld erdő borította magaslatai fölött függ, és átlátszó redőzetbe öltözteti a lapályos tengerpartot. Csupán nyugaton, az öböl távolabbi vonulatai felett terpeszkedő homály sűrűsödött percről percre komorabbá, mintha a lebukó nap közeledte ingerelné.

És végre a nap, ívelő és észrevehetetlen eséssel lehanyatlott, izzó fehérből sugárzás és melegség nélküli tompa vörösbe csapott át, mintha – az embertömegek fölött terpeszkedő homály érintésétől halálra rémülve – hirtelen ki akarna hunyni.

A tenger arca tüstént megváltozott, a magasztos látvány kevésbé ragyogó, de annál mélységesebb lett. A vén folyó, amely évszázadokon át oly híven szolgálta a partjait benépesítő emberfajtát, napnyugtakor háborítatlanul elpihent széles öblében, és a világ legszélső határáig vezető vízi út nyugodt méltóságában terült szét. Nem egyetlen rövid nap: beköszöntő és máris örökre tovatűnő idő gyors lebbenésének tudatában, hanem maradandó emlékek fenséges fényében néztünk a tiszteletre méltó folyamra. És valóban, mi sem könnyebb az olyan ember számára, aki – így szokták mondani – hódolattal és szeretettel „követi a tenger hívását”, mint hogy a Temze alsó folyásában a múlt nagy szellemeit idézze föl. Az ár és apály itt szakadatlan szolgálatban fut előre-hátra, otthoni pihenésre szánt vagy csatába tartó hajósok és hajók emlékével terhesen. E folyó ismerte, szolgálta mindazokat a férfiakat, akikre a nemzet büszke, Sir Francis Drake-től Sir John Franklinig, valamennyi lovagot, rangosat és rang nélkülit – a tenger nagy kóbor lovagjait. Hátán hordozta mindazokat a hajókat, amelyeknek neve az idők éjszakájában szikrázó ékszerekhez hasonlatos, a gömbölyű oldaláig kincsekkel megrakodva hazatérő Arany Szarvastól kezdve – a királynő őfelsége látogatta meg, hogy így érjen véget szerepe a gigantikus mesében – az Erebusig és a Félelmetesig, amelyek megint másfajta hódításra indultak, és sohasem tértek vissza útjukról. Ismerte a hajókat és a hajósokat. Deptfordból, Greenwichből, Erithből vitorláztak el – a kalandorok és a telepesek; a király hajói meg a tőzsdések hajói; a kapitányok és az admirálisok, a keleti kereskedelem „csempészei” és a Kelet-indiai Flotta megbízott „generálisai”. Az aranyvadászok és a hírnév megszállottjai mind e folyam hátán indultak útjukra, kezükben kard és gyakran fáklya, a szárazföld hatalmának küldöttei, a szent tűz egy-egy szikrájának hordozói. Hány nagy eszme vitorlázott el e folyam árján egy ismeretlen világ rejtelmei felé?!… Hajósok álmai, országok magjai, birodalmak csírái.

A nap leszállt; félhomály borult a folyamra, és a parton lassanként kigyúltak a lángok. A Chapman világítótorony, iszapos síkságon emelt háromlábú építmény, éles fényt árasztott. A vízen hajók fényei úszkáltak – sok-sok fölfelé és lefelé haladó fény. És távolabb nyugaton, a fölső öbölben, a roppant város helyéről még mindig baljós jel árulkodott az égen: terpeszkedő homály a napsütésben, a csillagok alatt pedig sápadt ragyogás.

– És ez is – mondta Marlow váratlanul – valaha a Föld egyik sötét vidéke volt.

Már csak ő maradt közülünk, aki még mindig a „tenger hívását” követte. Más rosszat nem lehetett mondani róla, mint hogy nem képviselte fajtáját. Hajós és mégis vándor, holott a hajósok, ha szabad ezt a kifejezést használni, az ülőfoglalkozásúak életét élik. Agyberendezésük az otthonülőké, és otthonuk – a hajó – mindig velük van, ugyanúgy hazájuk is – a tenger. Az egyik hajó meg olyan, mint a másik, a tenger pedig mindig ugyanaz marad. Környezetük állandóságában a sok idegen part, a sok idegen arc, az élet roppant változatossága csak tovasiklik, nem is a rejtelem érzetének fátylával, hanem inkább valami könnyed, lenéző tudatlansággal borítva; mert a hajós számára nincsen más rejtelem, csupán maga a tenger, amely élete királynője – kifürkészhetetlen, akár a végzet. Ami aztán a többit illeti, munkájának végeztével egyetlen alkalmi parti portya vagy egyetlen alkalmi dáridó elegendő arra, hogy feltárja előtte egy egész kontinens titkát, és ilyenkor többnyire ráeszmél, hogy ezt a titkot nem is érdemes megismerni. Ezért a hajóstörténetekben van valami közvetlen egyszerűség, mondanivalójuk egy feltört dióhéjban elfér. De Marlow nem volt tipikus hajós (eltekintve attól a hajlamától, hogy szeretett történeteket szövögetni), és számára egy jelenet mondanivalója nem belül rejtőzött, miként a mag, hanem kívül, mintegy beburkolta a mesét, amely csupán előhívta a lényeget, mint parázs a ködöt, ahogyan néha a holdfény kísérteties ragyogása láthatóvá teszi ködszerű fényudvarát.

Megjegyzése egyáltalán nem keltett meglepetést. Maradéktalanul illett lényéhez. Szó nélkül fogadtuk. Még annyi fáradságot sem vettünk, hogy igent mormoljunk; ő pedig kisvártatva megszólalt, nagyon halkan:

– Azokra az igen-igen régi időkre gondolok, amikor a rómaiak először jöttek ide, ezerkilencszáz évvel ezelőtt – a minap… Hogy azóta fény gyúlt ki a folyón… azt mondja, Knights? Igen, de ez nem több, csupán hirtelen lobbanás a síkságon vagy villám cikázása a felhők között. Ilyen villanásban élünk – bár tartana, amíg csak a vén Föld forog! De tegnap még sötétség uralkodott itt. Képzeljék csak el egy olyan nagyszerű földközi-tengeri – hogy is hívják? – triremis parancsnokának érzéseit, akit váratlanul északra vezényeltek, hogy sietve keljen át a gall szárazföldön, és vegye át a parancsnokságot az egyik ilyen bárkán, amilyet a legionáriusok – csodálatosan ügyes emberek lehettek – szoktak építeni, valószínűleg százszámra havonta vagy kéthavonta, ha hihetünk olvasmányainknak. Képzeljék csak el őt itt, a világ végén, az ólomszínű tengeren, a füstszínű ég alatt, hajóján, amely hajlik, mint a harmonika – ahogy halad fölfelé e folyamon, élelmiszerkészlettel vagy paranccsal, vagy amit akarnak. Homokpartok, mocsarak, erdőségek, vademberek – errefelé nemigen talál civilizált emberhez méltó táplálékot, és italt se mást, csak a Temze vizét. Itt nincs falernumi bor, itt nem lehet partra szállni. Imitt-amott egy-egy katonai tábor úgy elvész a rengetegben, mint szénakazalban a tű – és aztán meg hideg, köd, viharok, betegség, számkivetettség és halál vár rá –, halál leselkedik a levegőben, a vízben, a bozótban. Úgy hullhattak itt az emberek, mint télen a legyek. Ó, igen – megtette a magáét, méghozzá kitűnően, semmi kétség, és nem is sokat gondolt vele, legfeljebb talán később kérkedett azzal, hogy mi mindent élt át a maga idejében. Talpig férfiak voltak, szembe mertek nézni a sötétséggel. És talán jókedvét is meg tudta őrizni, mert fél szemmel mindig a lehetőségre sandított: előbb-utóbb a ravennai flottához kerül – persze ha voltak jó barátai Rómában, és ha elviselte ezt a rettenetes klímát. Vagy gondoljanak egy amolyan derék tógás polgárifjúra – talán túlságosan sokat vesztett az ipse kockán –, aki egy prefektus vagy egy adószedő, vagy épp egy kereskedő mellé szegődött, hogy helyrebillentse szerencséjét. Ingoványban száll partra, erdőkön menetel át, aztán az egyik szárazföldi állomáson rádöbben, hogy vadon, kimondhatatlan vadon zárja körül – az őserdő életének rengeteget, dzsungelt, vademberek szívét mozgató rejtelmessége. És e rejtelmekbe senki sem avatja be. Fölfoghatatlan és egyben megvetésre méltó világban kell élnie. És amellett mindez még meg is igézi. Az undor igézetével, tudják – képzeljék el növekvő megbánását, menekülés iránti vágyát, a tettre képtelen utálatot, a legyőzöttség érzését, a gyűlöletet.

Szünetet tartott.

– Gondolják meg – kezdte újra, egyik karját könyökben felemelve, tenyerét kifordítva, amitől, ahogy ott ült, és keresztbe rakta lábait, lótuszvirágok nélküli, és európai öltözékben prédikáló Buddhára emlékeztetett –, gondolják csak meg: ezt az érzést közülünk nem ismerheti senki. Minket ettől megvéd tetterőnk és odaadásunk a tetterő iránt. De ezek alapjában véve jelentéktelen fickók lehettek. Nem voltak gyarmatosok; igazgatásuk – az a gyanúm – puszta kifacsarás volt, más semmi. Hódítók voltak, és a hódításhoz nem kell egyéb, csak a nyers erőszak – amire pedig, ha rendelkezünk vele, kár büszkének lenni, hiszen erőnk csupán a többiek gyengeségéből fakadó véletlen. Összelopkodtak tehát mindent, amit csak megkaparinthattak, a megkaparintás kedvéért. Erőszakkal párosult rablás volt az egész, semmi más, nagyszabású öldökléssel súlyosbítva, és az emberek vakon indultak neki – ahogy ez természetes is olyanoknál, akik a sötétséggel kelnek birokra. A föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük, vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében; nem valami érzelmi alakoskodás, hanem valódi eszme és önzetlen hit ebben az eszmében – valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte, és áldozhat neki…

Hirtelen félbeszakította beszédét. A folyón lángok siklottak tova, aprócska zöld lángok, vörös lángok, fehér lángok, üldözték, beérték, keresztezték egymást, összefonódtak – és azután lassan vagy gyorsabban megint szétváltak. A roppant város forgalma egyre csak áramlott az álomtalan folyó fölött mindinkább sűrűsödő éjszakában. Tovább nézelődtünk, vártunk türelmesen – a dagály szüntéig nem is tehettünk egyebet; Marlow pedig csupán hosszabb szünet után szólalt meg újra, bizonytalan hangon:

– Azt hiszem, emlékeznek rá, hogy egyszer rövid időre fölcsaptam édesvízi hajósnak – kezdte, és ekkor már tudtuk, az a sors vár ránk, hogy mielőtt még az apály beköszöntene, meg kell hallgatnunk Marlow egyik befejezetlen kalandját.

– Ami személy szerint velem történt, azzal nem akarom fárasztani magukat – mondta, és ezzel a megjegyzéssel rögtön ki is mutatta sok-sok mesemondóval közös gyengeségét: érzéketlenségét az iránt, amit hallgatósága legszívesebben hallana –, de hogy megértsék, milyen hatással volt e történet rám, el kell mondanom, miképpen kerültem oda, mit láttam, hogyan hajóztam föl a folyón addig a helyig, ahol életemben először találkoztam azzal a szerencsétlen flótással.

Ez volt hajóútjaim legtávolabbika, és élményeim csúcspontja. És valahogy úgy éreztem, ezek az élmények fényt derítenek körülöttem mindenre – még a gondolataimra is. Amellett eléggé komor történet, és szánalmat keltő – bizonyos értelemben nem is rendkívüli –, nem is egészen világos. Nem, nem egészen világos. És mégis úgy éreztem, világosságot gyújt bennem.

Fordította: Vámosi Pál

Joseph Conrad: A sötétség mélyén
Trubadúr Kiadó, Budapest, 2024
Trubadúr Zsebkönyvek sorozat
160 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft