Nádas Péter (1942–2026)
Nádas Péter ritkán adott interjút. Amit elmondani akart, a könyveiben, rövidebb-hosszabb írásaiban megtalálható. De az ő gondolatai is röpködnek a virtuális térben. 2020 áprilisának végén Veiszer Alinda vendége volt a Belvárosi Színházban. Abból az alkalomból célzatosan válogattunk néhány Nádas-idézetet, különösen arról, hogy mit gondol az író a gondolatról, a szóról, a beszélgetésről, emberi kapcsolatokról, szabadságról. Mivel gondolatainak érvényessége semmit sem változott, ezek közreadásával emlékezünk rá
Minden gondolatot nem kell kimondanod, az őszin-teségnek is van határa. Nem kell föltétlenül hazudozni, lehet éppen hallgatni.
Az énnek az egyetlen védelmi apparátusa a hazugság, a füllentés, a mellébeszélés, az elhallgatás.
Vannak helyzetek, amikor a hazugság a humánus.
Nincs egyéni nyelv, csak egyéni nyelvhasználat.
Az őszinteség nagyon gyanús. Ha például valaki azzal kezdi a mondandóját, hogy őszintén megmondom neked, az azt jelenti, hogy hazudni fog, vagy korábban hazudott.
Nem azonosítom a valóságot az igazsággal. Ezt csak akkor tehetném, ha biztos lennék benne, hogy Isten teremtette és kormányozza az univerzumot, s akkor a keresztény tanításnak megfelelően egyedül benne van az igazság. Ha őt megtalálom, akkor a realitásban megtalálom az igazságot is. Nagyon szép gnosztikus gondolat. Ám én ma sajnos nem tudok már abban bízni, hogy egy rajtunk kívül álló személyben van letétben valamiféle igazság, aminek nekünk meg kellene tudni felelnünk. Ez ugyanis minden egyes személyben letétbe van helyezve.
Ha két út között kellene választanod, soha ne válassz, hanem várj, amíg megnyílik a harmadik.
Nagyon kevés a kérdés egy magyar beszélgetésben, de nagyon sok a komment és az egyértelmű kijelentés. Még több a normatív ítélet. Ahol az emberek nagyon keveset kérdeznek egymástól, ott fennáll a veszély, hogy mindenki nagyon okos lesz.
Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él. (Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból)
Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését.
A szabadságnak nincsenek fokozatai. Vagy szabad vagyok, vagy nem vagyok szabad. Vagy olyan rab vagyok, aki szabad akar lenni, vagy olyan, aki örül annak, ha rab maradhat. Ha mások érdekében lemondok valamiről, akkor nem lehetek szabad.
Kívül a köznyelv kétféle beszédmódot talál, ha a szerelemről kell beszélnie. Az egyik a mágikus, a titkos, az éjszakai nyelv, a másik a szociális, a nyilvános, a nappali nyelv, s aki az egyiket beszéli, megérti ugyan a másikat, mégsem tudja az egyiket a másikba átfordítani.
A titok olyasvalami, mint a családi bankbetét, az állami aranytartalék, a lyukas lábosban elásott ezüstpénz, mindig elő lehet kotorni, kereskedni és zsarolni lehet vele.
Az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható.
Kritikus helyzetekben (…) nagy koncentrációra van szüksége az embernek. Olyan erősségűre, amire köznapi helyzetben, amikor szétszóródik a figyelme, nem képes. Amikor azonban sokk éri, például egy baleset, akkor megváltozik az időélménye.
A szabadság nagy úr, talán a legnagyobb. Viszi magával legnagyobb ellenségét, az anarchiát.
A legnagyobb bűnöm… hogy nem érzem bűneimet.
A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható.
A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.
A gyűlölet, mondom, rejtekutakon jár bennem, másokban is. Aki kíváncsi rá, annak titkos tapétaajtókat kell kinyitnia, homályos mellékfolyosókon kell botorkálnia, alagutakban, csatornákban kell hétrét görnyedve előre másznia, s még innen is vezetnek lefelé aknák és kanálisok. Ez ő maga. A másikét az látja, aki látta a magáét. Mindenki másé csupán hasonlata ennek.
(Forrás: Heti Válasz)
Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.
Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.
Vakon gondolkodunk. Hogy mi a rossz, és mi a jó, csupán a cselekvés következményeiben válik megítélhetővé. Elkerülhetetlen az ítélet, hiszen a következményeket nem lehet eltüntetni, az ujjunkra ragad, az ajkunkra fagy, de amíg nem fenyeget időzavar, újabb cselekvésekkel módosíthatunk, változtathatunk a jó és a rossz arányán. A jóvátétel puszta szándéka is megnyerő. Az élők egymás iránti türelme és engedékenysége azon a minden bizonnyal téves eszmén alapszik, hogy a rossz és a jó nincsenek meg egymás nélkül, mégis van közöttük egy eleve adott hierarchia, hiszen a módosítás és a jóvátétel puszta szándéka se létezhetne, ha nem a jó végeredményre törekednénk.
A szelídség és az erő egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem egymás ellentétjeként igen nagy feszültséget teremtenek. Minél nagyobb a feszültség, annál hatalmasabbá válik megnyilvánulásának vágya.
Különb s különb poklok jutnak nekünk, és mindenki azt hiszi, hogy a másiknak jutott a jobbik.
A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.
olvassbele.com
2026.08.26.
Szabó T. Anna írta aFacebookon, átemeltem ide:
Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, a születésem utáni évben, a harmincegyedik születésnapja tájékán, Nádas Péter a warnemündei tengerparton sétált átforrósodott testtel, és az éles ködben követte őt a saját halála, amire akkor már kitartóan sóvárgott.
Ezerkilenszáznyolcvannyolcban Szombathelyen egy kamaszlány megvette a Játéktér című könyvet, rajta Caspar David Friedrich képével, és mély beleéléssel egymás után többször elolvasta a Hazatérés című írást a warnemündei tengerparton sétáló, halálraszánt fiatal íróról, az érzelmekről és a fegyelemről.
Ugyanebben az évben a lány megismerkedett egy tizenöt éves fiatalemberrel, aki írt. A nyolcvanas évek végén együtt mentek el Nádas szombathelyi estjére. A kilencvenes években, amikor a fiatalember a regényével küzdve ugyanolyan halálra szántan sétált egy másik tengerparton, a lány, nehéz szívvel, de magára hagyta a teherrel, mert bízott benne, hogy ő sem hal bele, hogy megerősödve kerül ki a kétségbeesésből.
Kétezerkettőben, hosszú Nádas-olvasások után, és miután verset írt Nádas egyik fényképéről, a lány a balatonfüredi Fordítóházban levette a polcról a Saját halált. Annyira megrendítette, hogy csak húsz év múlva merte a kezébe venni megint.
A húsz év múlva, az most van. Az, hogy élünk, most van. Az, hogy Nádas Péter itt van, és hogy ír, győzelem. Általa, vele. Valahányszor olvasom, ott a bizonyság: tétje van annak, hogy élünk.
(Évekkel ezelőtt írtam, úgy emlékszem, a Könyves Magazin felkérésére, a fényképet tavaly készítettem Nádasról. Hogy itt volt, és hogy írt. Győzelem. Köszönünk mindent!)
KedvelésKedvelés