Mi Eszterháza? | Számvetés és vízió

Posted on 2026.11.22. Szerző:

0


Malina János

Malina János* |

Az utolsó nyolc évtizedben egyetlen magyar kormányzat sem tudta helyén kezelni – még megközelítőleg sem – Eszterházát (vagyis a fertődi Esterházy-kastélyt és a hozzá kapcsolódó épületegyüttest és tájépítészeti alkotást), mert nem ismerte fel a vele összeforrott szellemi örökség természetét és kiemelkedő jelentőségét a magyar és az európai kultúra történetében.

Így nem érzékelhette azokat az egyedülálló lehetőségeket sem, amelyeket ez az örökség kínál számunkra. Régi és hatalmas adósságot törlesztenénk tehát, ha Eszterházát ismét kulturális önazonosságunk szerves részévé tennénk.

A fénykorát a 18. század végén, „Pompakedvelő” Esterházy Miklós herceg és Joseph Haydn idejében élő Eszterháza épület-, park- és erdőegyüttese már a 19. század folyamán súlyos károkat szenvedett, a második világháború végén pedig a kastély belsejét teljesen elpusztították. Az azóta eltelt nyolc évtizedben Eszterházán jelentős rekonstrukciókra került sor, a kastély nagy része látogathatóvá vált, kiállításokat rendeztek, s megindult a hangverseny- és fesztiválélet. Ám a változó fenntartók mindvégig abból indultak ki, hogy Eszterháza egy épület- és parkegyüttes, tehát lényege szerint tárgyi örökség, és ezen sohasem próbáltak túllépni.

Az utóbbi negyedszázadban a kezelő szervezetek a kifosztott kastély felemelkedésének kulcsát abban látták, hogy a hatalmas tereket újra tárgyakkal töltik meg. Ám hogy mennyire szűk látókörű az a szemlélet, amely Eszterháza határán nem tekint túl, s belőle is csupán a tárgyakat látja, és általuk gondolja a hely rangját és vonzerejét helyreállítani, azzal kapcsolatban szeretném Dávid Ferenc művészettörténész (1940–2019) gondolatait felidézni. Róla előre kell bocsátanom annyit, hogy ő a magyar művészettörténet-írásnak és a műemlékek egyszerre értékmegőrző és számukra korszerű funkcióról is gondoskodó helyreállításának iskolateremtő alakja volt, aki így nyilatkozott egy kései, 2016-ban adott interjújában:

„Rájöhetne már valaki, hogy ez egy olyan kastély, amelyik pár kilométerre van Kismartontól, Fraknótól, Schönbrunntól, a Bruck a. d. Leitha-i Harrach-kastélytól, tehát olyasmit kell kitalálni, ami versenyképes az eredeti berendezésű és folyamatos életű kertekkel körülvett társai mellett, és kiegészíti ezt a földrajzi kultúrtájat. Ami valószínűleg nem változott, az a szellemi lustaság.”

A kulturális kormányzatok és a mindenkori felelős döntéshozók sajnos sohasem értették meg, hogy Eszterházát a fejéről a talpára kell állítani: hogy tudniillik elsősorban nem – magyar viszonylatban bármennyire is jelentős – műemlék kastélyként, tehát tárgyi örökségünk részeként kell rá tekintenünk, amely mellesleg fontos előadó-művészeti hagyományokat is hordoz, hanem megfordítva: a magyar és az európai előadóművészet- és művelődéstörténet egyik kiemelkedően gazdag és rendkívüli hatású kulturális központjaként, a kor kiművelt emberfőinek, művészeinek, diplomatáinak és arisztokratáinak valóságos zarándokhelyeként; ami minden háborús veszteség ellenére ma is vonzóan és érdekfeszítően felidézhető és bemutatható volna. Az ebben a szellemben helyreállított és bemutatott Eszterháza a mai Magyarország arculatának ugyanolyan ékkövévé válhatna, mint Ausztriának Salzburg, Németországnak Potsdam és Bayreuth vagy Franciaországnak Versailles.

A fő csapást így jelölte ki Dávid Ferenc egy 2017-es beadványában, folytatva egy évvel korábbi gondolatmenetét:

„Eszterházának olyan új funkcióra van szüksége, amely európai vonzerejű, s megállja a helyét az osztrák–szlovák–magyar határterület kulturális-műemléki kínálatában. A kastély – akár szépen helyreállítva, s ügyesen berendezve – nem elégíti ki ezt a funkciót. E két szempontnak felelhet meg Eszterháza azzal, hogy Haydnt állítja középpontba, s a hajdani eszterházai opera repertoárt korhű előadásban. Az operaház utánzata azért készülhet, hogy újra létrejöjjön az az akusztikus doboz, amelyben Haydn zenekari darabjai és operái, valamint Eszterháza pontosan ismert és gazdag operarepertoárja elhangzott; szolgálva valami fontosabbat az épület külső-belső formáinál. A másolat elkészítése tehát olyan koncepció középpontja lehet, amely az eszterházai együttes épületeinek és kertjeinek legtöbbjét képes a maga szolgálatába állítani, helyreállításuknak és használatuknak okot és célt adni.”

Azért is nehéz ma meggyőzően érvelni amellett, hogy Eszterháza ügye olyan kiemelkedően jelentős örökség és lehetőség, mert mindebből húsz-huszonöt évvel ezelőtt sok mindent nem lehetett még látni. Az elmúlt bő két évtizedben azonban az Eszterháza kulturális-művészeti, társadalmi és mindennapi életére, kapcsolatrendszerére és korabeli recepciójára vonatkozó tudásunk hallatlan mértékben gyarapodott, nagyrészt annak köszönhetően, hogy az ezredforduló után a fraknói (burgenlandi) hercegi Esterházy-magánarchívum ide vonatkozó hatalmas anyaga kutathatóvá vált.

A forráskutatásokat kiegészítette Szentesi Edit művészettörténész 2013-ban megjelent hatalmas és megvilágító erejű tanulmánya arról, hogy Miklós herceg Eszterházáját milyen hatalmas érdeklődés és megbecsülés övezte egész Európában.

Eszterháza – mint szellemi-művészeti központ – vonzerejének garanciája elsősorban három körülményben rejlik: az egyik az ott magas színvonalon művelt előadó-művészeti műfajok (hangverseny, opera, prózai színház, marionett) fennmaradt jelentős és előadható repertoárja; a másik a kulturális és szórakoztató kínálat egészen sajátos, egyedülálló jellege, beleértve a szabadtéri rendezvényeket és a maga korában is kuriózumszámba menő marionettszínházat; a harmadik pedig Joseph Haydn tartós jelenléte és meghatározó szerepe az ottani kulturális életben. Azé a Haydné, akiről a minap mondta ki a Magyarországra hazatérő Schiff András a Zeneakadémia pódiumán, hogy nem volt kisebb művész sem Mozartnál, sem pedig Beethovennél.

Az egykor hat előadó-művészeti műfajt és mintegy 400 nézőt befogadó, s a 19. században megsemmisült színházat (operaházat) – eredeti anyagokból, korabeli építő- és színpadtechnikával – kellene visszaépítenünk, a hetedik műfaj otthonául szolgáló marionettszínházat pedig funkcionális használatra alkalmassá kell tennünk. Ha pedig ez megvalósulna, akkor Eszterháza a historikus opera- és báboperajátszás egész éven át működő, globális központjává válhatna, olyan kulturális kínálattal, amelynek az egész világon nem volna vetélytársa.

Hasonló rekonstrukciókra, illetve historikus játszóhelyek sikeres működtetésére több nemzetközi példa létezik. Közülük a legismertebb az újraépített londoni Globe színház. A svéd nyári királyi rezidencia részét képező drottningholmi kastélyszínház, amely szinte érintetlenül maradt fenn, évtizedek óta telt házas operaelőadásokkal működik a nyári szezonban.

Eszterháza „talpára állítására” ebben a pillanatban soha vissza nem térő lehetőség kínálkozik, mert a NER-éra rombolásai után szükségszerűen újra kell gondolni az egész államigazgatás, és ezen belül a kulturális kormányzás szerkezetét és irányítását. Most kell az új Eszterháza adekvát irányítási formáját kialakítani, mégpedig a legkiválóbb szakemberekből álló szakértői testület szoros kontrollja alatt. Végül is a kormányzatnak előbb-utóbb mindenképpen kellene valamit kezdeni Eszterházával, ami évtizedek óta tehetetlenül és mindenfajta hosszú távú koncepció nélkül sodródik a különféle intézmények és alkalmatlan vezetők között. A koncepció tárcaközi, sőt, lehetőleg miniszterelnökségi koordinálást tesz indokolttá; Eszterháza kivételes jelentőségét pedig kormányhatározatban lehetne rögzíteni

A mellény újragombolására ráadásul egy különösen szerencsés pillanatban nyílik mód. Idén ünnepeljük (vagyis kellene ünnepelnünk) a rendszeres magyarországi operajátszás – éppen Eszterházán történő – megindulásának 250. évfordulóját, s az erre való megemlékezéssel már most fel lehetne hívni a közvélemény figyelmét Eszterháza kiemelkedő kultúrtörténeti jelentőségére. Ugyanakkor két közelgő, jelentős jubileum – a nagyobbik, végleges eszterházi operaház felavatásának 250. évfordulója 2031 februárjában, illetve Haydn születésének 300. évfordulója 2032 márciusában – nagyszerű alkalmat biztosítana arra, hogy a két dátum között egy világraszóló Haydn-évet rendezzünk Magyarországon, amelyet az újraépített operaház megnyitása vezethetne be.

Ami az idegenforgalmi adottságokat illeti, Eszterháza könnyen megközelíthető Budapestről, Bécsből és Pozsonyból. A kastélypark, a közeli Fertő tó, a madárrezervátumok vonzó természeti környezettel szolgálnak, az erdős-ligetes táj kiválóan alkalmas kerékpár- és lovastúrákra, a kastélytól nem messze feltárt termálvízforrásra pedig fürdőéletet lehet építeni. A környezet és maga az örökség a fentieken túl sokrétű kommerciális programkínálat kialakítására is lehetőséget nyújt.

Aligha lehet túlbecsülni annak a jelentőségét sem, hogy egy Eszterházát nemzetközi kontextusában, a felvilágosodás kori Európa egyik szellemi kisugárzási pontjaként bemutató koncepció határozottan, látványosan és magas színvonalon demonstrálná a megújuló Magyarország szilárd európai elkötelezettségét, és gyümölcsöző nemzetközi kulturális együttműködések kiindulópontjául szolgálhatna.

2026. június–november

* Malina János zenetörténész több mint másfél évtizede kutatja Eszterháza történetét, eredményeit két tucat magyar és idegen nyelvű tanulmányban és egy könyvben (L’isola incantata, avagy Joseph Haydn és az eszterházi operajátszás) publikálta. Doktori fokozatát az eszterházi operaelőadások pontos műsorrendjét rekonstruáló disszertációjával szerezte meg.  Elnöke a Magyar Haydn Társaságnak, korábban művészeti igazgatója volt a Strém Kálmán által alapított „Haydn Eszterházán” (1998–2009) fesztiválnak, továbbá alelnöke az európai régi zenei fesztiválokat tömörítő szervezetnek (REMA).

Ez a cikk Malina János ÉS-ben megjelent írásának a szerző által rövidített változata.