Az emberi lélek fekete kontinense | Joseph Conrad: A sötétség mélyén

●  Ú J R A O L V A S Ó  ●

Balázs-Tarcali Györgyi |

„Anya, már megint ezt olvasod?” – kérdezte minap tizenéves gyermekem. Jogosan. Meg sem tudnám számolni, hányszor olvastam már Joseph Conrad regényét. Mást jelentett egyetemistaként, amikor csak a kötelező jelleget láttam benne, mást fiatal felnőttként, amikor lenyűgöztek a tájleírásai: Fekete-Afrika bemutatása, a fölfelé hajózás a Kongó folyón – és máshogyan olvasom felnőtt fejjel, amikor a regény lélektani kérdéseire kapok nyugtalanító és korántsem bíztató válaszokat.

Az 1899-ben megjelent kisregény ma is az egyik legtöbbet elemzett, sokféleképpen értelmezhető klasszikusok egyike. Jogosan vetődhet fel a kérdés, mit tud ez a könyv adni ennyi idő elteltével is a mai olvasónak, miben áll kortalansága és mennyire időszerű Conradot olvasni a 21. században?

Joseph Conrad (1857–1924) lengyel származású angol regényíró volt, az angol próza egyik legnagyobb mestereként tartják számon. Fiatalkorában sokat utazott, dolgozott hajókon, és amikor megírta egyik legismertebb művét, ezekből az élményekből merített.

Conrad műve látszólag kalandregény. A történet elbeszélője, Marlow, a tengerész, aki egy európai kereskedelmi társaság szolgálatába áll, és a Kongó folyón hajózva Afrika belsejébe indul. Feladata, hogy megtalálja Kurtzot, a híres elefántcsont-kereskedőt, akit rendkívüli tehetségű emberként magasztalva emleget mindenki. Ahogy Marlow halad felfelé a folyón, az ismeretlenbe, egyre inkább érzi, ez az utazás ennél sokkal több, egy belső expedíció. A regényben a „sötétség” nem csupán a kongói őserdőt jelenti, hanem az emberi lélek mélyén rejlő ösztönöket, kegyetlenséget és erkölcsi bizonytalanságot.

A mű különleges hangulata, atmoszférája már az első oldalaktól magához rántja az olvasót, és nem is hagyja kiszállni ebből a sejtelmes, ismeretlen, sötét világból. A folytonos köd szinte lepelként hull a szemünkre, még elmosódottabbnak látjuk az dzsungelt és a minket körülvevő tájat, mintha körvonalaik sem lennének. Senki sem látja tisztán a valóságot, sem a szereplők, sem az olvasó. Ettől aztán a környezet még fenyegetőbbnek és félelmetesebbnek hat. Marlow egyre kevésbé tud különbséget tenni civilizáció és barbárság között.

Conrad mondatai hozzánk tapadnak, nyálkásak, büdösek, izzasztóak. „Néptelen folyam, roppant csönd, áthatolhatatlan őserdő. A levegő forró volt, vastag, nehéz, lusta. Nem leltünk örömet a tündöklő napban… ez a mozdulatlan élet legkevésbé sem idézte föl a békesség érzetét.” Conrad a rettegést, a félelmet nem konkrét eseményekkel, hanem a bizonytalanság felkeltésével idézi elő – ettől válik még nyugtalanítóbbá az egész utazás. Nem ad útmutatást, kapaszkodókat, Marlow-t csak valamilyen furcsa, megfoghatatlan érzés hajtja az ismeretlenbe. A regény eleje táján így ír erről: „Azon töprengtem, vajon a ránk bámuló végtelenség mozdulatlan arcán könyörgés tükröződik-e, vagy fenyegetés? És kik vagyunk mi, akik ide tévedtünk? Le tudjuk e győzni ezt a néma tájat, vagy ő győz-e le minket?”

A sötétség mélyén központi témája a gyarmatosítás és a vele járó képmutatás. Bemutatja, milyen kegyetlen a gyarmati uralom Kongóban, és hogy miképpen viselkedik az ember szélsőséges helyzetekben. Ez a mostani újraolvasás felvetett egy olyan kérdést is, amire korábban sosem gondoltam: mi történik az emberekkel, ha korlátlan hatalomhoz jutnak. Mit nevezzünk ilyen helyzetben felelősségnek? És vajon a gyarmatosító által odavitt civilizációnak milyen hatása lehetett a gyarmatosított népre? A feleletek ott rejlenek a regény minden egyes sorában, de konkrét válaszokat mégsem kapunk, Conrad nem mesél egyértelműen. Mondatai többrétegűek, nehezen emészthetők, tele vannak szimbolikus jelentésekkel.

A köd az egyik ilyen legtöbbször megjelenő szimbólum. Jelképezi az emberi lélek és az igazság megismerésének nehézségét, és érzékelteti bizonytalanságát is. A könyv megváltoztatja a fehér szín jelentésértékét is. Immár nem pozitív, nem jó jelentésű, hanem a ragyogás mögötti képmutatásra utal. A fehér elefántcsont szinte vakít a dzsungel sötétjében, ám itt a hatalomvágy jelképévé is válik. „A szó: elefántcsont, a levegőben csengett, suttogták, sóhajtották. Az ember, azt hihette imádkoznak hozzá. És mindezt a bárgyú kapzsiság hullaszagra emlékeztető bűze lengte körül.”

• Olvass bele!

Ha figyelünk a szöveg első jelentése mögül kibukkanó szimbólumokra, ráébredhetünk arra, hogy maga a folyó sem kizárólag direkt jelentésű. Utazás az ismeretlenbe, utazás önmagunk mélyére. Marlow figyeli az áthatolhatatlan dzsungelt a Kongó két partján, de közben az emberek legsötétebb oldalát ismeri meg Kurtz települése felé közeledve. A folyó a civilizáció felszíne alá vezet, ahol az ember elvet mindenféle normát.

Bármennyire is 19. századi a történet, aktualizált filmadaptáció készült belőle, ami a vietnámi háború korában játszódik. Az Apokalipszis most (1979, r. F. F. Coppola) hű maradt a regény szerkezetéhez, és a könyvhöz hasonlóan megkérdőjelezi a civilizáltnak kikiáltott világ erkölcseinek felsőbbrendűségét. Kurtz szerepében Marlon Brando karizmatikus személyiségű alak, aki megtagadva a civilizáció szabályait, saját kis birodalmat épít fel az őserdő mélyén. A vietnámi háború abszurditása és őrülete párhuzamba állítható a gyarmatosítás magasztosnak gondolt eszméivel. Mindkét esetben ugyanaz a kérdés: mi történik az emberrel, ha kiszakad a társadalomból, és mindenhatónak képzeli magát? Láthattuk, olvashattuk: semmi jó.

A világ rengeteget változott az elmúlt több mint 120 évben, de egyáltalán nem tűnt el a hatalommal való visszaélés, változatlanul működnek az önigazolás mechanizmusai – meg az a hajlam, hogy X magasabb rendűnek tekinti magát másoknál. Ettől nagyon aktuális ma is Conrad témája. Ma is feltehető a kérdés: vajon az ember úgy – általában – valóban civilizált, vagy csak addig viselkedik erkölcsösen, amíg korlátai vannak? Kurtz példája azt mutatja, hogy amint megszűnnek az embert korlátozó normák és a társadalom elfogadott, egyezményes szabályrendszerei, nagyon könnyen és gyorsan felszínre kerülhet a kegyetlenség és a hatalomvágy. Sokadszori olvasáskor is elgondolkozom azon, hogy mi a legnagyobb borzalom Conrad regényében? A dzsungel, a bennszülöttek, a halál? És mindig arra jutok, hogy a legszörnyűbb az a felismerés: az ember képes olyan dolgokat művelni, amiket addig elképzelhetetlennek tartott.

Talán azért olvasom a regényt újra meg újra, mert nem a múltról szól, hanem rólunk. Arról, hogy milyen vékony a hártya a civilizáció és a káosz között. Amiről Conrad ír, jelen van velünk a 21. században is, talán még leplezetlenebbül, még fenyegetőbben, még félelmetesebben. Amit ma civilizációnak mondunk, vékony máz csupán az emberen – de kérdés: megvédi-e saját magától is?

Nem könnyű olvasmány A sötétség mélyén. Nagyon gazdag cselekménye emlékezetessé teszi, de képes be is fészkelni magát az ember gondolataiba. Nem ereszt el, szinte elvárja, hogy az olvasó válaszolja meg kérdéseit. Nem biztos, hogy azt a választ kapjuk, amire számítunk és az sem, hogy a válaszokat szeretni fogjuk – de talán éppen ezért marad velünk sokáig. Azt hiszem, most még jobban beleszerettem Conrad könyvébe.

Joseph Conrad: A sötétség mélyén
Fordította: Vámosi Pál
Trubadúr Kiadó, Budapest, 2024
Trubadúr Zsebkönyvek sorozat
160 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft,
online ár a kiadónál 2124 Ft,
e-könyv változat 1549 Ft
ISBN 978 963 656 0263 (papír)
ISBN 978 963 656 0676 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Az Apokalipszis most című, emlékezetes Coppola-film alapjául szolgáló, sokak által a XX. század egyik legfontosabb könyvének tartott kisregény, ez a dzsungel – és az emberi lélek – mélyébe vezető utazás a gyarmati kizsákmányolás véres valóságával szembesíti az olvasót.
„A szó: elefántcsont, a levegőben csengett, suttogták, sóhajtották. Az ember, azt hihette imádkoznak hozzá. És mindezt a bárgyú kapzsiság hullaszagra emlékeztető bűze lengte körül.”