Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem (részletek)

Posted on 2015. szeptember 3. csütörtök Szerző:

0


Királyhegyi_Első kétszáz-bor02-200.jpg(Az Új Idők szerkesztőségében) A Pesti Naplóba írhattam, de csak mint külső munkatárs, mert volt valamilyen törvény erre is. Az Új Időknél Fodor szerkesztő úr lelkesen fogadott:

– Örülök Palikám, hogy hazajöttél, de nem tudom, dol­gozhatsz-e nálunk, mert a rendelet szerint…

– Igen. Hallottam már róla. Gyerünk be a kegyelmes úrhoz.

A kegyelmes úr Herczeg Ferenc volt, az Új Idők főszer­kesztője, akit én nagyon szerettem, bár felsőházi tag volt, és az a pletyka járta róla, hogy Horthynak is barátja. Azt is mondták, hogy ő írja Horthy beszédeit, de ha igaz volt a pletyka, nem sok dolga lehetett, mert Horthy keveset be­szélt, és rosszul, és a nehezebb szavakat, mint asztal vagy szék, alig tudta kimondani. Hja, a német nevelés átka.

Bementünk a kegyelmes úrhoz, akinek több szava volt mindenben, mint Farkas Istvánnak, a tulajdonosnak, a ki­tűnő festőművésznek, akit később a nyilasok meggyilkoltak.

Fodor szerkesztő úr dadogni kezdett:
– Arról van szó, kegyelmes uram, hogy Királyhegyi visszajött Londonból, és hát emiatt… ugyebár most itthon van… ezért aztán most úgy van, hogy… – egyre jobban belezavarodott a mondókájába, mire kisegítettem:

– Arról van szó, hogy írhatok-e az Új Időkbe, mint az­előtt, minthogy zsidónak számítok, noha anyám is, apám is zsidó, sőt az a gyanúm, hogy még nagyapám is az.

Herczeg Ferenc elgondolkozott:

– Zsidó nem írhat az Új Időkbe, és nem is írt soha. Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Márai, Csathó Kálmán mind írók. Az, hogy zsidó valaki, nem elég. De ha a Királyhegyi eddig is írt, akkor író, s természetesen ezentúl is írhat.
A kihallgatás véget ért.
Néhány héttel később találkoztam Herczeg Ferenccel az Új Idők épületében, a folyosón.
– Tüstént fáradjon be, kérem, hozzám – mondta, és sietve előrement.
Én csodálkozva követtem, mert nem volt barátkozó ter­mészet, sohasem beszélgettünk, vele nem is lehetett beszél­getni, legfeljebb válaszolni volt szabad, ha kérdezett vala­mit.

Gyönyörű nyár volt. Herczeg szobájának az ablaka tárva-nyitva:
– Milyen szépen csicseregnek a madarak – kezdte. Én erre csak bólintottam, jelezve, hogy miattam akár csicseregjenek egész nap, nem zavar.

Elmúlt pár perc. Ekkor kopogtak az ajtón, és feldúlva, ré­mülten jelentette Tímár, a vállalat egyik dolgozója: – Kegyelmes uram! Két detektív van itt.
– Nem kell nekem egy se – mondta Herczeg, és becsukta az ajtót.
Később megint kopogtak, és Tímár most már nyugodtab­ban jelentette, hogy a detektívek elhagyták az épületet.

Kiderült, hogy razzia volt: írógyanús zsidókat kerestek. Ilyen hírek jelentek meg például az akkori újságokban: „Nóti Károly, Pásztor Béla és más, forgatókönyvírással alaposan gyanúsítható egyéneket internálták.” Herczeg tudta, hogy razzia van. Azért hívott be a szobájá­ba, mert meg akart menteni, és tudta, hogy hozzá nem mer­nek bemenni.

*-*-*

(A koncentrációs táborban) Megkezdődött az új esztendő. A frontról egyre szívderí­tőbb hírek érkeztek, és a munka üteme egyre lassúbb lett a gyárban. A vak is láthatta, hogy nincs elég nyersanyag, és a németek egyre rosszkedvűbbek.

A koszt is romlott, a kenyéradagok napról napra kisebbre zsugorodtak. Kósza pletykák keringtek a levegőben arról, hogy elvisznek bennünket innen, mert a gyakori légitámadá­sok miatt már csak föld alatti gyárban lehet zavartalanul termelni.

Nagyon féltünk attól, hogy elkerülünk Niederorschelből, mert akkor már tudtuk, hogy ez a legjobb koncentrációs tá­bor egész Németországban.

De elmúlt a január, és nem történt semmi. Egyforma una­lomban múltak a napok, és állandóan csak ételekről beszél­gettünk.

Tizenhárom évestől hetvenig képviselve volt minden kor­osztály, de senkit sem érdekelt más, csak az evés. Nőről szó sem esett, legfeljebb a családról tettünk említést néha, de igazából senki sem hitt már abban, hogy a családtagok kö­zül valaki is életben maradhatott. Hír nem ért el hozzánk, és a régi életünk valahogy teljesen valószínűtlenné, elképzelhetetlenné vált, és már csak álomnak hittük, hogy valamikor szabad emberek voltunk, és a szabad ételek országában él­tünk, ahol mi magunk határozhattuk meg a saját levesün­ket.

Dr. Feiner, egy magas, izmos, negyvenéves vegyészmér­nök, akit nagyon szerettem, mindig arról álmodozott, hogy­ha egyszer kiszabadulunk, elmegy a piacra és vesz egy teljes kiló krumplit, hazaviszi, ő maga megfőzi, és a legnagyobb ti­tokban, egy teljes vekni kenyérrel együtt megeszi. De voltak olyan optimisták is, akik még hittek a töltött káposztában, a paprikás csirkében, gyümölcsben, sőt meglepően nagy volt a főtt tésztáért rajongók szektája is.

Ebédidőben éppen a parizerről tartottam előadást hallga­tóimnak, amikor arra jött a főtörzsőrmester, a barakk pa­rancsnoka. Unottan ránéztem, de elfelejtettem köszönni ne­ki, hiszen személyesen nem ismertem, soha nem beszélget­tünk.

A köszönés kötelező volt, és a németek nagyon komolyan vették: vigyázzállásban kellett leemelni a sapkánkat, ha né­metet láttunk. Az őrmester még egyszer rám nézett. Nem hitt a szemé­nek. Még mindig nem köszöntem neki, és fogalmam sem volt róla, miért olyan izgatott. Csak akkor kaptam észbe, amikor leütötte a sapkámat fejemről, és vad üvöltésbe kez­dett. A többiek dermedten nézték a jelenetet, aminek az lett a vége, hogy a főnök intett, és én követtem.

Bevitt a szobájába, egy tágas, jól fűtött helyiségbe, ami íróasztallal és egy írógéppel volt felszerelve. Vágyakozva néztem a gépet. Amióta elkerültem hazulról, még csak nem is láttam írógépet, és eszembe jutott az én kis hordozható Remingtonom, amit otthon hagytam, és amit azóta már biz­tosan kivégeztek a nyilasok, hiszen zsidó gép volt szegény.

Eszembe jutott a házmester is, aki azt mondta, hogy nem lesz semmi bajunk, csak dolgozni fogunk, és mindenki a sa­ját mesterségét folytathatja.

Milyen szép lenne, ha ez az öreg őrmester abbahagyná ezt a reménytelen vitát a köszönésről, és megengedné, hogy re­gényt vagy színdarabot írjak a gépen, ami itt úgyis csak cél­talanul díszíti a szobáját.

De az őrmester pofozni kezdett. Nagyon izgatottnak lát­szott, a halántékán kidagadtak az erek, az arca lila volt a méregtől, és komolyan kezdtem aggódni miatta. Úgy tetszett, hogy ezt a szerencsétlent itt minden pillanatban megütheti a guta, és akkor engem kivégeznek őrmestergyilkosságért, ami szigorúan tilos volt Németországban.

Néztem ezt a szegény, öreg őrmestert, mialatt vert. Nagy­papa külsejű, jóságos, kék szemű ember volt, ha civilben lá­tom, átsegítem a kocsiúton. Lehet, hogy már nem volt ereje, vagy nem akart komolyan megverni, de az ütéseit alig érez­tem, csak a kiabálása idegesített.

– Bocsánat uram, hogy közbeszólok, de engedje megje­gyeznem, hogy nem voltam katona, azt sem tudtam, hogy köszönni kell itt a sapkával, mert a németek nem szokták fo­gadni. Higgye el, nem udvariatlanság volt részemről, inkább túlzott lelkesedés.

– Miféle lelkesedés? – érdeklődött, de homlokán és halán­tékán kidagadtak az erek, és a keze remegett.

– Ételekről beszélgettünk, és a paprikás csirkénél elborul az agyam. Sajnálom, hogy így felizgatta magát. Az ön korá­ban ártalmasak már ezek a felindulások.

Szünet.

– Igen. Nekem már ilyen istenverte természetem van. Mindjárt dühbe gurulok. Pedig alapjában véve nem vagyok rossz ember. Csak ha felidegesítenek. És már a harmadik voltál ma, aki nem köszönt. Úgyhogy jelentést is kell írnom a tábor fegyelmezetlenségéről.

Hallgattam.
Az őrmester leült a géphez, gyakorlatlan kezével berakott egy papírt, és írni kezdett. De már az elején elakadt. Az éle­tét adtam volna azért, hogy odamehessek az írógéphez, és ír­hassak rajta. Akármit. Levelet valakinek, betűket, felkiáltó­jeleket, csak hozzáérni még egyszer egy írógéphez. Nem lát­szott reménytelennek a helyzet.

– Valami baj van a géppel. Szakember vagyok. Megjaví­tom, ha tetszik – próbálkoztam.
Az őrmester felnézett rám:
– Te mi voltál azelőtt?
– Író. Nagyon sokat gépeltem valamikor. Kitanultam a szakmát.
– Hát nem bánom. Nézd meg, mi a baj.
Féltem, hogy meghallja, mennyire dobog a szívem. Meg­simogattam a gépet, mint a lovát a huszár. Német gép volt, de írógép mégis.

Alaposan szemügyre vettem:
– Akadozik – mondtam, bár már az első pillanatban lát­tam, hogy a gépnek nincs semmi baja.
– Hát, csak dolgozz rajta, itt a szobában. Ha elrontod, az szabotázs. Remélem, tudod, mi jár érte.
– Halál – mondtam szerényen, mint szabotázsszakértő.
– Nem kell visszamenned a munkába. Itt fogsz dolgozni ezen a gépen. Egy hét alatt elkészülsz?
Elsápadtam. Hazudjak neki? A gépnek semmi baja. Isteni lenne az undok fúrás helyett egy hetet tölteni teljes bizton­ságban, az őrmester szentélyében, az írógép közvetlen szom­szédságában. És ha bejön valami német szakértő, és meg­állapítja, hogy a gép hibátlan, csak az őrmester akadozik? Habozásom csak egy pillanatig tartott. Legjobb az egyenes út. Hazudni kell.

– Két hét alatt megjavítom. De egy új szalag is kellene – mondtam, hogy eltereljem figyelmét a két hétről.

Bólintott. – Majd beküldök a városba új szalagért. Te csak dolgozz szorgalmasan.

Indult kifelé, aztán megtorpant. Megállt az egyik szek­rény előtt, kinyitotta kulccsal az ajtaját, kivett egy egész vek­ni kenyeret, és odaadta nekem:

– Ez a tied. A többieknek erről nem kell tudni.
– Hálásan köszönöm, de volna egy szemtelen kérésem.
Az őrmester mosolygott:
– Los. Ki vele.
– Dr. Feiner. Vegyészmérnök. Nagyon tehetséges ember. Szeretném vele megfelezni ezt a mérhetetlen nagyságú ke­nyeret. Én már elszoktam a nagy evésektől, és ő nagyon tud­ná élvezni ezt a kenyeret. Remekül beszél németül. És min­dig éhes.

Az őrmester akkorát üvöltött, hogy majdnem összeestem:
– Majd felhozatom azt a gazembert. Aztán dolgozzatok, mert széttaposlak benneteket.

Öt perc múlva a kápó már hozta is Feinert, aki halálsá­padt volt a félelemtől. Egy perc múlva magunkra marad­tunk. Feiner alig tudott beszélni, amikor a kenyeret velem együtt meglátta:
– Hát te még élsz? Azt mondták a fiúk, hogy agyonvert az az állat.
– Dehogy. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk.
– Velem úgy üvöltött, azt hittem, akasztani visznek. Miről van szó?
– Egyél. Ez itt a mi kenyerünk.
Feiner rávetette magát a kenyérre.
– Ezt a gépet kell megjavítanunk.
– Helyes. De nem értek hozzá. Vegyész vagyok.
– Hülye vagy. A gép jó. Két hétig elpiszmogunk rajta. Azalatt történik valami.
Feiner könnyei potyogtak evés közben.
– Miért sírsz?
– Hogyne sírnék, amikor olyan jó meleg van itt, és én Ausserkommandón dolgoztam. Csak meg ne haljon ez az őrmester gépjavítás alatt.

*-*-*

(Kitelepítésben) Azon a nyáron Adács hernyótermése világrekordot ért el. Mindenütt csak úgy nyüzsögtek ezek az undok férgek, és gyakran megtörtént, hogy mentem az úton, fa sehol a közel­ben, mégis a fejemre esett három-négy ilyen szörnyeteg. Is­ten tudja honnan.

Egyre jobban kedvemet szegték a hernyók, és amikor már bágyadt kis levesünkben is akadt belőlük, elhatároztam, hogy hadat üzenek nekik és kiirtom őket a faluból, vagy leg­alábbis a tanyánk környékéről. Némi levelezés után Gom­baszögi Ellától kaptam egy jó adag finom, jó ízű, hatásos svájci mérget, odaadtam a kulákomnak, aki szakszerűen fel­hígította, és beletöltött belőle egy monumentális adagot a puttonyába, amiből öntözni lehetett a rovarokat.

Vállamra vettem a szerkentyűt, és kipróbáltam a hatást. Szereztem egy magányos hernyót (nem volt nagy fáradság), és óvatosan ráfröccsentettem néhány cseppet. A hatás min­den képzeletemet felülmúlta. Pillanatok alatt megdermedt, összehúzódott, majd elhunyt. Erre aztán nekiláttam a gyil­kolásnak. A fák kopárok voltak miattuk, nem volt nehéz meglátni őket, minden egyes hernyóra ezer halál jutott.

Megelégedetten feküdtem le, de másnap több volt a her­nyó, mint valaha. Amikor emiatt panaszkodtam a kulákom­nak, egykedvűen idézte néhány évvel azelőtt megjelent regé­nyem címét: – Mindenki nem halt meg.

Nem nyugodtam, szorgalmasan öntöztem őket tovább, de be kell vallanom, a hernyók győztek.

Egyre jobban untam Adácsot; szabadulásom érdekében írtam egy levelet a Szabad Népnek, amelynek a főszerkesztő­jét jól ismertem, de később kiderült, hogy mire a levél meg­érkezett, már régen más volt a főnök.

Levelem úgy kezdődött, hogy idéztem a Szabad Nép egyik cikkét, amelyben azt írta, hogy jó helyre ütöttünk, feljajdult a külföld, holott Magyarországon csak főhercegek és nyilas tábornokok vannak kitelepítve, de egyetlenegy kisember vagy értelmiség sem szerepel a listán.

Ezek után így folytattam:

„Ma Magyarországon nincs senki, aki a Szabad Nép jóhi­szeműségében kételkedni MERNE, de a jólinformáltságában nem hiszek én, aki szemre is kisember vagyok, értelmi­ségi, mint a levelemből is láthatják, és sem apám, sem anyám nem volt katona, főherceg sem szerepel a családunk­ban, nyilasokról nem is beszélve. Nem igaz, amit a Szabad Nép ír, hogy jó körülmények között élnek itt a deportáltak, hiszen ez a lakás, amiben lakunk, azelőtt magtár volt, azért látogatják olyan lelkesen az egerek és patkányok, mert ma­got keresnek, de csak két Krauszt és egy Királyhegyit talál­nak.

Nem igaz az sem. hogy csak fő- és alhercegek vannak kite­lepítve, hiszen én a Ludas Matyi belső munkatársa voltam, és ezt a lapot nem az jellemzi, hogy nyilasok és főhercegek szerkesztik.

Kérek sürgős intézkedést, valamint becses soraimnak lap­jukban való közlését.

Ui. Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljék.”

A levelet elküldtem a Blaha Lujza térre, a Szabad Nép fő­szerkesztőjének. Mint később kiderült, a szerkesztőség munkatársai kézről kézre adták, és nevetve vitték be a fő­nöknek, aki úgy érezte, hogy igazam van. Kiadta egyik munkatársának a dolgot nyomozásra, és a vizsgálat megerő­sítette azt, amiket írtam.

Később alkalmam volt olvasni Gábor Andor véleményét az ügyről. Ezt írta: „Királyhegyi nem ellenség, hanem humorista…”

Királyhegyi Pál (Ahogyan Kaján Tibor látta a fiatal írót)

Királyhegyi Pál (Ahogyan Kaján Tibor látta a fiatal írót)

Azt hiszem, ez döntötte el a dolgot, vagyis azt, hogy tizen­hét hét múlva hivatalos értesítést kaptam Cziráky elvtárs aláírásával, amelyből megtudtam, hogy elhagyhatom Adácsot és visszaköltözhetem Pestre, de régi lakásomat nem fog­lalhatom el.

Maradéktalanul boldog voltam. Nem érdekelt a lakás, csak az, hogy újra a sima aszfalton járhatok, találkozhatok a barátaimmal, és nem kell nyakig sárban rónom az adácsi utcákat. Kétszer mentem ki az állomásra, hogy elhiggyem, szabad vagyok újra, és amikor felszálltam a pesti vonatra, még mindig szédültem a boldogságtól.

Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2015