Holodomor-krónika | Erin Litteken: Ukrajna lányai

kistibi |

A holodomor összetett szó,
az ukrán „golod”, azaz éhség és „mor”, azaz halál
kifejezésekből épül fel,
amely magyarra fordítva: éhhalál.
(juratus.elte.hu)

Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen pillanatig és bármiben is egyetérthetnék Sztálinnal. De a pillanat mégis elérkezett. „Egy ember halála tragédia. Milliók halála statisztika.” Ez a végtelen cinikus és kegyetlen sztálini gondolat voltaképpen (és sajnos) igaz.

Mert mit érez, gondol egy történelmet tanuló ember, amikor azt olvassa, hogy Ukrajnában több millió ember halt éhen 1930 és ’32 között? Mit gondol, amikor a világháborúk áldozatainak számát olvassa? Borzasztó, gondolja, és tovább fog lapozni a történelemkönyvben, csak az agyát érinti az adat, a lelkét nem. Adatok, számok mögött nincsenek emberi mélységek. Sztálin cinizmusa így működik. Imádunk általánosítani, adatok mögé rejteni gondolatokat. A szépirodalom pontosan ez ellen küzd.

A holodomor csak egy pici bekezdés az emberiség történelmében, de emberi sorsokra lefordítva görög tragédiák, eposzok mélységeit és szenvedéseit hozza újra a szemünk elé. Az a rettenet, amit holodomornak nevezünk több millió ember életét, pontosabban dicstelen halálát követelte. A történelemkönyvek azt írják, hogy Sztálin elvette az ukránoktól a gabonájukat, és ezért következett be az éhínség, ami legkevesebb három-, de talán tízmillió emberi életbe került. A valóság még árnyaltabb és kegyetlenebb. Nem csupán elvette a terményt, és szigorúan őriztette, hogy az éhezők ne juthassanak hozzá, de elvette a háziállatokat is, az aktivisták figyelték a házakat, ahol füstöt láttak, bementek és ellenőrizték, hogy mit főznek, s elkobozták azt is. A konyhakerti terményt is be kellett szolgáltatni. „A legtöbben, akikre rátaláltak, ott feküdtek fagyottan azon a helyen, ahol érte őket a halál; valaha boldog otthonaik most végső nyughelyül szolgáltak. Voltak, akik végső kimerültségben összerogyva a padlón hevertek. Mások előre érezték, hogy közel a vég, magukra öltötték legjobb ruhájukat, mielőtt kilehelték a lelküket. Halott gyermekek feküdtek halott anyáik ölében. Idős házaspárok karolták át egymást az ágyukban. Teljes családok pusztultak el: legyőzte őket a Sztálin által eltervezett és rájuk kényszerített éhínség.” „Az egyik házban egy asszonyra leltek, akinek teste a gerendáról lógott alá. Négy halott gyermeke a nagy ágyra volt kiterítve, legszebb ruháikba felöltöztetve. Kátya ismerte a családot. Az asszony férjét a múlt évben hurcolták el, miután a lova, mellyel a kolhoz földjén szántott, lesántult, mire az embert azzal vádolták meg, hogy szándékosan szabotálja az állami vagyont” – meséli a regény egyik főszereplője.

Ugye hogy így már nem statisztika? 1937-ben népszámlálás volt a Szovjetunióban. Hogy ne tűnjön fel a hatalmas ukrán népességfogyás, Sztálin parancsba adta a népszámlálásban részt vevők meggyilkolását. A holodomor záró aktusa 2006-ban történt, amikor az Európai Parlament népirtásnak ismerte el.

Erin Litteken ukrán déd- és nagyszüleitől hallhatta a holodomor és a második világháború rémtörténeteit. Az Ukrajna lányai a holodomort túlélő két fiatal, Kátya és Kolja sorsát mutatja be. Maga a regény párhuzamosan futó két elbeszélés, és az elején nem nagyon lehet tudni, mi kapcsolhatja össze őket: hiszen időben és térben nagyon messze esnek egymástól. Az egyik 2004-ben, Wisconsinban kezdődik, a másik 1929-ben, Ukrajnában. Az ukrán szál főszereplői Kátya és Pavlo, valamint Alina és Kolja. Alina és Kátya testvérek, ahogy a fiúk is. A történet kezdetén épp a kolhozosítás zajlik. És ahogy ilyenkor lenni szokott, meg kell találni az ellenségképet. Ezek a kulákok. Természetesen nemcsak azok minősültek kuláknak, akik tényleg tehetős, jómódú gazdálkodók, hanem mindenki, aki nem tetszik a hatalomnak, illetve akinek a vagyonára az állam rá akarja tenni a kezét.

• Olvass bele!

A másik történet főszereplője, Cassie író, újságíró. Több mint egy éve balesetben elveszítette imádott férjét, de azóta kislánya, Birdie nem szólal meg. Mindketten mélyponton vannak: Cassie-nek nem megy a munka, Birdie traumáját sem képes feloldani. Ekkor lép színre Anna, Cassie édesanyja, és arra kéri lányát, hogy költözzön haza, mert Bobbyn, Cassie nagymamáján a kezdődő demencia jelei mutatkoznak, és könnyebb lenne, ha Cassie hajlandó lenne a nagymamát ápolni. Cassie elfogadja az ajánlatot: hátha megmozdul valami az életükben.

Nem újdonság, hogy két párhuzamos történetet olvasunk, ám a kérdés mindig az, hogy ezek miként hatnak egymásra, milyen módon csillannak meg az áthallások. A geometriában a párhuzamosok soha nem találkoznak, míg egy regényben egymásba csavarodnak, metszik, értelmezik, megtámasztják egymást. Ettől (is) gyönyörű a művészet. Íme egy metszéspont a regényből.

„– A napraforgó Alina kedvenc virága!
A kenyér megbillent, és egy kis só kiszóródott a földre, ahogy Anna hátrafordult.
Cassie lélegzete elakadt…
– Birdie, te beszélsz!…
– Alina azt mondta, hogy beszélnem kell, úgyhogy beszélek.”

Hogyan lép kapcsolatba egy Ukrajnában évtizedekkel korábban meghalt fiatal nő, és egy óvodáskorú amerikai kislány? Ez nem probléma egy mágikus realista regényben, de az Ukrajna lányai nem ebben a stílusban íródott. Bobby annyit mond erről: „mi még más viszonyban voltunk a halottainkkal.”

Bobby demenciája láthatóan fokozódik. Cassie konzerveket talál a legképtelenebb helyekre eldugva. Mit keres a zöldborsó a szennyes között? Vagy a céklakonzerv a könyvespolc könyvei mögött? A válasz a múltban rejlik. Otthon nem lehetett élelmiszereket rejtegetni, mert az aktivisták rendszeresen feldúlták a házat, ezért amit sikerült megmenteni, azt Kátya az erdőbe vitte ki. Egy-egy marék búza, bab, krumpli az életet jelentette. Azt viszont nehéz megjegyezni, hogy a természetben hova rejthet el az ember mondjuk két szem krumplit, ezért Kátya cetlikre írta fel a rejtekhely koordinátáit, hogy később megtalálhassa. Íme, egy másik érintkezési pont a két történet között, hiszen Cassie talál Bobbynál is cetliket.

Aztán előkerül egy napló is Bobby házában, Cassie nagy keserűségére ukrán nyelvű, de a szomszéd fiú, Nick segítségével sikerül lefordítani. A napló 1929 szeptemberétől 1934 júliusáig követi az ukrajnai eseményeket. Kátya és Kolja hősies küzdelmét az életben maradásért és egy gyermek életben tartásáért egy olyan világban, ahol a varjúból, gyíkból készült étel mennyei lakomának tűnt a fűből készült levesek, makkőrleményből sütött kenyerek után. Megtudjuk, hogy miért okozott életre szóló lelkiismeret-furdalást Pavlo és Alina halála a túlélőkben, és azt is, hogy az életnek nincs olyan mély pontja, amikor fel kellene adni a reményt.

Amikor torokszorítóan összeér a két cselekményszál, megértünk mindent. Legfőképpen azt, hogy a múlt miként segíthet a jelennek.

Erin Litteken eredetileg történész végzettségű. Regényében a családi legendárium és a történész kutatása állt össze irodalmi művé. Kezdetben attól tartottam, hogy a kétezres évek históriája gyengíteni fogja a holodomor-történet szálát. De éppen az ellenkezője történt.

A regényt Haris Ildikó kiváló fordításában olvashattuk.

Erin Litteken: Ukrajna lányai
Fordította: Haris Ildikó
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2023
476 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft
online ár az alexandra.hu-n 4674 Ft,
e-könyv változat 4124 Ft
ISBN 978 963 266 8949 (papír)
ISBN 978 963 266 8956 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1929, kijevi járás, Szovjetunió. A tizenhat éves Kátya boldogan él szerető családjával, és a közös jövőről álmodozik a szomszédban élő szerelmével. Egy nap Sztálin aktivistái érkeznek a falujukba, hogy a parasztokat kolhozba tereljék; a meggyőzés először szép szóval zajlik, majd közvetlenebb módszerek kerülnek elő. Szomszédok tűnnek el, a kuláknak kikiáltott gazdák javait elkobozzák.
A földjüket vesztett falusiaknak nemsokára a napi betevőre sem telik, miközben az erőltetett központosítás tönkreteszi az ukrán mezőgazdaságot. Kátyának egyedül kell gondoskodnia széteső családjáról, és élelmet szerezni – bármi áron.
2004, Illinois, Egyesült Államok. Cassie életét teljesen összetörte férje elvesztése. Négyéves lánya nem beszél az egy évvel ezelőtti baleset óta, egybefolynak a kilátástalan napok. Édesanyja javaslatára Cassie kilencvenéves, gyengélkedő nagyanyjához, Bobbyhoz költözik, hogy gondját viselje. Riadtan tapasztalja az idős nő zavaros viselkedését: Bobby ételt és ukrán nyelven írt üzeneteket rejteget a ház különböző részein, egy Alina nevű ismeretlent emleget, és titokzatos aktivistáktól retteg. Egyik világos pillanatában Cassie-nek adja fiatalkori naplóját, amelyből feltárul családja múltja – a történet, amelyből minden borzalma és sötétsége mellett Cassie erőt meríthet a túléléshez és az újrakezdéshez.

Az ukrán menekültek családjából származó Erin Litteken könyve az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású történelmi regénye. „Hátborzongató és rettenetes, egyben viszont gyönyörű és lelkesítő történet, amely minden korábbinál időszerűbb napjainkban. Mindenkinek teljes szívből ajánlom.” Christy Lefteri, Az aleppói méhész szerzője