Erin Litteken: Ukrajna lányai (részlet)

Kedves Olvasók!

Eme történet magvai már a Krím 2014-es lerohanása előtt megfogantak az elmémben, most pedig, miközben itt ülök, ezeket a sorokat fogalmazva, a háttérben az Ukrajna városai, polgárai és jövője elleni brutális orosz támadás képei pörögnek a tévében. Sosem gondoltam volna, hogy az ukrán nép elleni múltbéli atrocitásokról szóló regényem megjelenése egy hasonló tragédiával fog egybeesni.

A hazájukért küzdő ukránok bátorsága és kitartása az egész világot lenyűgözte, ám ebben a háborúban a történelem ismétli önmagát. Elborzasztó ezt látni, és többet kell tennünk ellene.

Egy második világháborús ukrán menekült unokájaként különösen lesújt a háború hevessége és könyörtelensége. Bár nem változtathatjuk meg a történelmet, mindannyian tanulhatunk belőle, és segíthetjük az ukrán népet. Nagy örömmel tölt el, hogy anyakiadóm, a Boldwood Books az eladásokból befolyt pénz egy részéből a rászoruló ukránokat segíti.

Szívem a hazájukat, kultúrájukat és életüket védő bátor ukránokkal van. Szlava Ukrajini!

1 ~~ Cassie

Wisconsin, 2004. május
Cassie arcizmai lázadozva rándultak össze, de valahogy mégis sikerült a száját széles, színlelt mosolyra húznia, ahogy a lánya belépett a konyhába. Azt remélte, ha elég sokáig és elég meggyőzően mosolyog, Birdie viszonozza a gesztust, de a kislány kifejezéstelen szemekkel meredt vissza rá.

Cassie legszívesebben a falba verte volna a fejét.

Birdie tágra nyílt kék szeme élesen elütött gubancos fekete hajától. A rózsaszínű hercegnős pizsama, amelyért annyit könyörgött a negyedik születésnapja előtt, már alig ért le a lábszára közepéig, a felsőrészből pedig kilógott a könyöke. Összement. Vagy a gyerek nőtt meg. Vagy mindkettő, ki tudja. Cassie újabban nem igazán vette észre az ilyesmit.

Harvey letelepedett Birdie lábához, farkával dobolt a padlón, ahogy bozontos barna bundájával melegítette a kislány csupasz lábait.

– Még a kutya is jobban vigyáz Birdie-re, mint én – dörgölte meg Cassie az arcát, ahogy szokás szerint értelmetlenül fecsegett a levegőbe. De képtelen volt elviselni az állandó csöndet. Akkor túl sok ideje jutott a múlton rágódni.

– Jó reggelt! Jól aludtál? Mit kérsz reggelire? Van zabkása, tojás, vagy csinálhatok kinoát gyümölccsel és mézzel, ha szeretnéd.

Cassie úgy érezte, hogy bár anyaként sok területen csődöt mondott, azt senki nem mondhatja, hogy ne táplálná megfelelően a kislányát. A kamrában halmokban álltak az egészséges, organikus nassolnivalók, és a konyhapulton levő gyümölcsöstálból mindig többféle gyümölcs közül lehetett választani. Cassie azzal nem törődött, ha ő maga esetleg kihagyta az ebédet, vagy csak pár szál ropit kapott be reggelire, de arra odafigyelt, hogy Birdie minden tápanyagot megkapjon, amire szüksége van, miközben rég kinőtte a ruháit, és nem beszélt.

A kislány rámutatott a tojástartóra, amit Cassie elővett a hűtőből, aztán pedig az edényszárítón pihenő serpenyőre. Cassie fogta mindkettőt, és odavitte a tűzhelyhez, közben Birdie elővett egy spatulát és a vajtartót.

– Ma egy vagy két tojás lesz? – kérdezte Cassie. Mindig ezzel próbálkozott: kérdésekkel bombázta Birdie-t, hátha túljár a kislány eszén, és az gondolkodás nélkül válaszol. De sosem jött be a trükk. Birdie immár tizennégy hónapja, egy hete és három napja nem beszélt. Miért lenne más pont a mai nap?

Birdie kinyitotta a tojástartót, mindkét kezébe kivett egy-egy tojást, és odatartotta az anyjának.

– Rendben. Szóval két tojás lesz. Megcsinálod a pirítóst?

Birdie odabaktatott a kenyérpirítóhoz, és beledobott két szelet búzacsírás kenyeret.

Ahogy a két tojás fröcsögve sistergett a serpenyőben, Cassie végigjáratta szemét a házban uralkodó felforduláson. A kis híján ledőlő, hatalmas halomban álló felbontatlan posta, a konyha sarkaiban, a padlón aggasztó ütemben szaporodó kutyaszőrpamacsok és a kiürítésre váró szemetes nem különösebben boldog otthon képét mutatták. Másfél évvel ezelőtt Cassie még inkább meghalt volna, minthogy egy ilyen rendetlen házban éljen.

A laptopja egy újsághalom alól kandikált ki. Cassie szíve megsajdult, ahogy látta az elhagyatottan árválkodó munkaeszközét, de azóta az este óta képtelen volt bármit is írni. Rádobott egy konyharuhát a gépre, hogy legalább ne kelljen szembenéznie a kudarca újabb jelével, aztán egy rózsaszín műanyag tálkába csúsztatta a megsült tükörtojásokat, és letette Birdie elé az asztalra. Amikor a kislány nekilátott az evésnek, Cassie nézte, ahogy a tojássárgája szétfolyik a pirítóson, amit Birdie elkészített, és nagyot sóhajtott. Egy újabb nap állt előtte, pontosan ugyanolyan, mint a tegnapi és az azt megelőző. Sehol semmi előrehaladás, sehol a gyógyulás, sehol a továbblépés. Muszáj volt csinálnia valamit, legalább Birdie kedvéért, de fogalma se volt, hol kezdje.

Megszólalt az ajtócsengő, és Cassie kővé dermedt. Hiába telt el annyi idő, a csengő hangja még mindig halálra rémítette. Összehúzta magán a kopott köntösét, és az ajtó felé tartva szorosra kötötte az övet. A pszichiátere azt mondaná, hogy a köntöst védekező mechanizmusként használja, így próbálva megakadályozni, hogy bejusson az életébe, bármi is van az ajtó előtt. Cassie szerint mindössze arról volt szó, hogy nem akarja, hogy bárki meglássa a rongyos pizsamáját a köntös alatt. Talán ezért is hagyta abba a találkozásokat azzal az agyturkásszal.

Kinyitotta az ajtót: az édesanyja állt a küszöbön zilált hajjal, sápadtan, ajkán halovány félmosollyal, mintha a sírást próbálná visszatartani. Az asszony bemasírozott a házba, és átölelte Cassie-t.

– Ó, Cass, személyesen akartam neked elmondani, nem akartam, hogy kocsiba ülj, és vezetned kelljen, miután meghallod a hírt.

Cassie megdermedt, és kibontakozott az anyja karjaiból.
– Mit akartál személyesen elmondani?
– Nem halt meg senki – mondta az anyja. – Nem annyira rossz a helyzet.
– Anya, miről beszélsz?
– Bobbyról van szó.
– Bobbyról?

Cassie maga elé képzelte ráncos arcú, kilencvenkét éves nagyanyját, akire még réges-régen ragasztották rá a Bobby becenevet, amikor Cassie kiskorában sehogy sem boldogult az ukránul nagymamát jelentő babuszja szóval, annak hagyományos becéző formáját, a babát pedig nem volt hajlandó használni.
– Baleset történt.
Cassie szíve kihagyott egy ütést. Vagy kettőt. Szaggatottan felsóhajtott, próbálta elhessegetni az ugrásra készen leselkedő pánikot, de ugyanezeket a szavakat hallotta akkor is, tavaly, amikor a világa darabokra hullott.

Cassie hagyta, hogy az anyja odatámogassa egy konyhaszékhez. Anna lehajolt, és megcsókolta Birdie feje búbját.
– Szervusz, aranyom.
Birdie némán felnézett, és rámosolygott a nagyanyjára, mialatt tovább mártogatta a tojássárgáját a pirítóssal.

– Még pénteken történt, de nem akartam, hogy aggódj, míg nem tudok biztosat – huppant le Anna Birdie mellé a székre.
Cassie fejben visszaszámolta a napokat.
– Anya, az két napja volt! Bobby két napja megsérült, és te nem szóltál?

– Ahogy mondtam, személyesen akartam beszélni veled. Amikor kiderült, hogy már nincs életveszélyben, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha idejövök, és elmondom neked. De ma reggelig nem tudtam otthagyni.

– Mondj el mindent – kérte remegő hangon Cassie.
Anna Birdie-re sandított, és a kislány vállára tette a kezét.
– Birdie, a Nagyi és Anya megbeszélnek valamit. Nincs kedved tévét nézni egy kicsit?

Birdie fogta a tányérját, berakta a mosogatóba, aztán a levelek és újságok oszlopai között elvonult a nappaliba. Amikor a rajzfilmzene dallama betöltötte a szobát, Cassie várakozó arccal fordult az anyja felé.

– Múlt pénteken a nagyanyád sétálni ment, ahogy szokott – kezdte Anna. – Messzebbre ment, mint szokott, és nem tudom pontosan, hogy mi történt, eltévedt-e, vagy mi, de egy autó elütötte, ahogy átment egy forgalmas úton.

Cassie felugrott.
– Elütötte egy autó? Most viccelsz?
Anna feltartotta a kezét.
– Jól van. Enyhe agyrázkódása van, és egy pár öltéssel összevarrták a bőrét. De csontja nem tört. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta.
– Most hol van? Már otthon?
– Még nem, és pontosan ezért vagyok most itt. Ma délután már hazaengednék, de kell valaki, aki állandóan mellette van. Aki vele van, és segít neki.
Cassie bólintott.
– Ide akarod hozni? Azt szeretnéd, hogy itt lakjon nálunk?
Anna szkeptikus kifejezéssel az arcán nézett körbe a konyhában.

– Nem hinném, hogy ez lenne a számára a legmegfelelőbb hely. Az orvosa messze van, és itt semmit és senkit nem ismer. Szóval, inkább arra gondoltam, hogy ez egy lehetőség lenne a számodra egy kis változásra. Hagyd itt ezt várost, ezt a házat, ezeket az emlékeket, és gyere haza!

Cassie felnevetett, és a kacagásából kicsengő keserűség még őt magát is meglepte.

– Azt hiszed, egyszerűen csak fogom magam, és hátrahagyom az emlékeimet? Azt hiszed, ha becsukom magam mögött ezt az ajtót, akkor olyan lesz, mintha Henry soha nem is létezett volna?

– Dehogy, drágám, természetesen nem így gondoltam – simogatta meg Anna Cassie arcát. – Őt soha nem fogod elfelejteni. Csak arra gondoltam, hogy talán itt az idő az újrakezdésre egy új helyen, ahol nem nyomasztanak annyira az emlékek. És mivel Bobbynak nem kéne egyedül lennie, az tűnt a tökéletes megoldásnak, hogy odamész, és vele leszel egy darabig. Egyszerűen csak bezárod magad mögött ezt a helyet, és itt hagyod.

– Csak úgy itt hagyom? Az életemet? Az otthonomat?

Cassie lerázta a válláról az anyja kezét, ahogy a sírógörcsöt jelző, ismerős, tompa fájdalom összeszorította a torkát.

– Cassie, most őszintén. – Anna megragadta a lánya kezét, és tetőtől talpig végigmérte. A kíméletes udvariaskodásnak szemmel láthatólag vége volt. – Képes vagy a szíved mélyéről, őszintén azt állítani, hogy boldog vagy itt? Hogy ezt a helyet biztonságos otthonná teszed Birdie számára? Hogy egyáltalán van életed ezen a kuplerájon kívül?

Cassie-nek meglepetésében leesett az álla. Az anyja személyiségének ezt a brutális vonását többnyire sikerült piszkálódó megjegyzések és passzív-agresszív szurkálódás leple alatt tartani. Ez a támadás egyáltalán nem vallott rá.

– Elegem van mindkettőtökből, az az igazság – folytatta az asszony. – Bobby makacs, mint egy öszvér. Nem hajlandó még csak fontolóra venni sem annak a lehetőségét, hogy esetleg beköltözik egy nyugdíjasházba, ahol folyamatosan van ápoló személyzet. Na és te? Rengeteg álmatlan órát töltöttem azzal, hogy halálra aggódtam magam, hogy vajon hogyan boldogulsz itt egyedül. Amikor egy asszony elveszti a férjét, bármilyen körülmények között is, a családja körében kell gyógyulnia. Segíteni szeretnék neked, de te nem hagyod. Most itt a lehetőség, hogy összehozzalak titeket Bobbyval, hogy segítsetek egymáson, és szeretném, ha működne a dolog.

– Vagyis igazából arról van szó, hogy egyszerre söpörd a szőnyeg alá mindkét problémádat, hogy ne kelljen annyit aggódnod miattuk. Valójában ezért jöttél ide, ugye?

Cassie olyan hevesen pattant fel, hogy a széke nagy csattanással dőlt hátra a padlóra. Igazságtalan volt az anyjával, de nem tehetett róla. Az utóbbi időben a teljes apátia és a pokoli düh között ingadoztak az érzelmei, és semmi egyéb árnyalatnak nem hagytak teret.

– Levegőre van szükségem, Harvey-nak meg úgyis sétálnia kell. Birdie biztosan szívesen ellesz veled, amíg én nem vagyok itt.

Odacsörtetett a hátsó ajtóhoz, és bár kellemesen langyos volt a tavaszi levegő, a télikabátját kapta magára, hogy eltakarja a fürdőköntösét. A lábát beledugta a gumicsizmájába, és Harvey pórázát megragadva bevágta maga mögött az ajtót.

Harvey semmit nem vett észre gazdája dühéből, izgatottan ugatva ugrándozott, ahogy Cassie a nyakörvére kapcsolta a pórázt, és kimentek a kertből az utcára. Miközben a kutya boldogan szaglászta a ház előtt álló fákat, Cassie megpróbálta megtisztítani az elméjét.

Az anyjának természetesen igaza volt. Itt túl szorosan veszik körül az emlékek. Kezdetben, közvetlenül a baleset után, a ház védelmező burokként óvta, és vigaszt nyújtott neki. De az utóbbi időben a csapdába esettség fojtogató érzése árnyékolta be az ittlétüket. Végül is ez nem az igazi otthonuk, a baleset előtt mindössze hat hónappal költöztek ide. Henry cége ideiglenesen áthelyezte a férjét Madisonba, Wisconsin államba, és mivel csupán egy egyéves átmeneti időszakról volt szó, kivették a legelső elfogadható helyet, ahol a ház mellett volt egy bekerített rész Harvey-nak. Az áthelyezés hatalmas prémiummal járt, és az egy év letelte után azt tervezték, hogy visszaköltöznek Illinois-ba, és vesznek egy saját házat.

Hosszú órákon keresztül álmodoztak a házról. Cassie egy régi vidéki házat szeretett volna nagy telekkel, istállóval és gyümölcsfákkal. Henry faházról ábrándozott, mellette csűr és hatalmas erdő. De a baleset mindent megváltoztatott. Szerencsére az együttérző háztulajdonos hónapról hónapra meghosszabbította a szerződést, amikor az eredeti egyéves időszak lejárt.

Cassie bekanyarodott a sarkon az otthonuk előtt, és szemügyre vette a téglaépületet. Jelentéktelen ház volt, túl közel az utcához, teljességgel híján a környék többi házát jellemző bájnak. Nem azért maradt itt, mert szerette ezt a házat, vagy mert itt közelebb érezte volna magát Henryhez. Csak egyszerűbb volt fenntartani a korábbi állapotot, és ismételgetni végletekig lecsupaszított létezése mozzanatait. Felkelni, enni, Birdie-ről gondoskodni, aludni, aztán újra elölről az egészet.

Harvey rángatta a pórázt, szeretett volna már visszamenni a házba. Cassie látta, ahogy Birdie kikukucskál a szobája ablakán. A kislány izgatottan integetett, majd megfordult, és eltűnt, Cassie hónapok óta nem látott tőle ennyi érzelmet.

Voltaképpen mennyit gondolt Birdie-re, miközben egyik napról a másikra vonszolta magát végig az életen? A döntéseiben mekkora szerepe volt annak, hogy Birdie jól érezze magát, és mekkora annak, hogy neki magának mire volt szüksége a túléléshez? Cassie-nek nem voltak ínyére az ezekre a kérdésekre adható válaszok, úgyhogy inkább fel sem tette őket. És az anyja most ezt a látszólagos nyugalmat is szétrobbantotta.

Visszabaktatott a házba, az édesanyja még mindig ugyanott ült a konyhaasztal mellett. Ahogy Cassie belépett, felé fordult, és szabadkozva emelte fel a kezét.

– Drágám, esküszöm, hogy egy árva szóval se mondtam Birdie-nek, de ahogy kiléptél a házból, felrohant a szobájába.
Cassie lekapcsolta Harvey-ról a pórázt, és felakasztotta a fogasra a kabátját.
– Az jó. Szeret a szobájában játszani.
– De nem játszik, Cass. Csomagol. Biztosan meghallotta, amiről beszéltünk.
– Csak nem… – csuklott el Cassie hangja. Nem merte befejezni a kérdést.
Anna sajnálkozva nézett rá.
– Nem, nem beszélt. Nem mondott semmit.

Erin Litteken: Ukrajna lányai
Fordította: Haris Ildikó
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2023
476 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft