Élj a mának! Emlékezz a múltra! Higgy a jövőben! | Fedina Lídiával beszélgetünk

Laczkó Ilona Adél |

Fedina Lídia, a Neumann 120 pályázat nyertese, különleges és sokoldalú életutat mondhat magáénak. Gyermekként bábelőadásokat, színdarabokat ír, majd gyógyszerészként négy önálló szabadalmat jegyez. A hetvenes években rajzfilmek – közöttük két egész estés nagyfilm – forgatókönyvei kerültek ki a kezéből. 1989-ben jelenik meg a Vili a veréb rajzfilm mesekönyv-átirata, 2002-ben az Akikről a mesék szólnak című könyv, majd a lányregény sorozat Klaudiáról. Aztán bővíti a zsánert: sci-fit és fantasyt is ír. (Részletek itt.)
Pályázatok sorát nyeri – és tessék figyelni: torznak tűnő tükörben szinte napjainkat mutatja a Virokalipszis című regénye, aztán novella kategóriában Zsoldos Péter-díjat, majd Galaktika közönségdíjat nyer. A Galaktika magazinban rendszeresen publikál. A Facebookon Női SF néven sci-fi rajongói csoportot működtet, e cikk címéhez a csoport mottóját vettük kölcsön.
Sokat fordít, belekóstol a képregény műfajába és diafilmekhez is ír történeteket. Megalkot egy nagyívű és izgalmas történelmi regényt – A Seuso-mozaik –, melyben kiegészíti a hatalmas nemzetközi csempészpályát bejárt kincs történetének hézagait, majd ír egy regényes Petőfi-életrajzot.
Legutóbb pedig megnyerte a Neumann János születésének 120. évfordulójára meghirdetett novella- és esszépályázatot. A Te voltál az! című írása a Galaktika magazin 397. számában olvasható.

„Emlékezz a múltra!”

Nagyon különleges a családi neve. Honnan származnak a Fedinák?
Fedina a mostoha nagyapám neve. Nagyszerű ember volt, aki adoptálta édesapámat, mivel az ő vér szerinti apja még a születése előtt meghalt. Ha vér szerinti nagyapám életben marad, Farkas lenne a nevem. Ha a gyökereimet nézzük, anyai ágon részint Erdélyből származó ősökkel Békés megyei, apai ágon dunántúli vagyok. Tisztelettel viselem a Fedina nevet, hiszen azt két csodálatos embertől kaptam örökül, és büszke vagyok a származásomra.

A tudomány valamilyen formában − legalább tudományos fantasztikumként − mindig jelen van az írásaiban. De miként kerül egy gyógyszerész a rajzfilmek, majd onnan az irodalom világába?
Édesapám orvos volt, édesanyám gyógyszerész, de én mindig is írni akartam. Kellett egy „tisztes polgári foglalkozás”, így lettem gyógyszerész. Csöppet sem bántam meg ezt a döntést, mert a gyógyszerészképzés az egyik legjobb alapképzés: tanultunk a fizikától a matematikán, a kémiák különböző fajtáin, anatómián, élettanon át a gyógyszer-technológiáig nagyon sok mindent – ez alapvetően szükséges ahhoz, hogy az ember tudományos-fantasztikus műveket alkosson. A rajzfilm világába édesapám iskolatársa és barátja, Nepp József révén kerültem be. Meglátta bennem a tehetséget, és beajánlott a Gyarmat utcai Bábfilm Stúdióba. Innentől elengedte a kezem, bár – ha kétségeim voltak valamelyik írásom értékei felől – mindig szívesen olvasott és véleményezett. Dolgoztam együtt forgatókönyvíróként Dargay Attilával is, de sajnos a Pannónia Filmstúdió széthullása megszakította filmes karrieremet, és jó ötletnek látszott az irodalom felé fordulni.

A meséktől a lányregényeken át jutott el a sci-fi és fantasy történetekig, majd a történelmi és életrajzi regényig. Az emberek többsége az élete során nagyjából ebben a sorrendben váltogatja olvasmányai tematikáját. Tudatosan vagy a véletlenek közrehatásaként váltott a zsánerek között?
Első publikált novellám valójában egy rövidke sci-fi volt. A Jedlik Ányos gimnázium A Város Peremén című újságjában jelent meg, a realisztikus: A fehér bot (Egy vak ember visszaemlékezései) mellett A Bermuda-háromszög titka címmel. Talán azért fordultam a tudományos fantasztikum felé, mert a szüleim vásárolták a Galaktika magazint és a Kozmosz Fantasztikus Könyveket. Így a sci-fit szinte az anyatejjel szívtam magamba. A Dinó kalandjai azonban már ízig-vérig mese volt: ezt a bábstúdió meg is vásárolta, de sajnos nem lett belőle film. (A Panda Peti gyerekújság közölte le később folytatásokban.) Amikor egy fiatal lány a hetvenes-nyolcvanas években megjelent egy filmstúdióban vagy könyvkiadóban azzal, hogy írt valamit, azonnal mesére vagy lányregényre gondoltak. Mintha egy nő, pláne fiatal, nem írhatna mást!
Akkoriban a fantasy még nem volt annyira népszerű mint most. Emlékszem, amikor a Gálvölgyi-showba írtam humoros variációkat, a producer rám nézett és azt mondta: „a nőknek nincs humorérzéke, nem tudnak vicces dolgokat írni.” Ezzel együtt az egyik ötletemet elhasználta. A nevemet meg sem említették… Na, mindegy. A humorérzékemre bizonyíték, hogy dolgoztam gag(wo)manként a Pannóniában…
Szóval a legtöbben a mesék és ifjúsági regények felé lökdöstek, ami csöppet sem volt baj, mert így írhattam mesekönyv-változatot a Vili a verébből és a Vacak filmekből. A lányregény sorozatra csak 2015-ben került sor, felkérésre. Az első fantasy könyvemet Az elfelejtett varázsigéket vázlat nélkül, öt szál összefonásával írtam – mert az a vád ért, hogy szögegyenesek a történeteim. Megmutattam, hogy tudok én több szálon futó történetet is írni. Akkor meg azt kifogásolták, hogy bonyolult. Hát, a kákán is lehet csomót találni! A nagyszabású történelmi regények, A Seuso-mozaik és a Petőfi életrajz, a Tőről vágott magyar ember áttételesebb. A férjem, Kiss Ferenc képregényt írt e témákból, azokat és a kutatási anyagait felhasználva írtam meg a könyveket. Szóval mondhatom, hogy a véletlenek sodortak ide-oda az irodalmi műfajok között. Az első és örök szerelmem azonban a tudományos fantasztikum.

„Van-e megvetendőbb, mint a kiszolgáltatottakkal való visszaélés!?” 2016-ban – jóval a Covid-járvány előtt – látnoki módon írt egy világméretű járványról a Virokalipszis című regényében. Járványok mindig voltak az emberiség történetében, de ennyire várható volt az újabbnak a bekövetkezése?
Ebbe a sors keze nyúlhatott bele. Az Avana Sci-fi Egyesület novellapályázatot hirdetett világméretű járvány témában. (Ők voltak a látnokok!) De hát Robin Cook után ugyan mit lehet még e témában írni?! Apukám és a húgom – a két orvos a családban –, amikor ezt elmondtam nekik, rákérdeztek, hogy miért az embert érintse közvetlenül a járvány? Miért ne a növényvilágot? Ha a növények kihalnak a földről, akkor vége az emberi életnek. Megírtam a novellát, bekerültem az antológiába, aztán folytattam a történetet. A növényvilágot sújtó járványt az ember már a könyv egynegyedénél legyőzi. De mi lesz azután? Erről szól a Virokalipszis, a járványról, ami mindent megváltoztat. Egy járványról, aminek hatezer évvel későbbi hatását is megírtam a könyv utolsó fejezetében. Ez a vízió. A Covid is mindent megváltoztatott – még talán nem is sejtjük, mennyi mindent. Ez a valóság. De hogy mi lesz hatezer év múlva…

Sokak számára nehézséget okoz a történelem darabkáinak pontos egymáshoz illesztése, megértése. Száraz szakkönyvek helyett sokkal hatékonyabb egy jó és hiteles regény. Nagyon jó stílusérzékkel, szinte filmszerűen ír, ahogy a Seuso-mozaik című regényében is. Miért volt fontos pont ennek a történetnek a könyvvé formálása?
A „családi ezüst” magyar kérdés. A könyv második részében a New York-i per leírásáról a következőket írja a letya kódnevű könyvesblog szerzője: „Aki belevág a regény elolvasásába, az igazi izgalmakra számíthat. Izgulhat a szereplőkért és búsulhat velük. Az sem kizárt, hogy néha a sarokba vágja majd a kötetet, amikor felhúzza magát az emberi gonoszság és aljasság határtalan megjelenítésén.”
A kincsek története ordított a megírásért – de az igazsághoz tartozik, hogy a férjem írta meg képregényben, felkérésre. A Kockás képregények kiadója Gyöngy Balázs adott egy füzetkét is háttérnek, de a férjem sokkal alaposabb utánajárást tartott szükségesnek. Két évig kutatta a Seuso-kincsek történetét, és – ha már ennyi anyag összegyűlt – felvetette, miért ne írhatnék én erről egy könyvet. Jó ötletnek tartottam. Úgy készült, hogy a képregényen, mint egy létrán vagy apácarácson „kapaszkodtam fölfelé”, de közben sok mindennek utána kellett még néznem. Ugyanis a könyvhöz további információk is kellenek. Vegyünk egy egyszerű példát: a képregényben ott egy kocka, hogy valaki meglátogat egy családot. Látjuk, amint pár ember beszélget a szalonban. Elmondják a történet szempontjából lényeges dolgokat, a következő kocka pedig már valami akció, például teszik, amit az előzőn megbeszéltek. Ha ugyanezt könyvben írom meg, akkor a gördülékenység végett több mindent kell az olvasó elé tárnom a meglátogatott családról és életkörülményeikről. Ha esznek-isznak, akkor mit esznek vagy mit isznak. Vannak-e gyerekek a családban, azok biztosan kíváncsiskodnak… stb. És természetesen a párbeszédek is jóval bőbeszédűbbek. Szót kerítenek olyan érdekes dolgokra, amelyek a képregény szövegezésébe nem férnek bele. Így én is részt vettem a kutatómunkában, bár annak oroszlánrészét a férjem végezte el.

A múlt és a jelen összekapcsolásának talán az egyik leghatásosabb eszköze, az életrajz: követendő példaképek vagy elrettentő személyek bemutatásával. Két évvel a bicentenárium előtt írt Petőfiről. Milyennek látja a „tőről vágott magyar embert”?
Petőfi Sándor élettörténete elképesztően színes. Csak egy példa: tizenkét év alatt kilenc különböző iskolába járt. Zseni volt, úgy ontotta magából a verseket, ahogy más levegőt vesz, de önfejű volt, makacs, a végletekig becsületes, szóval nem lehetett könnyű kijönni vele. Amit a magyar nyelvért és irodalmi életért tett, az messze meghaladja forradalmár szerepét. A március 15. utáni tíz-tizenöt nap dicsőség volt az ő forradalmi fénykora, de amit a magyar költészettel tett, az örökkévalóan dicsőséges. Érthetővé tette a verselést, a fogalmazást, a magyar nyelv használatát. Eljuttatta a néphez a művészetet.
Ami a forradalmat és a szabadságharcot illeti… a könyvhöz végzett kutatómunka során elképesztő adatokra bukkantunk a férjemmel. Ezek egy részét belefoglaltuk a már kész regénybe/képregénybe, a többi a megjelenés alatt álló folytatásban kapott helyet. A legutóbbi – és sokkoló – felfedezés az volt, hogy Paszkevics (Paszkievics) herceg, az orosz sereg főparancsnoka az állományt megtizedelő kolera és tífusz miatt nem sokkal a világosi fegyverletétel előtt cári parancsot kapott a visszavonulásra. Vagyis arra, hogy az orosz hadsereg hagyja el Magyarországot és Erdélyt, ahol egyébként sem gyülevész fosztogató bandákkal került szembe – amelyek ellen Ferenc József császár behívta őket –, hanem a szabadságért harcoló magyar reguláris hadsereggel. Az államkincstár két milliójából az oroszoknak csak a negyedrészt adták át, mert ennyi volt benne (a jegyzőkönyv szerint). Hová lett a háromnegyed? Miért parancsolta meg Kossuth Görgeynek, hogy adja meg magát, és utána miért vádolta árulással? Miért vesztettük el a szabadságharcot, ha még egy-két hét kitartással megérhettük volna az oroszok kivonulását?
De visszatérve Petőfire, elsősorban az eltűnése izgatott bennünket – és itt megint a férjem volt a hangadó. Jelenleg a Füles közli folytatásokban a képregényt, amit Petőfi életútjáról írt – Várai Artúr nagyszerű grafikáival. Én a Tőről vágott magyar ember folytatásának megjelenését várom most, ez onnan folytatja, ahol az életrajzi történet véget ér: a Segesvár melletti csatamezőtől. Egybefontam Júlia keresését, az ál-Petőfik olykor humoros eseteit – meg azt a fikciót, hogy mi lett volna, ha Petőfi orosz fogságba kerül. Mindezt a férjem által összeállított kordokumentum-gyűjteménnyel egy kötetben, amelyben bőven van mazsolázni való.

„Higgy a jövőben!”

Egy interjúban azt mondta Egyiptomba, nílusi hajóútra készül. Önkéntelenül felvetődött bennem: egy gyógyszerész, hajón a Níluson, csak nem egy Fedina-krimi van készülőben?
Krimivel még nem próbálkoztam…, ami érdekes, mert igen szeretem Agatha Christie-t, Sherlock Holmest, a tévésorozatok közül Columbo az egyik kedvencem. Amint már említettem, nálam az első helyen a sci-fi áll. (A szakértők azt mondják, a sci-fi nem műfaj, hanem tematika. A műfaj az irodalmon belül a regény, a novella, a színmű stb. Ezeket a témájuk teszi sci-fivé.) Szeretem a fantasyt és a történelmi regényeket. Meséket folyamatosan írok a Dörmögő Dömötörbe, és bízom abban, hogy a Bűbájpalota tündérmese-sorozatom első két része után a továbbiak is megjelenhetnek. Szeretek humoros dolgokat írni, az Idiótazás című novellafüzér egy űrcsavargó csetlés-botlásait jeleníti meg, ötvözve a tudományos fantasztikumot a vidám irodalommal. A horror művelése nehéz számomra, mert nem vagyok félős, így nem tudom, mitől félnek az emberek, de a horrorelemeket is felhasználó dark fantasy megy. Előbb-utóbb talán a krimi is sorra kerül.

A Neumann 120 pályázaton nyertes novellában a gyermekkorú Neumann János egy elektromágneses kísérlettel „láthatatlanná” teszi kisöccsét, aki egy időalagút végén meglát egy köztéri szobrot, a jövő híres tudósáét, Neumann Jánosét. Valóban ilyen egyszerű volt Neumann életútja?
Neumann zseni volt, aki gyermekkorában azt hitte, mindenki a számok világában, matematikai feladványok között él. Ékesen példázza ezt az anekdota, miszerint, amikor egyszer az édesanyát mélyen a gondolataiba merülve találta, megkérdezte tőle, hogy mit számol olyan nagyon? Életútja valóban sikertörténet, de szerény emberként azt vallotta, hogy a számítógép nem csupán néhány ember nagyszerű találmánya, hanem mérnökök és matematikusok százai járultak hozzá a sikerhez.
A pályázat kapcsán kerültem hozzá közelebb, és bevallom, egy sci-fibe való esemény: a Montauk-projekt ihletett meg. Ennek keretén belül a tudósok (köztük Neumann) többek között azon is dolgoztak, hogy egy – a természettudományos lehetőségekhez képest – tökéletes álcázási technikát/technológiát fejlesszenek ki hadihajóik számára. (Ez később össze is jött, gondoljunk csak a lopkodó repülőgépekre, amelyeket nem lát a radar.)
Eddig tényekről van szó, de a folytatás mesébe illő. Hogy igaz-e vagy sem, nem tisztem megítélni. Viszont elképesztően izgalmas: megvalósult a Philadelphia-kísérlet, és a szemtanúk úgy vallanak erről, hogy a dokkban álló Eldridge hadihajó mintegy száz tengerésszel a fedélzetén pár pillanatra hatalmas, zöldessárgás ködbe burkolózott, majd mind a radarok, mind az optikai megfigyelők számára tíz – más források szerint tizennégy – percre láthatatlanná vált. Bár a legénység még sokáig rosszulléttől szenvedett, a siker óriási volt, ezért megismételték a kísérletet, ezúttal a nyílt vízen. Fotók dokumentálják, hogy az Eldridge valóban eltűnt.

Igen ám, de ekkor különös, megmagyarázhatatlan események vették kezdetüket. A kísérlettel egy időben a Philadelphiától mintegy háromszázötven kilométerre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarján, illetve a közelben horgonyzó SS Andrew Furuseth kereskedelmi hajó legénységének szeme előtt pár percre megjelent az Eldridge, majd ismét eltűnt – a zöldes köd és kék villanás kíséretében, hogy aztán felbukkanjon eredeti helyén, Philadelphiában. A legénységből ketten – akik kiugrottak a hajóból – 1983-ba kerültek át, ahol találkoztak az 1957-ben elhunyt (!) Neumann-nal, aki állítólag negyven évet várt rájuk, hogy visszaparancsolja őket a hajóra kikapcsolni a generátorokat, nehogy a hajó által gerjesztett hipertér elnyelje a bolygót.
Nem mondtam el minden részletet, de ez a történet a szó minden értelmében fantasztikus. Természetes, hogy feldolgoztam – de a magam módján, mert Neumann Jánost idézve: „Ha valaki nem hiszi, hogy a matematika egyszerű, az azért van, mert még nem jött rá, hogy milyen bonyolult az élet.”

Számos díjat, elismerést kapott, csaknem húsz könyvvel a tarsolyában mégis részt vesz pályázatokon. Ennyire nehéz a kortárs könyvkiadásban nőként érvényesülni, vagy hajtja a versenyszellem?
A válaszom: is-is. Nagyon nehéz a könyvpiacon érvényesülni. A dolog kulcsa a terjesztés, és ha ez valamiért nem működik megfelelően, akkor hiába jó egy mű, az olvasó csak akkor tudja beszerezni, ha véletlenül belebotlik. Az összeköttetések, a kapcsolatrendszerek fontosak – ebben lehet jelentősége a nemiségnek. Azért is kell pályázni, hogy az ember kapcsolatrendszere, ismeretségi köre épüljön, fejlődjön. A versenyszellem helyett inkább megméretést mondanék, például, amikor az ember olyan műfajjal próbálkozik, ami számára még új, vagy amit addig kevéssé művelt, amiben nem rutinos. Ezen felül sok antológiába még ismert íróként is csak úgy lehet bekerülni, ha az ember pályázik. A Neumann 120 pályázatot például kimondottan a figyelmembe ajánlották.
Persze van, hogy az ember egy pályázaton a zsűribe kerül: ilyen volt a Stílus és Technika írástechnikai oldal Rejtő Jenő irodalmi pályázata, a Nekivág. [Az ilyen nevű háromárbócost Fülig Jimmy említi A megkerült cirkálóban. – A szerk.]

Lehet-e még mindezeket fokozni? Milyen újabb fordulat, milyen újabb zsáner következik? Mikorra várható Fedina Lídia újabb könyve?
Az új zsáner a horrorelemeket tartalmazó, a leginkább dark fantasynak mondható kisregény, ami – reményeim szerint – már a nyáron olvasható lesz az XL Galaktikában. A Petőfi életrajz folytatását az Erdélyi Szalon Kiadó a dokumentum-gyűjteménnyel egy kötetben tervezi megjelentetni Petőfianum címen, és van a tarsolyomban egy romantikus szerelmes regény, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia hihetetlenül kalandos szerelmi története, a Mi a szerelem? – a címét egy Petőfi versből kölcsönöztem. Kiadásra vár a Bűbájpalota mesesorozat harmadik része, a Marysol Kiadó gondozásában a Vízvarázs, és nemsokára, ha a Könyvmolyképzőnek befejezem a Tótágas mágia 2. részének fordítását, nekilátok egy új ópusznak, de erről csak annyit árulnék el, hogy történelmi kalandregény lesz.