Két napnyi transzcendencia… | Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag

Fazekas Erzsébet |

A norvég szerző művében kilenc fontosnak tartott (fejezetcímet is adó fő)szereplő életének kétnapnyi történetét olvasom sok száz oldalon át. Ki tudja miért, közben eszembe jut egy másik regényalak: Leopold Bloom, akinek egyetlen dublini hétköznapja még több lapot töltött meg a fontos és kevésbé látványos események részleteivel…

James Joyce három helyszínen (Trieszt, Zürich, Párizs) 1914-től hét éven keresztül írta, olykor központozás nélküli szövegfolyamát (Ulysses), Knausgård pedig Norvégiában, a közelmúlt egyik nyarának végén – kvázi novellákban – kereste, alanyai életébe mit hozhatott egy fénylő égi jelenség, a szupernova. (Ha hozott egyáltalán bármit is.) Ha tényleg ez idézhetett elő változást, egyeseknél éppenséggel drámát. Eközben a szerzőnek mindez, és csaknem minden jó alkalmat adott transzcendens gondolatai részletes kifejtésére, az elmélkedésre. Minél közelebb kerülünk a vaskos kötet végéhez, ő annál jobban belelendül a filozofálgatásba. Egy hosszú lezáró esszét leszámítva Karl Ove evvel a szöveggel alkotta meg első fikcióját – a jelentős közönség- (és szakmai) sikert hozó Harcom sorozata után. Az olvasó beleélését segítendő azt a látványos technikát választotta, hogy mindegyik szereplője egyes szám első személyben beszél. „Bovaryné én vagyok” – mondhatná tehát Flaubert-hez hasonlóan ő is.

Az első fejezetben családjáról, életéről valló Arne – számomra egyértelműen – Karl Ovét testesíti meg. Már csak azért is, mert pontosan azt a miliőt jeleníti meg, mint amit korábban két könyvében (Ősz, Tavasz) is megismerhettem. Rögtön az elején megjelennek a tőle megszokott témák, toposzok: gyerekei, bipoláris felesége, háza, tárgyi/élő környezete, a norvég táj a honos állatokkal. Ám hibásan véltem az egyetemi oktató Arnét főszereplőnek, újabb és újabb személy monológja, vallomása kelti azt a látszatot, ő a következő potenciális kulcsfigura – az ekkor (tévesen?) novellafüzérnek gondolt könyvben.

A lelkésznő Kathrine maga se tudja, tart-e még a házassága (ha igen, akkor minek, és végül is akar-e egyáltalán gyereket). Megismerjük Emilt, az óvodapedagógust, aki hiába iparkodik hibátlanul ellátni feladatait, az épp tisztába tett kisfiú lezuhan a pelenkázóról, és persze a fején landol… Ez a történet nem kötődik más szereplőhöz. Emil nem avatja be a szülőket, hogy mi történt, így az se derül ki később, gyerek és gondozója miként úszta meg az esetet, ami könnyen tragédiába fordulhatott volna. Jön majd mások, másféle tragédiája…

Az ápolónő Solveig szemtanúja, hogy egy szervkivételre előkészített agyhalott (politikus) életjeleket mutat. A megkeseredett Jostein, a kulturális területre száműzött bűnügyi riporter hiába kapja meg a visszatérés nagy esélyét azzal, hogy egy rituálisan meggyilkolt death metal együttes után nyomozhat. Nem tud élni vele, kómában bolyong (30 oldalon át – ezzel készítve elő Knausgård számára az élet-halál dilemmáinak elemzését). Felesége, a fogyatékosok intézetében dolgozó Turid megment egy ápoltat, miközben saját fia éppen önkezével vet(ne) véget életének. Iselin egy másik, senkihez nem kapcsolódó szereplő, akiről csak annyit tudunk, sokszor érez szúró fájdalmat a fejében, káprázik a szeme, ezért amikor a fénylő csillag felbukkan, ő mindenkit meglepve azt hiszi, a szemközti ház padlástere ég.

Az író jól felépítette, hogy durva agyi folyamatot sejtsünk Iselin szemkáprázása mögé. Epilepszia, agydaganat sem volna meglepő – de ilyen rémisztő állapotokról majd a következő fejezetekben olvasunk. Másoknál… Evvel mindenesetre először sejlik fel, hogy az egész talán csak káprázat? Iselin fejében nem zajlik súlyos folyamat, Solveig betege viszont éledni látszik a műtőasztalon. A nyolcadik (fő)szereplő történetének megismerésekor a recenzens egyre tanácstalanabb. Csak kapkodja a fejét, hová is vezet bennünket a filozofáló Egil bibliaértelmezése.

Egil esetében megint összeért két látszólag teljesen önálló történet (novella). Osztálytársa volt a lelkész Kathrine. Ha nagyon figyelünk, még találhatunk egy-két szereplő között (amúgy nem túl sokat jelentő) kapcsolatot… A magam részéről csaknem végig abban bíztam, hogy a sok színes szál egymáshoz kapcsolódásával a végére elkészül egy nagy gobelin. Ám csalódottan veszem majd észre a könyv végén, nem ismerem fel az összefüggéseket, nem tudom megrajzolni az alakokat összekapcsoló vonalakat. Bár néhány szereplőről előbb-utóbb kiderül, életükben valaha több ponton érintkeztek, de azt már nehéz követni, hogy az új csillag megjelenése kinél milyen sorsfordító folyamatot indít el – már ha elindított ilyet. Egy biztos, mindenki észreveszi a szupernova feltűnését. Meglepődnek, de nem találnak rá magyarázatot. Nem tartva égi jelnek, életeseményei változását senki nem köti a csillag megjelenéséhez. Az olvasó mégis igyekszik résen lenni, le ne maradjon, ha mégis volna jelentősége a csillaghoz való viszonyuknak.

Szupernova vagy hajnalcsillag ide, a kiváltott(?) ’élettani’ hatás: azaz a tragédia oda – a megfigyelésünk tárgyát jelentő műnek van egy kegyetlen, brutálisan durva vonulata is. Már a könyv elején belerondít az apa-fiai-lánya idillinek vélt vakációzós hangulatába a bipoláris anya ’művészeti projektjének’ ábrázolása. Arne felesége ugyanis széttapossa a gyerekek kedvencének egyik újszülött kismacskáját, a másiknak letépi a fejét, és ’csendéletet’ rajzolgat a test nélküli – valóban csendes – véres fejről. Hová lettek a cicák? – kérdezik a gyerekek. Arne segít nekik keresni, eszébe se jut bevallani, hogy az éjszaka leple alatt ő temette el a maradványokat… Ilyen előkészítés után az olvasó már szinte edzetten fogadja a három hullát maga mögött hagyó rituális gyilkosság leírását egy későbbi fejezetben.

A szerző mindeközben egyre jobban belebonyolódik a transzcendenciába: a vallás szerepének értelmezésébe. Nem idegen terület ez Knausgård számára, hiszen szerepet vállalt a Biblia újrafordításában, és a föld angyalainak történetét mesélve a Mindennek rendelt ideje (2004) című könyvében a Szentírás egyes fejezeteit boncolgatja.

Irodalmi elemzők persze találnak értelmezést a fénylő csillag megjelenésére, azt feltételezve, hogy ez a regény a bennünk és a világban lakozó sötétségről szól. Arról, hogy más fénytörést kapnak a hétköznapok, amikor az élők és a holtak világa összeütközik (vagy csak érintkezik egymással). Hacsak úgy nem! – mondom erre magamban. Inkább újra végiggondolom, mi minden ragadta meg fantáziámat és szépérzékemet a 700 oldalas műben.

Családfenntartó apa szerepében ábrázolja magát Arne. Már az első oldalakon remekel, amikor alvó fiait mutatja be. Ma nem szólt rájuk a halász-program után, hogy mossanak kezet, arcot, fogat, így fáradtan egyből becsusszantak az ágyba. S neki jó volt gondolnia „a sötétségre, ami tőlük függetlenül ereszkedett le a tengerre. Miközben alszanak, a fény elszivárog a fák közül az erdőből, aztán a rövid ideig tartó halvány derengés után az ég is elsötétül, és egyedül csak az öböl víztükrén kísértetiesen tükröződő hold fénye világítja be a tájat.” … „Hogy semmi nem szűnik meg teljesen, minden folytatódik, a nappalból éjszaka lesz, az éjszakából nappal, a nyár után jön az ősz, az ősz után a tél, napra nap, évre év, és hogy ennek ők is a részesei, most ebben a pillanatban is, amikor mélyen alszanak az ágyukban. Mintha a világ szoba volna, ahová immár ők is beléptek.”

Ez az indítás máris lenyűgözött! De folytatódik az élmény, a líra és filozófia, a költői képek és az életbölcselet vegyítése. A szerzőnek újabban augusztus a legkedvesebb hónapja. „…életutam felénél járok, a múló időnek abban a szakaszában, amikor a dolgok kiteljesednek, amikor a bőség lassú növekedése stagnálni kezd, épp mielőtt megindul a kiürülés s a fogyatkozás hasonlóképp lassú folyamata.” „Ó, te meleg, sötétlő augusztus, az édes szilvák és a fakuló pázsitok hónapja! Ó, augusztus, a halálra szánt pillangók, az édességtől tébolyult darazsak hónapja!”

Nem tudok lemondani további mondatok idézéséről, elvégre írásaink (egyik) célja amúgy is az olvasási kedv felkeltése: „A szél felfelé kúszott a lejtőn, hamarabb hallottam a hangját, mint ahogy éreztem a bőrömön, aztán a fa lombja egy pillanatig megreszketett fölöttem, majd újra elcsendesedett. Mintha alvó ember lett volna, aki régóta fekszik mozdulatlanul, és hirtelen megfordul. Aztán nyugodtan alszik tovább.” Dicséret illeti a fordító Kúnos Lászlót! Csakis közös munka eredménye lehet e költői hang(ulat) megteremtése a magyarul olvasó számára.

A szerző sokat olvas – ma is olvasna az ágyban, de előtte borozott – „…az alkohol képlékennyé tette és meggyengítette az akaraterőmet és szinte képtelen voltam mozgósítani magamban azt a minimális erőfeszítést, amelyre egy regény olvasásához mégiscsak szükség van.”(…) „A bor kitöltötte a teret, nem tűnt ugyan el, ami érdes és szögletes volt benne, de már nem terjedt ki mindenre. A moszattal borított tengerparti szikla, amelyet (talán inkább: amit) apálykor kiszárít a nap, ilyesmit érezhet, amikor a víz emelkedni kezd! Amikor a moszatborítása megduzzad és lengeni kezd a hideg, sós, életadó közegben és ismét lágy és nedv-dús lesz minden pórusa….”

Az első fejezet szövege, mint említettem, több eddigi (életéről, családjáról szóló) könyvének szövete, élményanyaga: a gyerekek, a táj, a tengerparti sziklák, a szomszédok, a ház, a felesége betegsége. És persze a természet: „Egy szarka szállt le az almafáról a gyepre és elkezdett lépegetni, mint egy ember, aki hátrateszi a kezét, gondoltam, és aki észrevesz valamit a földön és előrehajol.” „A fjord felől fújó szellő lassan hintáztatta körülöttünk a fák ágait és rezegtette a leveleiket. Időnként, amikor erősödött a szél, a fák mintha megfeszítették volna az izmaikat, és lábujjhegyre álltak volna, aztán ismét elernyedtek és magukba roskadtak.”

„A fejem fölött vetési varjak húztak a város felé. Egyre többen lettek, végül már feketéllett tőlük az ég. Mintha eleven húsból készült szőnyeg lebegne a levegőben.”

• Olvass bele!

Lehet, hogy ilyen érzés norvégnak lenni? Az ember ennyire a természet része? És ki ne hagyjam a zenét (Albinoni: Adagio) „Olyan boldognak éreztem magam, hogy nem tudtam, mit csináljak. Sírni épp úgy lett volna kedvem, mint nevetni. Együtt énekeltem a zenével, amely (ami) úgy emelkedett és süllyedt, ahogy körülöttem a táj. De a zene nem a tájból jött, hanem az égből. Vagy a lélekből. // Valakinek a lelkéből. // Mindenki lelkéből. // Az én lelkemből.”

De most ideje mégis áttérni a nagyobb összefüggésekre. A könyv érdekes elmélkedések láncolata – olyan gondolatok jelennek meg benne, mint a halál utáni élet, s ennek fényében a valóság és a valóságról alkotott elképzelések viszonya. Vagy az, hogy a sámánok, a görög eposzok miként ábrázolták a halottak országát, miben látták ’az isteni’ mindenhol való jelenlétét.

Knausgård válaszai lehetnének közhelyesek, unalmasak, de nem! Egyedien izgalmasak, sőt, ez itt például érdekes és mély: „A világ és a valóság nem ugyanaz: a világ a kézzelfogható realitás, amelyben (amiben) élünk, a valósághoz viszont a gondolataink, tudásunk, érzéseink is hozzátartoznak. Az a bökkenő, hogy ezt a két szintet lehetetlen elválasztani egymástól. A halottak országa valamikor régen a valóság része volt. De a világnak soha nem volt része.”

Nem csak az elvont gondolatok, meg a természeti képek megjelenítése érdekes, hanem az aprólékos gonddal leírt mindennapi dolgok felidézése is. „Elővettem a táskámból a kulcsot, megnyomtam rajta a gombot, …autóm lámpái villogni kezdtek és a tükrök lassan szétnyíltak rajta, mintha valamilyen állat lett volna, amelyik hegyezni kezdi a fülét.”

Knausgårdtól általában véve nem idegen a részletgazdag ábrázolás – legyen annak tárgyi lenyomata, vagy utaljon valamilyen elvont folyamatra. Lenyűgöző aprólékossággal írja le egy autóbalesetben széttört fejű kislánynak a – Kathrine lelkésznő vezette – halotti liturgiáját, annak szövegét. Velem együtt kérdezheti az olvasó, a szerző honnan ismerheti ennyire jól az egyházi eljárásrend ilyen részleteit. De talán nem is nehéz megfejteni, mivel ez is azt igazolja, hogy Karl Ove mélyen kötődik az egyházhoz, nem csupán a hithez, a valláshoz.

De Knausgård az alkoholizálás liturgiájában is igencsak otthon van. Nagyivó lehet, ha így tudja bemutatni az italozás menetét, a kiváltott fiziológiai hatást, a részeg elmebeli állapot változásának részleteit is. A feltehetően saját tapasztalat alapján dolgozó mesterember (író) meglepően őszinte az olvasójával: bizonyítványt állít ki magáról, mennyire nem etikai bajnok. Rendszeresen vezet ittasan, olvashatjuk, megesett, hogy durván összetörte magát és kocsiját, s amikor kislánya a szemébe vágta, persze azért, mert megint részegen vezetett, lazán letagadta.

Arne és Egil filozofikus párbeszédeiben a refrént, vagy a megpihenést hozó szünetjeleket lírai leírások jelentik: „A kinti pocsolyákban megcsillant a napfény. A gyalogúton a murva egyre világosabban fénylett, ahogy a meleg felszárította és észrevétlenül a levegőbe emelte róla a párát.” // „A tenger felől gyenge szél támadt. Borzolni kezdte a víz felszínét. A lobogó is megemelte magát a ház mellett álló póznán, mint valami alvásból ébredő állat.” (…) Ez a légmozgás „feldúlja a fénylő és mozdulatlan világ nyugalmát. Mozogni, nyugtalankodni kezd minden: a tenger, a virágok, bokrok, a fák, még a zászlórúd kötélzete is zörögni kezd. Miért kezd nyugtalankodni a világ: Mi gyötri, mi jár a fejében?” – és ez a kérdés hamarosan átvezet minket a könyv üzenetéhez…

A „második nap” a könyv rövidebbik része, már jóformán a hithez, valláshoz, Jézushoz, a Bibliához kötődő elmélkedések sora. Egyértelmű, hogy a filozófiai traktátumot író Egil személye mögött Karl Ove bújik meg, aki számára az élet, a halál, az élet utáni lét fontos filozófiai kérdés. A váratlanul megjelent csillag még az égen, mi pedig már a teológia mélységeibe ástuk magunkat: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag, mondta Jézus”. Ezt fejtegeti, részletezi a továbbiakban Egil Stray: Esszé a halálról és a holtakról című szövegében maga Karl Ove.

Ez a szembeállítás a hosszú dolgozat vezérmotívuma. Hans Jonas német filozófus elmélete alapján, aki úgy vélte, „az első emberek számára az élet magától értetődő adottság volt, a halál viszont misztérium. Mindent élőnek tekintettek – a szelet, a vizeket, az erdőt, a hegyeket – következésképpen a halottakat is annak kellett tekinteniük, csak másképpen, vagy más helyen élőknek.” Számunkra ez fordítva van, írta Jonas: „a halált tekintjük adottnak, mindenütt jelen lévőnek az életet pedig misztériumnak… behatároltsága miatt csak a jelenhez van hozzáférésünk. Az első emberek a halottakat tartották másképpen élőknek, mi az élőket tartjuk halottnak másféle módon: a test puszta test, anyag, a szív mechanikus szerkezet, az agy elektrokémia, a halál pedig villanykapcsoló, ami lekapcsolja az életet.”

„Az ember az írás születésének első pillanatától kezdve a halál titkát akarja kikutatni” – vajon nevezhetem-e ezt a könyv fő üzenetének? És ennek fényében, hogyan kell értelmezni az utolsó mondatokat? „És tegnap este új csillag jelent meg az égen. // Most is fényesen ragyog fölöttem. // A Hajnalcsillag. // Tudom mit jelent. // Azt jelenti, hogy megkezdődött.”

Vajon mi kezdődött meg? – kérdezem magamtól. És bár mélyen elgondolkodtató az iménti párhuzam, mégis sajnálattal fogadom, hogy a novellafüzérként induló élvezetes kötet olyan lett, mintha Karl Ove nyomtatásban is akarta volna látni az újrafogalmazott egyetemi dolgozatát. Nem tudom eldönteni, filozófia, hit- és regevilág, művészet-, kultúr- és/vagy vallástörténet, ókori irodalom értelmezés-e mindaz, ami őt ennyire megfogta, amit továbbgondolásra ezennel nekünk is felkínált. De tény, ebben a művében, legalábbis az utolsó száz oldalon, minden gondolatcsírát egy tálba tett itt a szerző – ahelyett, hogy a szereplőivel foglalkozott volna. Bevallom, fájó hiányérzetet hagyott a könyv végére, mert nem tudta (vagy nem akarta?) összekötni az el-elhagyogatott szálakat.

A szereplők sorsa, útjuk képe nem rajzolt ki számomra látható (megfejthető? értelmezhető) ívet. Vagy hogy stílszerűek legyünk: csillagpályát.

Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag
Fordította: Kúnos László
Magvető Kiadó, Budapest, 2023
704 oldal, teljes bolti ár 6999 Ft,
online ár a lira.hu-n 5599 Ft,
e-könyv változat 4899 Ft
ISBN 978 963 144 2694 (papír)
ISBN 978 963 144 2854 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Karl Ove Knausgård először jelentkezik fikcióval a nagysikerű Harcom sorozat óta.
Egy hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel az égen, és senki nem tudja, miért van ott. A Hajnalcsillagban kilenc szereplő mesél a saját életéről, és azokról a furcsaságokról, amelyeket az égitest megjelenése óta tapasztalt. Akad közöttük egyetemi oktató bipoláris feleséggel, megkeseredett kulturális újságíró, aki egy rituálisan meggyilkolt death metal együttes után nyomoz, lelkésznő, aki nem biztos a házasságában, és egy ápolónő is, aki szemtanúja lesz, hogy egy halott politikus életre kel a műtőasztalon, amint a transzplantációs sebész elkezdi felnyitni a férfi testét.
Knausgård regénye a bennünk és a világban lakozó sötétség könyve, amelyben összeütközik az élők és a holtak világa, és azonnal más fénytörésbe kerül a hétköznapi élet.