Radek Rak: A kígyószív legendája (részlet)

VII ~ A kígyókról és a varázslatokról

Azt beszélik, nincs erősebb hála a világon a kígyó hálájánál. Csak Kóba nem tudta ezt, amikor néhány nappal a tekintetesúr látogatása után elment az urasági földekre, hogy bepótolja az elmaradt kaszálást, és a forrásnál találkozott a kígyóval.

A Dombvidéken számtalan forrás ered, mert minden völgynek, még a legkisebbnek is van egy patakja, és mindegyik patak abból a számtalan kis erecskéből folyik össze, amelyek ott kanyarognak az erdei szurdokokban. Sok olyan forrás is van közöttük, amelyeket mofettának neveznek, ezek mellett nem szabad se lefeküdni, se elaludni, mert aztán fel se ébred többé az ember; a levegő ugyanis olyan súlyos arrafelé, hogy nem lehet belélegezni. Az emberek tudják ezt, és néhány vadállat is tudja, de például a juhok nem. Mert a juhok hülyék, és vigyázni kell rájuk, mert képesek elkódorogni oda, ahová nem kéne, és ott aztán jól megfulladnak.

Az ifjú kígyó, aki kifeküdt melegedni egy kőre, láthatóan szintén nem tudott erről. A mofetta egy hatalmas hársfa gyökerei alól bugyogott elő, amelyet úgy beborítottak a virágai, mint egy menyasszonyt. Kora nyáron persze mindegyik hársfa megszépül, de a szóban forgó hársfa annyi virágot növesztett, hogy az ágai is meghajoltak tőle. Kóba akkor bukkant rá a kígyóra, amikor éppen szünetet tartott a kaszálásban, és a fa legalsó ágára felülve köményes fehér kenyeret rágcsált, tormával és zsályával. A nap magasan felkúszott a mező fölé, a júliusi szellő hűtötte felhevült testét, és finoman legyezgette a hátán a fájdalmas sárga hurkákat az uraság botozása után.

A hüllő olajosan csillogott a napon, a nyaka oldalán lévő sárga foltokat mintha vérehulló fecskefű nedvével festették volna rá. A legény megböködte a kígyót egy bottal, abban a hitben, hogy már nem él. Az azonban nagy erőlködve, tétován összetekeredett, a hasa úgy mozgott, mint az agyonhajszolt lóé. Jontek Gaca, aki aznap szintén a mezőn kaszált, agyon akarta csapni az állatot egy kővel, de Kóba nem engedte. Két bottal felemelte a kígyót, és bevitte az árnyékba, távolabb a mofettától. Vizet vett a bádogbögréjébe, és az állat lapos fejére öntötte. Nem tudott ellenállni annak, hogy ne simítsa végig a kígyó testét; meleg volt, és sima, nagyon kellemes tapintású.

Amikor az állat magához tért, még ennivalót is adott neki golyóbissá gyúrt kenyérdarab formájában, aztán még egyet, s még egyet. A szilkéjéből aludttejet is öntött a bögrébe. A kígyó belelefetyelt, szisszentett egyet a maga nyelvén, aztán elkúszott a magas fűben.

Kóba hamar elfelejtette az egészet. Egészen más dolog fonta be a fejét és a szívét, nem a kígyók, legalábbis biztosan nem ez a mofettánál. A fiú szeme előtt ugyanis még mindig Mályva és az uraság látványa lebegett, márpedig a féltékenység erősebb szorításba tudja fonni az embert, mint a délszaki vidékek óriáskígyói, megmérgezve a gondolatokat a kígyóméreggel, míg csak lüktetni és vágtázni nem kezdenek a fejében. Úgy bizony, erre képes az ilyesmi.

Kóba már hazafelé tartott a mezőről, de nem tudta megállni, hogy be ne nézzen az apostoli füzekhez. Mályvát azonban nem találta ott.

Nem volt mire várni. A legény nem tudott varázsolni, ahhoz, hogy varázsolni tudjon az ember, cigánynak vagy zsidónak kell lenni. Szóval ő nem tudott, persze azért megpróbálni még lehet.

Olyan végtelen és fekete éjszaka borította be a világot, mint a tenger. A tücsköktől vibráló sötétben a fiú a kocsma előtt növő mályvákat tépegette magának. Két marokkal tépte őket, rengeteg volt belőlük. Már tele voltak a zsebei, de még az ingét is levette, hogy batyut csináljon belőle a többinek.

Amikor eleget gyűjtött, felmászott a tetőre, amilyen magasra csak tudott. Hirtelen bizonytalanul és ostobán érezte magát; feldobálta a virágokat a levegőbe, de azért nem túl magasra, nehogy észrevegye valaki. Hamar rájött azonban, hogy csak az éjszaka látja őt. Mozdulatai egyszerre ruganyosak lettek, a lába szinte magától járt. Furcsa dallam lüktetett az ereiben, mintha vodka volna, a sötétség őrült, vad csárdásra ragadta magával. Úgy érezte, mindjárt lezuhan. Úgy röpködtek körötte a mályvák, mint az éjjeli lepkék.

Kóba nem táncolt. Kóba maga volt a tánc.

Kóba nem varázsolt, hiszen nem volt se zsidó, se cigány. Kóba maga volt a varázslat.

VIII ~ A körtefáról, a virágokról és az éjjeli rétről

Azt beszélik, Mályva mindig is Kohlmann-nál dolgozott, pedig igazából Kóba vonzotta oda a varázslattal. Tehát, hogy mikor került Mályva az öreg zsidó portájára, azt senki sem tudta felidézni, se azt, honnan, így hát mindenki csak azt mondta, mindig is ott dolgozott. Így működnek ugyanis a varázslatok.

A nappalokból éjszakák lesznek, az éjszakákból pedig nappalok. Mályva énekel munka közben, és az idő az ő dallamához igazodik. Énekel babfejtéskor, és énekel sörfőzés közben. Csak kenyérsütés közben nem énekel, mert a kenyeret nem szabad zavarni.

Mályva dalai igen különösek. Látszólag ismerős dallamok, de valahogy szaggatottak és hullámzók. A szavak elvesztik a jelentésüket, és úgy feloldódnak a dallamban, mint egy csepp tej a vízben. Mintha idegen nyelven énekelne. Olyan szavak ezek, amelyekben a szavaknál több fér el.

Úgy tűnik, Kóbán kívül erre senki sem figyel fel, pedig egyből látszik, hogy Mályva nem e világról való. Amikor énekel, az olyan, mintha mezei szellemek énekelnének. Ha megmozdul, az olyan, mint amikor a kalászokat lengeti a szél. Kóba látja ezt, és nem tudja levenni a szemét az elvarázsolt lányról. Talán Chana még észreveszi, mert látványosan kerüli a legényt és Mályvát is.

Mályva szintén a gojhauzban lakik, csak egy másik szobában. Az öreg Kohlmann-né állítólag egyszer szörnyen kiborult emiatt, mert hát hogy van az, hogy egy fedél alatt lakjon egy fehérszemély két legénnyel. Rubinnak szintén nem volt ínyére a dolog, de nem szólt semmit, hiszen a gojok már csak gojok, nem sokkal többek az állatnál, és akárcsak az állatoknak, nekik sincs lelkük.

A faluban azonban nem beszéltek semmit, ami furcsa is volt Kóbának, hiszen a faluban közszájon forgott minden és mindenki. Minden és mindenki, csak Mályva nem. Sőt, még a beszeszelt parasztok közül sem próbálta megfogdosni senki; mintha észre sem vették volna, vagy ha észrevették is, egy pillanattal később már el is felejtették. Mályva képes volt az emberek fejében vájkálni és összegubancolni a gondolataikat.

Összesen egyetlenegyszer próbált az egyik legény hozzáférkőzni a szomszéd faluból, miközben éppen vizet hozott a kútról. De amint hozzáért, abban a pillanatban teljesen kiszáradt, és fává változott tetőtől talpig, alacsony, göcsörtös körtefa lett belőle, ami ott nőtt a kerítés mellett, és olyan savanyú vackorokat termett, hogy senki se akart belőlük enni. A legényt később sem kereste senki, még csak a létezésére sem emlékeztek. Kóbában ködösen felrémlett, hogy egyszer mintha együtt gyűjtöttek volna rőzsét az erdőn, de a fiú neve mintha elpárolgott volna az emlékezetéből.

Egyik nap azonban erőt vett magán, és kifaggatta a Vén Myszkát a körtefává változtatott legényről. Myszka ugyanis valaha járt mindenféle sötét utakon, és mondják róla, hogy képes volt villámokat varázsolni. Bölcs volt, és rengeteg titkos dologhoz értett.

– Meggárgyultál, Kóba? – kérdezte válasz helyett az öreg. – Hiszen már vagy tucatnyi éve itt áll ez a körtefa. Csak úgy idenőtt. Rubin Kohlmann egyszer régen körtét evett a kerítésnél, és kiköpte a magot, biztosan abból sarjadt.

Szóval bizonyos idő után Kóba is elhitte, hogy nem varázsolt el itt egy legényt senki. És amikor Nagyboldogasszony után hűvösre fordultak az éjszakák, Rubin kivágta a körtefát, és felaprította tűzifának. Így lett vége a fává bűvölt fiú történetének.

Azon a nyáron olyan mélységesek az esték, mint a kút, és búzasárgán ömlik szét az égbolton a hold végtelen visszfénye. Munkában ugyan nincs hiány a portán, de Kóbának sikerül visszaérnie a gojhauzba, mielőtt leszállt az alkony. Néha Mályva már ott vár rá, néha ő várja a lányt: hol így, hogy úgy.

Kóba szeretni nézni, ahogy a lány vetkőzik lefekvés előtt; Mályva ugyanis meztelenül alszik. Gyakran direkt csábítja azzal, hogy lassan csinálja. Mozdulatai lassúak, rugalmasak, hipnotikusan szertartásosak, mint a ruszki pópáé a templomban, vagy egy kígyóé. Néha Mályva gyorsan vetkőzik, ripsz-ropsz, és már az egész teste pucér. A sietsége, a hanyag mozdulatai olykor még szebbek is, mint a mesterkélt lassúság.

Kóba nézheti, de nem érintheti meg. Legfeljebb, ha összeszed egy csokornyit a kerti virágokból, meg azokból, amik a réten nőnek. Akkor ezekkel a virágokkal felfedezheti Mályva testének minden porcikáját. Ezért egyszer olyan hidegnek tűnik neki, mint a mák virága, máskor meg száraznak és törékenynek, mint a búzavirág. A virágok libabőrt és vörös kiütéseket hagynak a bőrén. Néha – igen ritkán – a lány megengedi, hogy a melle hegyére kibomlott mályvabimbókat tegyen. Kóba aztán elteszi ezeket a bimbókat, és ha a Vén Myszka nem látja, az ajkát cirógatja velük. Pont olyan érzés, mintha Mályva mellét csókolgatná. Vagy még olyanabb.

A lány csak úgy nem hagyja magát megérinteni, ám ő maga annál gyakrabban nyúl Kóbához. Olyankor odarendeli maga elé meztelenül, és ahogy lehunyt szemmel áll, különféle dolgokat csinál vele, amelyek után a fiú alig tud visszabotorkálni a szobájába. Olyankor mindene tejszagú, a szeme előtt lila és zöld pillangók repkednek, a döngölt padlót pedig illatos füvek és vadvirágok borítanák, mintha maga a szent mező terülne el a gojhauzban. A tornácon tücskök hegedülnek, és láthatatlan ér csörgedez, a födém alatt bagoly huhog, még látni is néha, ahogy nesztelenül deszkáról deszkára szökdécsel.

Ám ez csak késő éjjel történik, amikor a Vén Myszka alszik, és nem látja senki Kóbán kívül.

IX ~ A férfias kívánásról

Beszélik, hogy ha az ember fia azt csinálja, csak még jobban megjön a kedve tőle. Főleg, ha mezőn csinálja, mert akkor még a nap is fűti a vérét.

Az augusztus fehér izzással érkezett. Az aratás minden egyes napján úgy égetett, mint a forró kemence, az égbolt pedig olyan matt színű lett, mint a búzavirág. A dombtetőkön azonban fújt a szél, és lehetett dolgozni, még az uraság földjén is, még önkéntes robot idején is. Jontek Gacának, a guszlásnak már meggyógyultak a számadó által összetört ujjai, és újra munkába állhatott. Zene mellett pedig köztudottan serényen megy a munka. A legjobb ilyenkor azonban az almaszedés volt a plébánia kertjében.

Egy – az almát este szokás szedni, amikor tele vannak napfénnyel az egész nap után, és emiatt nem romlanak meg olyan gyorsan, kettő – rendes emberből volt a pap, és bárkit megkínált almaborral. A bor olyan könnyű volt, mint a pitypang pihéje, de észrevétlenül fejbe csapta az embert. Mályva és Kóba késő éjjel értek haza a kertből, izzadságtól, bortól és almalétől ragacsosan, mindketten részegebbek volt annál, mint amit be mertek volna vallani. Jó kis éjszakák voltak ezek. Nincs pompásabb íz a veríték, a bor és az almalé keverékénél, ha a szerelmünk testéről csókolgatjuk le.

Az is megesett néha, hogy Mályva és Kóba együtt mentek fel a tetőre éjszaka. A zsindelyek teleszívták magukat a nap melegével, mindennek öregfa-illata volt, kicsit úgy, mint a templomban. Légyottjaikat kileste a hold, a csillagok és néha Chana is. A legény tudott róla, bár sose sikerült a zsidólányt leselkedésen kapnia. Mégis nyilvánvaló volt, hogy a fogadós lánya tud Kóbáról és Mályváról, már csak abból is, hogy már nem járt fel táncolni a tetőre éjszakánként. Kóbát nem zavarta a dolog, csak időnként érezte Chana gyöngén dobogó szívét a szalmazsák alatt. Bár nem volt hangos, és nem tűnhetett fel senkinek, bosszantotta a dolog, és nem tudott aludni tőle, mégsem merte kidobni, elvégre mégiscsak valakinek a szívéről van szó.

Szóval, amikor a fiú arra gyanakodott, hogy Chana leskelődik utánuk, még merészebben kényeztette Mályvát. Egyébként a lány is jobban akarta olyankor – hagyta magát megérinteni és megcsókolni még ott, a lába között, a teste csodálatos kis szegletében is, amelynek az illata olíva volt, és tavaszi föld. Ilyenkor volt, amikor csendes volt, volt, amikor erőst sóhajtozott, vagy halkan nyögdécselt; akár azt is hihette volna az ember, hogy egy lappantyúfióka csipog az éjszaka közepén.

De függetlenül attól, hogy Chana nézte-e vagy nem, Mályva nem hagyta, hogy Kóba magáévá tegye rendesen, ahogy az asszonyokat szokás. Eleinte egyébként a fiú sem gondolt erre, mert jól érezte magát Mályvával. Ha egy nő meg egy férfi együtt vannak, külön saját világot alkotnak, amelynek megvannak a maga törvényei, s e törvények mindig helyesek és bölcsek, hiszen mindketten boldogok abban a világban. Így van ez egészen addig, amíg valaki oda nem jön kívülről, és azt nem mondja, hogy jobban is élhetnének, mert a zavar és a békétlenség bizony mindig más emberektől ered.

Szóval aztán egyik nap aratás közben Jontek Gaca fordult oda Kóbához:

– Láttad a Niewiaroskiék Salciáját?

– Salciát? – kérdezett vissza Kóba, és hátrasimította izzadságtól nedves haját. Jontek csak az állával oldalra biccentett, behangolta a guszláját, és húzott egyet a vonóval a húrokon.

Lentről, a falu felől jöttek a lánykák az elemózsiával. Hoztak krumplit aludttejjel, kenyeret, savanyúlevest pörccel, hagymával. Jól kell enni ahhoz, hogy jól menjen a munka. A lánykák, ahogy a lányok szokták, vihogtak egymás közt, ez a vidám csivitelés pedig magasra szállt a hőségtől vibráló levegőben. A parasztok abbahagyták a munkát, kiegyenesítették a hátukat, és hallgatóztak erősen, mert a lánykák vihogása bizony az egyik legszebb hang, ami csak van a világon.

Salcia Niewiaroska nevetett alighanem a legbájosabban. Jött ő is most, kócosan, lengén és izzadtan. Minden lépésében volt valami, amitől az embernek azonnal kedve támadt Salciával táncra perdülni, danolászni, borozni, vagy szeretkezni, sőt leginkább mindet egyszerre. Bizony, vannak ilyen lányok.

– Az enyém lesz – fogadkozott Jontek, mert a férfiak már csak olyanok, hogy azt hiszik, egy lányt, akárcsak egy kancát a vásáron, csak úgy meg lehet szerezni.

– Hát, legyen a tiéd! – hagyta rá közönyösen Kóba. Merthogy ott volt a lányok közt Mályva is, Mályva a vízszínű hajával, Mályva, a boszorkány. A fiú jól tudta, hogy ez a furcsa lány valamiképp megbűvölte őt; de nem volt baja ezzel a varázslattal, fel sem merült benne, hogy levetesse magáról a bűbájt. Így aztán, hogy kicsit bosszantsa Jonteket, Kóba még odavetette neki:

– Az enyém úgyis jobb.

– A tiéd? – csodálkozott ezúttal a guszlás, és izzadt homlokát vakargatta, mintha nagy nehezen próbált volna visszaemlékezni valamire. – Ja igen. Az ott. Várj csak, akinek olyan fura neve van…

– Mályva.

– Mályva, az az. Az a fura, amelyik olyan, mint egy erdei lidérc. Megvolt már?

Kóba elvörösödött. Naná, eszébe jutott minden, amit csak Mályvával csinált, és Mályva csinált őneki, de mindezzel együtt sem lehetett mondani, hogy magáévá tette volna a lányt. Jontek Gaca viszont olyan kaján vigyorral meredt a sábeszgojra, mintha mindenről tudott volna, mert bizony a muzsikás emberek sok minden olyat is meglátnak, amely fölött mások elsiklanak.

– Hát, egy kicsit – mormogta hosszabb hallgatás után Kóba, hogy mutassa, a nők és férfiak dolgai nem is állnak olyan messze tőle.

– Piha! Szóval nem hagyta magát. Ejnye, Kóba, Kóba! Hallgass csak ide! A te Mályvád… – kezdte, aztán hirtelen elhallgatott, a homlokát ráncolta, próbált valamit előásni az emlékei mélyéről.

Csak ráncolta és ráncolta a homlokát, elég ostobán nézett ki. Tanácstalanul körbenézett, és hirtelen felderült a képe.

– Odanézzé, Kóba, jönnek a fehérnépek! Gyere, együnk valamit, korog a gyomrom.

És bár a bűbáj miatt Mályva nevét még maga Jontek Gaca is elfelejtette, pedig aztán egy guszlást megbűvölni nem akármi, a mag el lett vetve. Este, amikor már besötétedett, Kóba odament Mályvához, és szemtől szemben megkérdezte:

– Miért nem adod nekem magad, mint asszony a férfinak?

A lány az ujja köré tekert egy vastag tincset a vízszínű hajából. A szobája viola illatát árasztotta, amelynek szaga jobban fejbe kólintotta az embert, mint a legerősebb szeszek. Az ablakba állított gyertya körül éjjeli lepkék keringtek, az ágyat benőtte a tőzeg és a moha.

– Mert buta vagy – jelentette ki végül a lány. Hosszan nézte a legényt, nagyon hosszan, a szeme olyan feneketlen fekete volt, mintha nadragulyát evett volna.

Kóba nem állta a tekintetét, lesütötte a szemét. Már menni akart volna, de a lány odalépett hozzá. Leengedte a hálóinge egyik pántját, aztán a másikat. A fehér rongy lehullott a döngölt padlón növő fűszálak közé.

Az ágyra húzta Kóbát, és hagyta magát úgy, ahogy az asszonyok szokták a férfiakkal. Nem tartott sokáig, mert a fiú gyorsan végzett, éppen csak behatolt a meleg testbe. Utána még rándult rajta néhányat, de az már inkább nevetséges volt, mint kellemes, és Kóba rettenetesen ostobán érezte magát. Kirántotta magát, és egyszerűen odafeküdt Mályva mellé. Minden meggyőződés nélkül végigsimította a hasát, de a lány olyan furcsán feszültnek tűnt, hogy abbahagyta.

Lehunyta a szemét, és ki tudja, hogyan, de elaludt. Amikor magához tért, már késő éjszaka lebegett a föld felett. Hűvös fuvallat lengte be a szobát, mint a mezőn éjfél után, amikor a folyótól feljön a köd. Az ágy üres volt. Mályvával együtt eltűnt a fű, eltűntek a búzavirágok, eltűntek a baglyok a gerenda alól. Kóba belebámult a mennyezet alatti pókhálós homályba. A levegőnek a szobában már nem ködillata volt, hanem huzatillata. Huzat- és pállott porszag terjengett, igen, pont olyan, mint amilyen a fűtetlen viskókban szokott lenni.

Fordította: Hermann Péter és Keresztes Gáspár

Radek Rak: A kígyószív legendája
Metropolis Media Kiadó, 2023
472 oldal, a könyvre nyomtatott ár 5990 Ft