19. századi avantgárd ǀ Chopin zenéi

D. Magyari Imre |

Nagyon-nagyon tisztelem, sőt irigylem, ha egy alkotó – vagy bárki – talál magának egy komoly, szép életfeladatot és azt meg is valósítja. Például úgy dönt (már ha tud zongorázni), hogy lemezre veszi Chopin összes művét, mint az 1968-ban született Szilasi Alex, aki erre a szolgálatra tette fel az életét.

2007-ben indult a sorozat, nem rajta múlt, hogy nem készült el a 2010-es bicentenáriumra. A Hungarotonnál eddig a Valses, a Mazurkas, a Polonaises és a Songs jelent meg, és most, illetve még 2022-ben, a Piano Sonatas No. 2 & 3, azaz a 2. és a 3. zongoraszonáta. A lento assai tempó persze nem a Hungaroton hibája. Vigaszként tegyük hozzá: lengyelül kiadták Szilasival a Nokturny című albumot is.

A tavaly októberi lemezbemutatón a gödöllői kastélyban Szilasi Alex elsősorban a hangszerekről beszélt, a Pleyel-zongorákról. Azok közül különösen a szívéhez nőhetett az az 1885-ben készült példány, amin a műveket lemezre játszotta, s amin ő zongorázott utoljára. Talán azért is választotta ezt, mert – a többiénél lágyabb hangzása miatt – a lengyel géniusznak ez volt a kedvenc márkája. Az édesanyja révén a magyarokhoz is kötődő Ignaz Pleyel zeneszerző és zongorista 1815-től fiával, Camille-jal együtt vezette a céget, ami 1807 óta folyamatosan létezik. A manufaktúra hangversenytermet is nyitott, a kevéssé ismert Chopin itt tartotta bemutatkozó koncertjét 1832 februárjának végén, de még nem voltak sokan. Pedig Friedrich Kalkbrenner egy hatzongorás művet is írt a jeles alkalomra… Kalkbrenner mutatta be Chopint Camille Pleyelnek is. A Salle Pleyel lassan száz esztendeje a 252 Rue du Fabourg Saint-Honoré alatt található, valahol a Diadalív és a Parc Monceau között félúton. Chopin még a Rue Cadet 9. alatt játszott, van is az utca elején egy Le P’tit Piano nevű étterem, egy sima omlett 9 euro…

A hallgató számára persze elsősorban a művek a fontosak – és persze az, miként szólalnak meg. Hogy úgy mondjam: Szilasinál Chopin jó kezekben van. Igen jó kezekben. A CD-hez nagyszerű kísérőfüzet tartozik, aminek értő, informatív és olvasmányos szövegét Gyenge Enikő írta.

De igazán jól akkor járunk, ha ezt a szöveget kiindulópontnak tekintjük és elmélyedünk Barbara Smoleńska-Zielińska, illetve Alan Walker kiváló monográfiáiban. Az ember kárpótolja magát valamivel, ha már nem tanult zenetörténetet és zeneelméletet, amitől az elemzések némely mondata kissé homályos számára, mint Chopin szalonja azon az 1836 decemberében rendezett estélyen, melyen tiszteletüket tette többek közt Delacroix, Heine, Meyerbeer, Mickiewicz és Eugène Sue. Meg persze Liszt és Marie d’Agoult grófné. És George Sand, akit Chopin csak néhány hete ismert, és nem kedvelt különösebben. Ekkor még.

A b-moll szonáta jelentős része Nohant-ban született, Sand birtokán, 1839-ben. A zeneszerző még csak huszonkilenc éves! Sand csupán hat esztendővel idősebb nála, s majd itt hal meg 1876-ban, sokkal Chopin után. De ez még messze van. Esténként jó néhányan gyűltek össze a házban, s ha úgy adódott, Chopin szívesen zongorázott. Apróság, de fontosnak tartom, amit Walker említ: „…ilyenkor messze földön híres utánzómesterségével is mosolyt csalt a társaság arcára. … A tükörbe pillant, megigazítja a kravátliját, megborzolja a haját, eltorzítja arckifejezését, aztán változatos paródiákkal készteti nevetésre közönségét.” Chopin, amint önfeledten hülyéskedik, megjelenítve még egy szentimentális angol hölgyet is… De ez is ő, és határozottan örülök, hogy ezt tudom róla. Úgy ült ott szegény, hogy az anyanyelvén nem szólalhatott meg, hisz senki nem értette volna (igaz, aztán megérkezett legközelebbi barátja, Wojciech Grzymała, és két hétig maradt). Emigráns volt és beteg, azonban képes volt önfeledten idétlenkedni. Ez nagyon tetszik.

És ugyanez az ember írta a szonáta harmadik tételévé tett, később híressé vált gyászindulót! (Chopin temetésén szólalt meg először, meghangszerelve, tényleges marche funèbre-ként a Madelaine templomban, s onnantól kezdve nem volt megállás. Mobilhang még, legjobb tudomásom szerint, nem lett. Az azért kifejezetten gyászos lenne.) A zeneszerző a még önmagában álló részlet alá 1837. november 28-i dátumot írt, ami a novemberi felkelés évfordulójának előestéje. Hét évvel korábban ugyanis lengyel katonatisztek egy csoportja merényletet kísérelt meg az orosz Konsztantyin nagyherceg – Miklós orosz cár és lengyel király öccse – ellen, sikertelenül. A felkelők tíz hónapig küzdöttek, eredmény nélkül. Chopin még a hónap elején külföldre utazott Varsóból (nem a felkelés elől!), amit soha többé nem látott viszont.

Az 1844-es h-moll szonáta kapcsán Szilasi Alex az „utolsó nyár” kifejezést használta. Ez lett volna az utolsó felhőtlen nyár? Meglehet. Chopin és Sand még együtt voltak, szokás szerint Nohant-ban, ahol a zeneszerző a szonátán dolgozott. Ezekben a hónapokban, édesapjuk halálának évében, találkozott újra, tizennégy esztendő után, testvérével, Ludwikával, aki a férjével érkezett Párizsba. Chopin eléjük ment a fővárosba, vállalva a harmincórás utat, de csak tíz napig bírta az idegenvezetői szerepet: visszautazott, Ludwikáék pedig utána. Sand maga is azt írta, ez volt az egyik legboldogabb nohant-i nyár. Az ezt követő időszakot leíró fejezeteknek Walker ilyen címeket adott: A bánat évada, Mélyülő árnyak, Alkonyidő Albionban, Chopin halála. Smoleńska-Zielińskánál az utolsó fejezet A kudarc és a vég.

Számomra a legérdekesebb, hogy a két szonátát mekkora értetlenség fogadta. És nem akárkik értetlenkedtek! Robert Schumann például, aki pedig az Allgemeine Musikalische Zeitungban (1831) azt írta a Là ci darem la mano című (variációk a Don Giovanni duettjére, zongorára és zenekarra), még a varsói zeneművészeti főiskola diákjaként komponált mű kapcsán: „Uraim, le a kalappal: egy zseni!” (Illetve ezt nem Schumann mondja, hanem Eusebius nevű figurája, de ez most mindegy.) Ugyanő azt írta tíz évvel később a Zeitschrift für Musik első oldalán a b-moll szonátával kapcsolatban: a szerző „legkergébb gyerekei közül kötött egybe négyet” – és nem átallja folytatni! (Nem tudom megszokni, hogy pár kattintással elérem, sőt ki is nyomtathatom ezeket a régi újságoldalakat.) A h-moll szonáta meg Lisztnek nem tetszett… Ezek valóban nem a bécsi klasszikusoktól megszokott szonáták. Csakhogy Chopin nem volt bécsi klasszikus. Ő varsói romantikus volt. Magányos romantikus, azt hiszem. Furcsa azért, hogy kortársai nem mindig értették a zenéjét, némi túlzással avantgárdnak érezték.

Boros Misi, akinek a legújabb, Inspirations című lemezén szintén szerepel nyolc rövid Chopin-mű – keringők, nocturne-ök, impromtu-k, egy ballada és egy berceuse – szóval ő idén áprilisban tölti be huszadik évét, szerencsésebb lett volna mégis Mihályként szerepelnie a borítón. Boros Misi talán még nem ismeri az életfeladat szót, bár ki lát egy elképesztő tehetség – használjuk a csodagyerek szót? – belső világába. Lehet, meg is találta – ha nem is szót, de a feladatot. Akár Chopin tanítványa, az Erdélyben született kamasz Filtsch Károly is eszünkbe juthat róla. Őt hallva Liszt állítólag kijelentette: „Ha útra kel, becsukom a boltot!”

Mindenesetre zsenge korához képest rendkívül komoly: „A zene – írja a műsorfüzet általa fogalmazott szövegében, a címet is megmagyarázva – a legmélyebb inspirációforrás számomra. a zenében, a zene által, a zenének élek. A költészet, a képzőművészet, a természet mindig ámulatba ejt, ahányszor felnézek a csillagos égre, annyiszor jutnak eszembe Kant szavai: »Két dolog tölti el elmémet mindig új és egyre fokozódó csodálattal és hódolattal, minél gyakrabban és hosszabban gondolkodom el róluk: a csillagos ég fölöttem és a morális törvény bennem.«” Azért húszévesen kevesen idézik A gyakorlati ész kritikáját… (Igaz, Boros Misi édesapja Boros János, az MTA doktora, egyetemi tanár, aki könyvet írt Kantról.)

Azt is elárulja, hogy kérdés számára, mit jelent zenében gondolkodni. Ennek jegyében állapítja meg, kissé sommásan: „Mi más lenne Beethoven és az egész romantika, mint a zenei gondolkodás új formáival való megküzdés, új kifejezésformák és zenei tartalmak megtalálása.” Foglalkoztatja, hogy a zeneszerzők számára mi jelenti az inspirációforrást, például miként merítenek ösztönzést más zeneszerzők műveiből.

Boros Misi lemezén a főszereplő Johannes Brahms egyik fontos műve, a Variációk és fúga egy Händel-témára. Itt egy romantikus művésznek épp egy barokk alkotó témája keltette fel az érdeklődését: a B-dúr szvitből vett részletre a német zeneszerző huszonöt változatot írt meg egy igazán impozáns, négyszólamú zárófúgát. „…színekben, hangulatokban és zongoratechnikai megoldásokban pazarlóan gazdag variációk” ezek, ahogy Pándi Mariann jellemezte őket grandiózus Hangversenykalauzának negyedik, a zongorairodalmat bemutató kötetében. A mű teljes mértékben alkalmas arra, hogy egy zongorista megmutassa, mit tud.

Boros Misi nagyon sokat tud, és egyetlen lehetőséget sem szalaszt el, miközben nem egy virtuóz darabot, hanem egy invenciózus zeneművet játszik. Mellette a Chopin-alkotások olyanok, mint valamely impozáns palota kertjében a kicsiny, de pompázatos virágok – hogy mi is egy romantikus képre ragadtassuk magunkat.

A két zeneszerzőnek (és a két lemeznek) egyébként több köze van egymáshoz, mint gondolnánk: a b-moll szonátát a Breitkopf & Härtel cég Chopin-összkiadása számára annak idején Brahms rendezte sajtó alá…

Hungaroton, Budapest, 2022

Az albumok elérhetők
a digitális zenemegosztók kínálatában

HCD 32475 Alex Szilasi
Chopin: Piano Sonatas No. 2&3

HCD 32873 Misi Boros
Inspirations, Works by Brahms, Chopin
– – – –
Barbara Smoleńska-Zielińska:
Chopin élete és zenéje
(CD-melléklettel)
Fordította: Mihályi Zsuzsa.
Szakmailag ellenőrizte: Szilasi Alex
Európa Kiadó, Budapest, 2009
288 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
ISBN 978 963 078 8496

Alan Walker: Fryderyk Chopin
Fordította: Fejérvári Boldizsár
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2020
782 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft
kedvezményes ár a lira.hu-n 5592 Ft
ISBN 978 615 506 2445