L. Ritók Nóra: Minden gyerek számít (részlet)

A változások sodrásában

A rendszerváltás engem az állami általános iskolai oktatásban ért. A főiskolát 1982-ben fejeztem be, utána tanítani kezdtem egy kis falu iskolájában, majd egy kisvárosban folytattam, így volt lehetőségem megtapasztalni az akkori rendszer adta lehetőségeket, korlátokat, és a tantestületi légköröket is. Ehhez képest a rendszerváltást óriási fellélegzésként éltem meg én is, szabadságot, észszerűséget remélve, és azt is, hogy vége a hatalomnak való kényszeres megfelelésnek, a hazudozásnak, eljön az őszinte problémafeltárás és kreatív megoldáskeresés időszaka.

Most, harminc év távlatából visszanézve ez egy nagyon naiv elvárás volt.

Sokat gondolkozom azon, miért nem sikerült elengedni azokat a beidegződéseket, amelyek a szocialista időszakban beépültek az emberekbe, a boldogulás egyetlen útjaként. Mert nem sikerült. Tudom, a társadalmakban az alá- és fölérendelődés mindenhol ugyanazokat a viszonyulásokat termeli ki, mégis a történelmi változások az eleve elrendeltséget megtörték, és másféle perspektívák nyíltak. Ahol tudtak. De úgy tűnik, ezekre mi nem tudunk rátalálni. Nálunk valahogy az, hogy azt kell mondani, mutatni, amit a döntéshozó hallani akar, mert az lesz a biztosítéka a pozíciónak, pénznek, lehetőségnek, az megmaradt. Bennünk, a viszonyulásainkban, és ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is.

A rendszerváltás utáni első ciklus, emlékezetem szerint, nálunk is a változások hangulatában telt. Aztán kezdett megtorpanni a lendület. Valahogy kúszott vissza minden. Végül olyan lett, mint amikor csak az elnevezések cserélődnek, de a viszonyulás marad. Nem tanácselnök, hanem polgármester. Mára pedig a politikai hovatartozás is ugyanolyan meghatározó lett, mint régen volt. És maradt a korrupció is. Talán, ha akkor szólunk, mikor az első polgármester házához aszfaltút épült, hogy állj, ennek már vége, ezután nem így fog működni, akkor minden másképp alakul. De mi természetesnek vettük a rendszerváltás után is, hogy aki a fazékhoz közel ül, annak bőven jut. Mert eddig is így volt. A következő polgármester-választáskor meg már ezt lehetett hallani a falvakban: „maradjon, aki volt, mert az legalább már megszedte magát. Ha új lesz, majd újrakezdené az is.”

De nem volt elég. Ha van út a korrupcióhoz, akkor az embereknek sosem lesz elég. A pénzzel megszilárdított hatalomnak sajátos működése van. Mert a döntéseket nem a szakmaiság, hanem a személyes haszonszerzés, és az önnön meggyőződésbe vetett hit kezdi irányítani, a tévedhetetlenség érzése eluralkodik, a saját értékrend általánossá tétele lesz a vágy, és ennek kiépítéséhez keresnek jól illeszkedő munkatársakat. Akiket megtalál, kinevel a hatalom, hiszen tudja, a régi beidegződés mentén működik ez, ha „engem szolgálsz – te is jól jársz” elv dolgozik az emberekben.

A csökkenő szakmaiság pedig egyre torzabbá teszi a rendszert. A kritikai hang üldözendő lesz, kétféle világ épül, amiben nem körvonalazódhat a rendszerváltás utáni jövőkép. Ezek a mechanizmusok hatottak rám is. A 30 évvel ezelőtti és a mostani világ, ami ebből körülvesz, érdekesen hasonló lett.

Közben voltak hullámzások vagy inkább előre és aztán vissza irányuló mozgások. Engem pedig a szociális érzékenységem meg az igazságérzetem mentén alaposan behúzott egy olyan kérdés, amire sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem sikerült választ adni. Ez a probléma, ennek a mindenkori rendszerhez pozicionálása formált és formál engem is, az oktatás-szociális munka-civilség világában. Ezekben, folyamatosan tanulva igyekszem képviselni az ügyet. A gyerekszegénység és a roma integráció ügyét. Ez néha könnyebb, néha nehezebb. Most épp a nehezebb periódusban vagyunk.

A számomra fontos három területen a változásokat a leszakadó vidéki térségekből szemlélve próbálok visszatekinteni arra, mi és hogyan változott bennem, körülöttem, a rendszerváltás óta.

L. Ritók Nóra: Minden gyerek számít
Taní-tani Könyvek
Kocsis Kiadó, Budapest, 2022
296 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4500 Ft