Előhang
Újra az órámra pillantok. 09:33. Azt mondják, hogy az idő meg tud állni. Ez így nem igaz. Az azonban biztos, hogy néha úgy tűnik, mintha megállt volna.
Hajnali négy óta ébren vagyok, és két óra alvás sosem elég. Már az is nagy kihívást jelentett, hogy ideérjek. Fáradt vagyok. De ugyanakkor fel is vagyok pörögve.
Körülnézek. Látom, ahogy több bokor is megrezzen. Tudom, hogy kik rejtőznek ott, és elmosolyodom. Tudom, hogy ők is ugyanolyan idegesek, mint én. A mi nyolcfős csapatunk. Kicsi a bors, de erős. Óvatosan helyezkednek el a fák között. A terv szerint a megfelelő pillanatban könnyedén előbújnak majd, hogy csatlakozzanak hozzám.
De egyelőre egyedül vagyok. És ezt érzem is.
Emlékeztetnem kell magam arra, hogy valahol 200 méteren belül egy sereg jól képzett mesterlövész és személyvédelmi szakember is jelen van – de egyiküket sem látom. Valószínűleg a munkájukhoz tartozik a láthatatlanság. Ez a gondolat azonban nem megnyugtató.
Lélegezz, Bear! Minden rendben van.
A hatalmas alaszkai hegyek fölénk tornyosulnak. Úgy tűnik, nem igazán érdekli őket ez az egész. Ez egyike a sok dolognak, amit szeretek a hegyek kapcsán – soha nem ítélkeznek, nem dicsérnek, és úgy tűnik, hogy nem is aggódnak soha.
Egyszerűen csak vannak, és csodálatosak. Jó, ha emlékeztetem magam erre.
Gyerünk, Bear! Megcsinálod. Végy egy mély levegőt!
Jólesik a hűvös nyári levegő. És most már a szúnyogok is eltűntek. Utálom a szúnyogokat. Isten a tanúm, hogy az évek alatt már elégszer megkóstoltak.
Igyekszem gondolatban elpróbálni az első pillanatokat. Az interakciót. A kérdéseket. Az útvonalat. Egy újabb hatalmas katonai helikopter söpör végig a tátongó völgy felett, és végigpásztázza a gleccsermoréna szélét. Gondolom, hogy ez volt a terület utolsó biztonsági ellenőrzése.
Újabb mély lélegzetet veszek. Anyám szavai csengenek a fülemben: „Csak egy esélyed van arra, hogy jó első benyomást kelts.”
Ne szúrd el!
Lenyúlok, a kezembe veszek néhány követ, majd körbe-körbejáratom őket a tenyeremben. A nyugalom ragályos. Ez az amerikai haditengerészet elit osztagának egyik mottója. Jól ismerem a mondást. Csak nem mindig könnyű kivitelezni.
Gyerünk, gyerünk! Hol a fenében vagytok?
Jobbra-balra nézelődöm.
Semmi.
– Késésben vagytok… Lesz pár fekvőtámasz büntetésből – mormogom magam elé félhangosan.
Senki sem hall. Kivéve Jimmyt, a hangmérnököt, a távoli mikrofonon keresztül. Jót mosolyog majd ezen a folyópart melletti bunkerében, ahol rejtőzködik. Ő azon kevesek egyike a stábunkban, akik nevetnek a béna vicceimen. Ezért is szeretem annyira.
Igen. Most azonnal ki kellene osztani a büntifekvőtámaszokat!
Amikor a katonaságnál voltam, a fekvőtámasz volt a csapat bevett büntetése, ha valamelyikünk elkésett a felvonulásról. Kíváncsi vagyok, hogy ez a szabály a világ legnagyobb és legerősebb hadseregének főparancsnokára is vonatkozik-e. Valószínűleg nem.
Még egyszer ránézek az órámra. Még mindig csak 10:53.
A rádióm sercegve reccsen egyet, a szívem pedig majd’ kiugrik.
Aztán hirtelen minden furcsán elcsendesedik.
Érzem.
Itt az idő.
Kezdődik a játék.
Aztán mindenféle fanfár és felhajtás nélkül előbukkan a fák közül az Egyesült Államok elnöke, a titkosszolgálat tíz feketébe öltözött, fegyverét készenlétben tartó ügynökével az oldalán.
Én pedig az ő kérésére vagyok itt.
Hogy a csudába jött ez egyáltalán össze?
1 || Tűzön-vízen át!
Bármelyik hegycsúcs meghódítását illetően igaz a megállapítás, hogy onnan az egyetlen út lefelé vezet.
Nagyrészt ezért tartott ilyen sokáig, hogy megírjam a 2011-ben megjelent önéletrajzom, a Tűzön-vízen át! folytatását. A könyv sikere alaposan meglepte nemcsak a családomat, de engem is. Több mint tíz hétig a Sunday Times sikerkönyv-listájának élén voltam miatta. Azelőtt még soha semmiben nem álltam az első helyen.
Amikor művemet 2012-ben a legnagyobb hatású kiadványnak választották egész Kínában, úgy éreztem, hogy végeztünk. Szép munka volt, fiúk-lányok! Rendelünk néhány piña coladát (ahogy a stábbal szoktuk), egy raklapnyi pizzát (mint mindig), aztán holnap visszamegyünk dolgozni, és új meghódítandó területek és hegycsúcsok felé indulunk.
Ne feledjük: aki túl sokat időzik a csúcson, az meghal. Ez egy alapvető lecke az Everest kapcsán. És a csúcsról, ahogy mondtam, csak lefelé vezet az út.
Néhányan a sikerből táplálkoznak. De én nem. Igazából küzdök vele. A siker kényeztető érzés. Lelassítja az embert. Gyakran látom ezt. És túlságosan is tisztában vagyok azzal, hogy valóban mi is a sikert alkotó sok-sok tényező.
Ezzel kapcsolatban mindig az az érzésem, ami mindent felülír: Isten kegyelméből vagyok ott, ahol vagyok. És tudatában vagyok annak, hogy milyen hatalmas szerepet játszott a karrieremben a szerencse. Efelől semmi kétségem nincs. Ugyanakkor a szerencse furcsa dolog. Ahogy egyik hősöm, Ranulph Fiennes mondta egyszer: „A szerencse csak a történet fele. Mindenekelőtt a kellő szívósság szükséges ahhoz, hogy elég sokáig kitarts, amíg a szerencse megérkezik.”
Ezt a mondást mindig is szerettem.
Akárhogy is – szerencse ide, elszántság oda – gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy akkor szálljak ki, amikor nyerésben vagyok, és inkább öt perccel korábban induljak haza a bulikból, mint túl későn. Ez a hozzáállás már fiatalkoromban belém ivódott. A szüleim állandóan azt mondták: Ne légy mohó, mindig légy hálás.
Éppen ezért sokáig haboztam, hogy megírjam-e a Tűzön-vízen át! folytatását. El akartam engedni a dolgot. Ha akarjuk, nevezhetjük ezt félelemnek. Vagy még pontosabban félelmeknek, amelyek az eltelt évek alatt összegyűltek és rám rakódtak.
Viszont a félelem rettenetes indok arra, hogy valamit ne tegyünk meg. Ha nagy az előtted tornyosuló hegy, az még nem jelenti azt, hogy nem érdemes megmászni. Aztán még ott van az a tény, hogy néhány történetet egyszerűen bűn lenne nem elmesélni. És kétségtelen, hogy életem elmúlt tíz éve a legkülönlegesebb időszak volt, amit egy kalandor csak el tud képzelni.
Szóval, egye fene, vágjunk bele…
Fordította: Kántor Tamás
Bear Grylls: Sose add fel – Életem kalandja
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
334 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft
Posted on 2022. november 12. szombat Szerző: olvassbele.com
0